Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:39 :: Kováts EszterÉvek óta ismertük akkor már egymást, János és Bence már a gimnáziumban is osztálytársak voltak, most pedig egy munkahelyen dolgoztunk mind a négyen. A negyedik Attila volt, a legid?sebb közülünk, ötven körül járt, bár igaz: mi se voltunk fiatalok.
Akkoriban, mikor ez az eset történt, sokszor összejártunk, mondhatni igaz barátok voltunk, munka után rendszeresen beültünk egy jó kis kocsmába a D. utcában. Megtehettük: egyikünknek se volt családja, és a fizetést mire költhettük volna?
Mikor egy este az ivóban ültünk, Jani felvetette, hogy pókerezzünk, csakhogy egyikünknél se volt kártya. János meghívott bennünket a lakására. Szombat volt, három körül, kellett egy kis id?, mire felmelegítettük pókertudásunkat. Nagyon belefeledkeztünk a játékba, aznap éjjel nem is álltunk fel az asztal mell?l. Attól fogva szenvedélyes kártyások lettünk, nem telt el szombat anélkül, hogy ne ültünk volna mindannyian János lakásán. Mégjobban összemelegedtünk, jóformán kebelbarátok lettünk azokban az id?kben, a szombatesték vidám hangulatban teltek el, sörözgettünk, politizáltunk, n?kr?l meg autókról vitatkozunk és – elfelejtettük mindennapi kis gondjainkat, esetleges munkahelyi nézeteltéréseinket. Szünet nélkül játszottunk.
Azt hiszem, mindennek az elrontója Jani volt. ?hozta ránk a bajt, ? rángatott bele minket a veszedelembe. Egy nap – a kártyaasztal mellett két békességben eltöltött hónap után – az ? utánozhatatlan harsányságával megszólalt:
– Gyerekek! Olyan kispályás ez a dolog…így…! Miért nem játszunk tétre?
Tétre?! Persze… a pókert tétre szokás játszani. De a köztünk lév? hallgatólagos megegyezés alapján…a fizetésünk jó, de nem bírná ki hétr?l-hétre annyi pénz elverését. Egymásra néztünk. Attila habozott. Mindig is ? volt a legmegfontoltabb, legjózanabb. De Bence már fel is lelkesült, nyilván arra számított, hogy rengeteg pénzt zsebel be t?lünk; szó ami szó, tényleg jól játszott. Meg aztán Janival tartott minden ?rült dologban.
– Na akkor megegyeztünk? – folytatta János. Nem szóltam semmit, Attila is hallgatott, hát beleegyezésnek vette. Tudom, egyszer?en nemet kellett volna mondani, de ? volt az irányító, teljesen a hatása alá vont minket. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de ebben a pillanatban nyilvánvalóvá vált. – Itt van kétezer forint.
Így kezd?dött. Az addig kiegyensúlyozott baráti viszony kezdett átformálódni. A munkahelyen még támogattuk egymást, de a kártyaasztalhoz ülve valami titkolni próbált versengés tette feszültté a légkört. Bence volt a legjobb játékos, és nem átallotta hangosan felhívni erre a figyelmünket. Persze nem is haragudtunk volna rá, ha ez nem pontosan így lett volna; s ez a tény nem oldotta a kiélez?dött hangulatot. Különben is: csak úgy vitte a játék a pénzt. Itt még mindig kiszállhattam volna, a jó ég tudja, miért nem tettem. A legrosszabb pókeres – nálam is gyengébb – Attila volt, szinte sose nyert, a vereséget méla megadással fogadta. Bár Jani sokat élcel?dött vele, s tréfáit inkább nekünk szánta, mintha a gúnyolódás alanya ott se lett volna, Attila mégse emelte fel a hangját. Annyira különbözött t?lünk, nem tudom, hogy tartozhatott közénk, mit élvezett társaságunkban.
Lassan kezdtünk tönkremenni, a tétek mind magasabbak lettek, többet veszíthettünk, de jobban ki is foszthattuk a másikat, s lassan már nem a játék öröméért pókereztünk, hanem a gy?zelemért – tulajdonképpen saját barátaink felett. Így váltunk ellenfelekb?l ellenségekké. Nem tudom megmondani, mikor néztem rájuk az utóbbiként, a kapcsolatunk átértékel?dése folyamatos, s eleinte érzékelhetetlen volt.
Az után, hogy tét lett a bicskakészlet, az öltöny, a televízió, s?t az autóm is, már csak szitkok és pattogó „Flush" meg „Full" kiáltások hagyták el a szánkat. Már nem csak az asztal körül voltunk ellenfelek, magatartásunk a munkahelyen sem volt felh?tlen, ott is a szombati csatára gondoltunk. Amint játszani kezdtünk, halálos ellenségekké váltunk, képesek voltunk könyörtelenül kiforgatni a másikat minden vagyonából, a baráti rivalizálás véres küzdelemmé rútult. És már nem volt kiszállás: hiába veszítettem el az autóm, Attila meg már szinte mindenét, a következ? szombaton ismét ott ültünk friss harci kedvvel Jani lakásán.
