SV : Áhítozó

Nyomtatás

Elaniny tétován állt, hol Kenoccha felé lépett, hol vissza Mahon mellé.

− Mit tegyek ezzel a lénnyel, hiszen gyermek embernek is, asszonynak is!

Még soha sem neveltem hozzá hasonlót! Szabadon élt, mint az állatok, most rabságát óhajtod? Ha vadgalamb lélek volna, kalitkája zártságában elpusztulna, melyikünk lelke kárhozna miatta? Mitév? legyek, ha menni akarna, ha visszahúzza a Föld, akinek gyermeke?

− Gyengéd a Te szíved, kemény az értelmed! Szívb?l neveld! Meglátod, a szívével válaszol majd Kenoccha is!

−Értelmére hassak a szívén keresztül? −Mahon biccentett.

A lány a neve hallatán felkapta a fejét, fülelt, szaglászott, kicsire összehúzta magát, szemét eltakarta karjával, óvatosan pislogott ki mögüle, riadtan várakozott.

−Kenoccha, a te gunyhód nem ilyen jó, ugye? Itt világosság van este is, itt meleg van éjjel is, itt ég a t?z, éjjel –nappal. Itt enni adnak neked, itt … itt …−Mahon elakadt. Mit mondhatna még? Itt semmit sem kell a lánynak tennie, ami eleddig kitöltötte mindennapjait?

−Itt vigyáznak rád! − Mondta ki a dönt? érvet a katona.

Kenoccha mélytüz?, barna szeme összesz?kült.

− Nem tettem semmi rosszat! Nem kell vigyázni engemet! Nem teszek semmit, ami tiltva van! Nem megyek többé parázsért! Nem megyek a tiltott erd?be többé. Ott maradok az odúmban. Van parazsam! Van! Lesz tüzem télen, nem fagyok meg!

Oldalgott az ajtó felé, lassan, óvatosan közelített a szabadulás felé. Mahon ellépett el?le, bánata úgy sötétítette el az arcát, mintha a búsulás ónos-szürke színnel kente volna be a szeme alatt, keser? vonallal húzta alá elkékült ajkait. A nagy testbe beleszorult az apró lélegzet.

Elaniny halkan szólt. Lágyan, szinte énekelve szólította Kenocchát.

− Kenoccha, Kenoccha, Mahon akarata, hogy várd meg itt. Várj reá, amíg érted jön. Itt. Velem. Velünk.

− Argyle királyáé vagyok. Ha kellek neki, értem küld, elvisznek hozzá. Nem alhatok máshol, csak a kunyhómban! Megmondták nekem, ha keresni kell, megölnek, amikor megtalálnak! Fényes sisakos, ragyogó mellény? katonák gázolnak a testemre, mondták nekem, megmondták!

− Mahon kivált téged Argyle tulajdonából.

Elaniny kérd?n nézett Mahon összesz?kült szemeibe. A férfi bólintott.

−Ha a Mahoné vagyok, akkor itt kell hálnom.− Jelentette ki a lány, megnyugodva.

−Itt-itt! −Lelkendezett Mahon. −Most mennem kell, mert én sem hagyhatom el hosszú id?re a kijelölt helyemet. Várj türelemmel, majd visszajövök érted!

Kenoccha sokáig állt a ház mellett, Mahon távolodó lépteinek zaját hallgatta. Orrát felemelve a légbe szippantgatott, merre húz az ismer?s illat, hol halad gazdája, merre visz az útja, merr?l várhatja vissza.

Úgy kúszott be a gyomrába a félelem dermeszt?en jeges markolása, oly alattomosan, hogy észre is csak akkor vette, amikor már beleit is marokra fogta az iszony. Orra vonaglott a kíntól, úgy igyekezett szabadulni a szagtól, amit a szell? idesodort a domboldalról, onnan, amerre Mahon vette az irányt. Idetévedt egy kósza zefír, magával hozta a medve-harcosok szagát.

Kenoccha érezte a dárdán száradt medvefej b?zét, érezte a férfiak szagjelét, a medveháj avasodott büdösségét, amivel bekenték a testüket, az összetartozásukat kinyilvánítva.

A kutyák vakkantgattak az udvarban, talán a sötét éj árnyait köszöntötték, talán egymásnak üzenték: itt vagyok. Talán csak álmukban kaffantgattak, semmi jelét nem adták annak, ?k is érzik, amit Kenoccha, hogy veszély közelít, harcosok jönnek, rombolni, ölni, rabolni. Kenoccha sem hallotta a közeled? léptek dobbanását, nem rezdült sem a lég a teste körül, sem a föld a talpa alatt.

