A hegyi kecske nyelvét szopogatta unottan a Holttenger felett egy kiugró sziklapárkányon. Sógora és a felesége már hazament, de ő még maradt. Néha-néha átpislogott szatír szemeivel a jordániai oldalra, ahol ilyentájt szoktak a zsenge gidalányok ruhátlan hancúrozni. Ezt is inkább csak képzelte, mert innen egy jó szemű sivatagi sólyom is csak az autókat tudta volna felismerni okuláré nélkül.
Én még nem tudtam, hogy a bogáncsszínű patás kérőzővel később még rácsodálkozunk egymásra.
Vagy egy hete Ofirában még elbúcsúztam a kóbor kutyáktól, de nem cseréltünk címeket, hogy majd levelezünk, mert nekik ilyen nem volt. Onnan a Jordán vidékére mentem, mert arra sem volt semmi dolgom, majd Szodomát elhagyva, mögöttem még a homokot is leráztam a sarumról. Igaz az elmúlt évezredek óta az erkölcsök is megjavultak és az idegent nem érik olyan kellemetlenségek, mint az Úr inkognitóban utazó angyalát. A legszebb emlékem az ottani iparvidékről az volt, mikor már az országút melletti kioszkban ittam a párától gyöngyöző hideg búcsúsört.
Még most is ráborzongok, mikor ott egy este társaságban borral kínáltak. A házigazda – Isten bűnéül ne vegye – olyan gonosz lőrét adott, hogy nem is csodálkoztam már az öreg Lóthon: mikor lányai leitatták, részegségében tévedésből megismerte őket két éjszakán keresztül. Nem csoda, hogy kilenc hónapra rá két gügyögő, göndör hajú aranyos babával, Moábbal és Ammonal szaporodott a család.
A több évezred homályába visszanyúló legendák és mítoszok szerint, akkortájt nem volt annyira visszataszító a részegségben vagy éppen józanul elkövetett vérfertőzés, mint manapság. Sőt! A két lányt tisztelték erősen, hogy biztos ami biztos alapon, időben gondoskodtak nemzetük fennmaradásáról, mikor azt hitték hogy már rajtuk kívül nem él ember a a földön.
Ilyen és hasonló kegyes gondolatokba merültem, s kibámultam a vízből a part menti hegyekre, akik jó testvérként vigyázóan körbeölelték a Holt-tengert. De olyan szorosan, hogy szegény csak északról kaphatott a Jordán folyótól édesvizet. Pedig ráfért volna a duplája is, mert az Úr a teremtéskor tévedésből egy marékkal több sót morzsolt a a vízbe.
Én persze nem bántam. Miután a parton megszáradtam, zsíros kenyeret ettem paradicsommal. Egyszerűen csak minden harapás után megnyaltam a vállamat. Igazán praktikus. Nem kellett az embernek sótartót cipelni magával. Pláne ha még paprikaöböl is lett volna arrafelé.
Megszomjaztam. Sajnos, január lévén, üres kihalt volt a vidék mint a bibliai időkben. Csak óránként ingajáratként közlekedő katonai repülő húzott el felettem Akaba felé, ellenőrizni az országhatárt. Ein Gedi volt a legközelebbi hely, ahol vásárolni lehetett volna a kibucban, de ma Sabath lévén, nem mértek semmit. Jerikóban nyitva van ugyan minden, sört is adnak, de az vagy negyven kilométerre van innen északra. Legegyszerőbb – gondoltam, ha itt rögtön felmászok a hegyre a meredek sziklákon, s majd ha átjutottam a túloldalra, mindig csak nyugat felé sétálva biztos találok a közelben valami arab települést, ahol elláthatom magam étellel itallal.
Roppant okos ötlet, gondoltam. Még egy óra múlva is így voltam vele, de már nem dicsértem hangosan az eszemet. Nagyon vártam, hogy végre vége legyen a nyaktörő sziklamászásnak, mert már tudtam, hogy visszafelé egy életben nem fogok ezen az úton lejutni. Már nagyon izzadtam, fújtattam mint egy kovácsszerszám. Pihennem kell mindenáron. Még azért felhúztam magam egy sima falon ahol mindkét kezemmel kapaszkodni tudtam. Kidugtam a fejem hogy hátha már Kánaánt látom, mikor majd visszazuhantam meglepetésemben. Belzebub bámult vagy két méterről sandán a szemembe. Jobban odanézve láttam, hogy nem az ördögfejedelem volt, csak az a zerge ki ilyenkor szokta a túloldalt a szemeit legeltetni. Agresszívan pislogott, mint valami feldühített végvári vitéz a janicsárra. Biztos csodálkozott, hogy honnan került ide ez a fura kalimpász madár ő Mikor körülnéztem, még jobban elkeseredtem. Nyugatra semmi zöld völgy vagy bíztató reményt keltő ereszkedő, hanem míg csak elláttam, a rozsdabarna fennsík feküdt, ahol találomra szétszórt sziklák ücsörögtek gőgösen, mint a túros tésztán a töpörtyűk.
Leültem török módra a szent arab–zsidó földre, s csak azért nem sírtam el magam dühömben, mert még jobban röhögött volna rajtam a kaján kecske. Gondoltam itt nem maradhatok örökké, megpróbálok lemászni ugyanazon a módon, ahogy jöttem, vagy szégyenszemre integetek a repülőnek, hogy küldjenek valami repülő alkalmatosságot és hozzanak le. A hegyi patástól el sem búcsúztam, hanem elindultam lefelé. Még ma is – ha erről álmodok – dobogó szívvel ébredek, és azonnal a hűtőszekrényhez megyek valami nyugtatóért. Mire leértem, belefehéredtem, pedig délutánra már rozsdabarna porköpenybe öltözködtek a sziklák. Kivánszorogtam az országútra. Istenem csak küldenél erre egy autót! Nekem már teljesen mindegy volt, hogy melyik irányból, és hová megy, csak vigyen el innen.
Küldött. Alig tettem el a maradék cigarettacsikket a pléhdózniba, egy négykerék-meghajtású kirándulóbusz állt meg az útszélén
– Hová ő – kérdezte a vezető.
– Mindegy – mondtam.
– Szerencséje van – vigyorgott a vicces kedvű sofőr – mi is odamegyünk.
A busz tele volt érettségi előtt álló diákokkal, akik iskolakirándulásként járták az országot. A lánykák megkínáltak üdítővel. Rögtön a hetedik paradicsomban éreztem magam. Pláne, mikor az osztályfőnök átadta a tekintélyes hasú kulacsát, ami rummal volt teli, cseppnyi teaaromával hígítva.
( lesz folytatása )
szerkesztette: Verő László – 2006. december 20., szerda, 18:26
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: kisslaki