Aznap is így volt ez.
Feszült volt a légkör eleve, meg gy?lölköd? pillantásaink se oldották. Rengeteg sörösüveg hevert szétszórva a padlón, enyhén részeg állapotunk jeleként. Mindannyiunk közül leginkább Jani volt elázva, s ez még a szokásosnál is vakmer?bbé tette. Látszott rajta, hogy azt hiszi, gond nélkül átúszná az Atlanti óceánt. És itt volt a gond.
– Gyerekek, a következ? körben emelem a tétet… – vigyorodott el alkoholtól mámorosan. – Legyen mondjuk az életem!
Bence körbenézett, majd harsogva felkacagott.
– Miért ne? Állom!
Én is megvontam a vállam, hát legyen. Tudom, hogy mások elítélnek ezért, s?t beteges természet?nek tartanak, amiért elfogadtam ezt az abszurd ötletet, le kellett volna hülyéznem, vagy otthagynom a társaságot, de akkor már nem nagyon gondolkodtam. Valahogy magától értet?d?nek, természetesnek éreztem, ami történik. Mintha nem is a valóságban lettünk volna, hanem egy búskomor film szerepeiben.
Attila tétovázott. Nem tetszett neki az elmebeteg felvetés, talán valami zord el?érzete támadt. De a megállapodás ott rengett fölötte, mint egy nagy szikla, ami zuhantában agyonnyomja a húzodozót.
– Hogyan?… – formálták ajkai a hangtalan szavakat.
– Ugyan hogy lehetne? Hát a vesztes…na, hát megöli magát – csattant fel Jani.
Attilára néztünk mindannyian. ?ellenkezést várt t?lem, hiába. Láttam a szemén, úgy gondolja, valamiféle összeesküvést sz?ttünk ellene, ami részemr?l félig igaz is volt: csak én menthettem volna ki szorult helyzetéb?l. Tudtam, ? játszik a legrosszabbul, talán ezért is mentem bele ebbe az esztelenségbe; a többiek nem tudatosan irányozták ellene ezt a játszmát. Én viszont…talán halálra ítéltem – puszta unalomból.
– Állom – súgta reszketeg hangon.
– Nagyszer?! Osztok – röffent bele a várakozásteli csöndbe Jani.
Hányadik játék volt is aznap este? Ki tudná már megmondani! Annyi biztos, hogy jócskán benne jártunk már az éjszakában és a negyedik rekesz sör ivásában.
Jani osztott.
Nem lennék ?szinte, ha nem vallanám be, aznap egy másik ember kárára imádkoztam. Hogy Attila rosszabb lapokat kapjon mint én, mert én igen rosszakat kaptam. Nagyon vesztésre álltam.
A játszma végéhez közeledtünk. Egyre jobban remegett a gyomrom, a közvetlen veszély fenyegetése miatt kezdtem kijózanodni, ami a többiekr?l nem volt elmondható.
– Nézzük, kinek milyen lapjai vannak – szólt Jani.- Ki kezdi?
Izzadt a tenyerem, remegett a kezem, szívem vadul kalapált, már-már az ájulás környékezett. Csak arra tudtam gondolni, hogy eloltottam-e otthon a villanyt; mert ha nem, és most meghalok, ki fogja ellen?rizni?
Jani Bencének intett – szólni nem volt képes az izgatottságtól, homlokán vastag verejtékcsíkok futottak végig, Bence hátukkal felfelé az asztalra fektette a lapokat, majd hatásvadászként kivárt. Aggodalom nem látszott rajta, s mintha önelégült vigyor játszott volna a szája sarkában. Egy laza mozdulattal megfordította a kártyáit, és mondta. Jó is, hogy mondta, mert az idegességt?l összefolyt minden a szemem el?tt.
– Flush.
Most kezdett csak akadozni a lélegzetem. Ha mindenkinek ilyen jó lapjai vannak, elvesztem. A nyertes már majdnem biztos volt tehát. Jani felmutatta a lapjait.
– Drill – nyögte bele a szoba fojtogató, oxigénhiányos leveg?jébe.
„Drill" – visszhangozta csengve a fülem. „Drill" – ízlelgette a szót dünnyögve Attila is. Most már tényleg rossz helyzetbe kerültem.
– Nekem…két pár…- hallottam remeg? hangszálaim er?lködését.
Az este másodízben azért fohászkodtam, hogy Attila rosszabbul álljon. Senki nem nézett rá: Bence még mindig a lapjait méregette magabiztos hetykeséggel, janin a megkönnyebbülés frenetikus hulláma söpört át, és így se látott, se hallott. Jómagam túl er?tlen voltam felemelni a fejem, vagy akár csak az ujjamat is megmozdítani; elkeseredetten kapaszkodtam abba a reménysugárba, amit Attila oly hosszasan tartott a kezében. Nem lehetett tudni, mire gondol, csak a megdöbbenését hozta felénk az állott leveg?.