−Mahon felé tartanak! Mahon felé! −Görnyedtéb?l felegyenesedett, bátran, határozott léptekkel bement a házba.

− Én vagyok itt, Kenoccha! −Szólt az asztalhoz, annak fehér rojtos terít?jét csodálva.

Az asztalon fényes-piros alma, lilán hamvas szilva, árpalepény várakozott. A lány, nagyokat nyelt, nyála kicsordult, most érezte csak mennyire éhes, mégsem mert az étel után nyúlni.

−Adsz nekem is bel?le? − Kérdezte bizonytalanul, hiszen tudta az asztal nem fog válaszolni, fából van, de mégis, szebb ruházata van annak, mint neki magának, hátha, kitudhatja, mi történne, ha nem lenne hozzá alázattal.

Elaninynak még a fején lév? sárga kend? is rázkódott a kacagástól, alig-alig tudott szólni, úgy nevetett.

−Kenoccha az asztal nem él, tehát nem hall, nem beszél! − Vett er?t fulladozva magán az id?s asszony.

− Ha nem él, akkor miért öltözteted díszes, sz?tt ruhába?

− Magam kedvére öltöztetem, hogy nekem jobban tetsszen, hogy jobb étvággyal lehessen enni róla!

−Lehet enni róla? − Kapott a szón, az éhes gyermek.

−Lehet! Vegyél, egyél!

Kenoccha mohón kapott az alma után, másik kezével megmarkolta az árpalepényt. Mint a diót a mókus, ? is úgy forgatta, szinte darálta éles fogai alatt az érett gyümölcsöt. Az alma sercent, édes leve fröccsent, mire Elaniny megszólalhatott volna, a lány már az almamagot ropogtatta er?s ?rl?fogaival.

Felpillantott. Tétován kutatta, mi van az asszony tekintetében. Félelmét?l felhorkant. Elengedte a lepényt, a kenyér a földre hullott. Fejét vállai közé húzva, aprókat szusszanva, a sarokba hátrált.

Elaniny elfordította a tekintetét, mélyeket lélegzett.

−A tiéd, edd meg nyugodttan! −Lehajolt a lepényért, kezébe akarta adni az éhes gyermeknek.

Kenoccha haja szálanként meredt az ég felé, védekezésre készen, mohón pislogott az ételre, de nem tévesztette szem el?l, egy pillanatra sem Elaninyt. Kész volt a harcra a harapnivalóért.

Elaniny mozdulatlanná dermedt. Tudta, ezen a percen múlik mindkett?jük jöv?je. Ha most hibáz, az életébe kerülhet. Ha most rossz mozdulatot tesz, Kenoccha örökre Argyle király embertest? barma marad.

Ha most nem találja meg az utat, amin elindulhat a gyermek lelke felé, soha nem lesz több lehet?sége rá, sem neki, sem senki másnak.

Felmerült benne a gondolat, nem tesz semmit, hogy ne így legyen. Kenoccha szeme szinte villogott, a lámpafénye meg-megcsillant aranybarna szembogarán. Nagyokat nyelt, az étel látványától felgyülemlett nyálát nyelte.

− Kh… kh…hmmm…−mondta önkéntelenül.

− Tiéd, tiéd! − Válaszolt az asszony, kezeit mellén összefonva, óvatos lépésekkel az asztal felé araszolva.

Kenoccha egy hirtelen mozdulattal felkapta az árpalepényt a földr?l.

Elaniny lassú mozdulattal az asztalon lév? tál felé nyúlt. Szeme sarkából a gyermeket figyelte, érezni, tudni szerette volna, megteheti-e, amire készül.

A gyermekasszony újra a sarokba hátrált, szagolgatta az ételt, de nem harapott bele.

Haja még most is, mint a szélfútta árvalányhaj-csokor meredt felfelé. Testét ugrás-készre feszítette.

Elaniny elvett a tálról egy darab lepényt, a szoba másik sarkába hátrált vele.

− Kh…Kh… mamm… −Mondta csendesen.

Szájához emelte a kenyérdarabot, szemével Kenocchára hunyorított.

− Együnk! − Jelezte a tekintetével.

Kenoccha haja a már újra a fejére simult, mohón harapott, szinte rágás nélkül nyelte, falta az ételt.

Amikor elfogyasztották a lepényt, egyszerre indultak az asztal felé.

Kenoccha megvárta, amíg Elaniny elveszi a magáét, majd ? is felkapott egyet. Már nem hátrált el az asztaltól, már nem félt attól, a másik elveszi t?le, hiszen a társa is evett. Már nem csak a másik él?lény evés-vágyát érzékelte, hanem látta, eszik ? is, másik darabot, nem az övét akarja megenni.

Elaniny önuralma legy?zte a félelem szívverést felgyorsító impulzusait. Lecsendesítette száguldó gondolatait, ellazult testtel várta Kenoccha következ? lépését. Kenoccha jól lakott. Tétován Elaniny felé lépdelt, felhúzott orral közelített felé. Az asszony az izgatott gyermek orra elé tartotta a kezét. A lány apró, gyors szuszogásokkal szívta be jótev?je keze illatát.

− Keressünk még ennivalót együtt? − Fúrta tekintetét Elaniny szemébe.

− Nem kell mennünk ennivalót keresni, itt sok van, jut mindkett?nknek.

− Miért akartad mégis az enyémet?

− Nem akartam a tiédet megenni, hanem azt akartam, hogy úgy egyél, mint ahogyan én eszem. Lassan falatonként, megrágva. Ezt értetted félre.

Az asszony elgondolkodott, lábával a padlót simítgatva álldogált.

− Ezt érzékelted. − Tette hozzá, mintegy saját magának.

−Keress magadnak vackot éjszakára! − Szólt kisvártatva. Tudta, ha ? mutatja meg a gyermeknek, hol aludjon, abból újra néma harc lenne. Harc a territóriumért. Most már látta, melyik út vissz a célhoz, nem akarta újra elhibázni.

Kenoccha körbeszaglászott. Mahon takaróját felölelte a földr?l, magához szorította.

A szoba ablaka alá húzódott. Itt, bár távol volt a fényes parazsakat dajkáló kandallótól, mégis a jóles? meleg közelében maradt. Innen kikukucskálhatott a vadon éji s?r?jébe, itt hallhatta a vadak neszezését, itt megérezhette a közeled?k szagát. Itt biztonságban volt. Észre sem vette, amikor Elaniny magára hagyta. Elbújt Mahon takarója alatt, összegömbölyödött, térdét az álláig felhúzta, homlokát ráhajtotta. A fáradtság letaglózta.

Aludt.

A hajnal még nem hasadt, az éj még kékes-fekete szemfed?vel takarta a tájat, amikor Kenoccha orrát megcsapta a medvehús bomlásának édeskés szaga.

Felült a vackán, feszülten figyelt, fülelt. Hallotta a medve-harcosok csoszogását a feny?t? avaron.

A kandallóban kihunyt már a parázs fénye, hamvukba holtan feküdtek az el nem égett fadarabok. Kenoccha lehasalt a padlóra, teli tüd?b?l fújta, élesztette a tüzet.

Egy vastag tuskó felizzott, a lángok körbenyalták az égett testét. A gyermek felsikkantott örömében. Nem tör?dve a forrósággal, felkapta parázsló tuskó darabot. Kezében az izzó hasábbal, rikoltva, kitört az ajtón. Nagy ugrásokkal futott a ház mögött ólálkodók  felé. A felriadt kutyák csaholva szaladtak a nyomában. Kenoccha elrohant a lesben állók mellett. A fehér feny?k alatt kétrét görnyedt, óvta az alsó száraz ágakat, lángot ne fogjanak akezében vitt t?zr?l. A jegenyefeny? földre hullott, száraz tobozai reccsenve törtek össze a talpa alatt. Hallhatták a zajt a horda tagjai is, de Kenoccha nem tör?dött vele, csak futott-futott lélekszakadva. A kutyák megálltak, falkába tömörültek, együtt ugatták fenyeget?n az idegeneket.

A horda Kenoccha nyomába szeg?dött. Egy-egy harcos meg-megállt egy pillanatra, hogy talpa dobogásával a közeled? kutyafalkát megállítsa. A jegenyefeny? ligetet száraz füves rét váltotta fel. Erejét megfeszítve iramodott keresztül a tisztáson a lány. Lélegzete fogytán volt már, amikor a meredek domboldalhoz ért. Mégis kúszott, mászott felfelé, fel a sziklás, köves meredélyen. Karját magasra tartotta, kezében görcsösen szorította a tustó darabot, aminek már kihunyt a szeme-parazsa menekülés közben.

Már a kutya falka csaholása sem jutott el hozzá, már az üldöz?k csörtetése is elcsitult, már csak saját szíve zakatoló robaját hallotta.

Ám az orra nem hagyta cserben most sem, megérezte a szagot, amit feléje sodort a pirkadat harmat-simogató lehelete, háta mögül hozta a szell? a medveháj szagot. Újult szándékkal kúszott tovább, felfelé a tüskés szamárkórók között, nem tör?dött a testébe kapaszkodó bogáncsokkal.

Végre elérte célját, a nagy sziklaormot, annak a lapos tetejére könnyedén feljutott.