Egyszerre visítva felvihogott, mi megreszkettünk a szörny? téboly hangját hallva. Nem mertük egymás tekintetét keresni, csak rámeredtünk, s kis híja volt, hogy rá nem ordítottam: mondja már. Azt hittem el vagyok veszve, annyira ragaszkodtam a rongyos élethez, mintha lenne mit itt hagynom. Hitvány féreg voltam.
– Ez…én…ez…egy pár.
Az asztalra borultam, és zokogni kezdtem; a többiek csak a rázkódó vállamat látták, azt hitték, kacagok. Fél percig tarthatott ez, vagy fél óráig? Ezalatt mindenki el volt foglalva valamivel, hogy ne kelljen Attila szemébe nézniük. Bence a körmeit piszkálta, kezeit olyan távol tartotta magától, mintha távollátó lenne. Jani a doboz sörével játszadozott, kilöttyintette, majd magában halkan nevetni és csuklani kezdett. És Attila…arcára leírhatatlan kifejezés ült ki; szemrehányás, könyörgés, félelem, hitetlenkedés, megvetés keveredett abban a maszkban, ami az arca helyén volt. Nem is szólt semmit, átnézve rajtunk a kopár falra meredt. Most ránézve szinte undorodtam t?le, máris a halál jeleit véltem felfedezni rajta, oszlásnak indult, féregtúrta testnek láttam egy-egy pillanatra. Szerettem volna pofon ütni, vagy üvöltve a képébe vágni: „Te akaratgyenge, tehetetlen mamlasz, mondj már valamit! Vagy menj már el innen!" Ehelyett csak ültem tovább a hányingerrel és szédüléssel küszködve. Nem történt volna semmi, ha feláll, és távozik, vagy határozottan értésünkre adja, semmisnek tekinti a tétre vonatkozó megállapodást. Talán az erélytelenségét, a menekülni képtelenségét érezték meg rajta, s feltámadt bennük a vadászösztön.
– Akkor? – csattant föl Jani, hangsúlyában benne volt a „Mire vársz még?" kérdés is. – Akkor?
Attila felállt, rimánkodó tekintettel fordult hozzám, s ezt ?k is észrevették.
– Megállapodtunk, nem? – kérdezte Bence ellentmondást nem t?r? hangon. Ez, mint egy gonosz b?völés hatott rám, élvezni kezdtem a kegyetlenséget.
– Igaz! Nagyon igaz! – vágta rá Jani lelkesen.
T?lem is meger?sítést vártak, de nem feleltem.
Tiltakozni akartam, de féltem. Roppant fáradt voltam, annyira, hogy éreztem, ha nem fekhetem le, sírni kezdek, mint egy gyámoltalan kisgyerek. Azonban erre már nem volt id?, már indultak is Attila után a lépcs?házba.
Kellemes ?szi éjjel volt; lassan, szinte kényelmesen lépkedtünk a partra vezet? utcákon. A legkihaltabb hajnali órák voltak ezek ebben az amúgy is csöndes városrészben. A vasúti hídhoz vezet? út nem lehetett fél óránál több, nekem mégis túl hosszúnak t?nt, s már reménykedni kezdtem, hogy reggel óta lebontották, vagy csak úgy elt?nt a híd, felszívódott; de nem. Mikor odaértünk, találtam csak az utat végzetesen rövidnek. Senki se szólt, de a csöndben is érezni lehetett az Attila fejében torlódó gondolatokat és a Bence és jani részér?l tanúsított ellenkezést-nem-t?rést. Hallgatagon sétáltunk fel hídra, el?l Attila, Bence, Jani és én. Az építmény közepére érve Attila átmászott a korláton, és visszanézett ránk. Várta, hogy azt mondjuk: ugyan ne viccelj, hisz csak tréfa volt…Senki se tartotta vissza. Leugrott, ránk meredve, iszonyodott arccal, tátott szájjal, melyet nem hagyott el egy hang se. Végül elt?nt a sötétben. Megfeszített idegszálakkal hallgatóztunk, és hallottuk a halk csobbanást a feketeségbe burkolózott folyó felöl.
Csak az utolsó pillantását feledném!
Hát leugrott.
?k ketten néhány pillanatig még álldogáltak, majd Bence megrándította a vállát, és mormogott:
– Ilyet csak egy hülye csinál.
– Te – szólt hozzá Jani, miközben hazaindultak -, most hogy fogunk pókerezni?
– Kell egy negyedik. Szóljunk Józsinak.
– Inkább a portás Kiss Ferinek. ?tud játszani is.
– Ja, akkor majd neki…Te, holnap meccs lesz; mi lenne, ha kimennénk, és…
Tovább nem hallottam ?ket. Még egyszer átnéztem a korláton, ahol most egy holttestet sodorhat a víz…
Jani a hídvégen hátrafordult, és intett, hogy jöjjek már.
Rágógumit vettem a számba, és elindultam a másik irányba…
