Nem akarom közhelyes frázisokkal kezdeni ezt a cikket, mint például: „megtartottuk második összejövetelünket”, vagy „ismét összejöttünk a hagyományossá váló stb., stb.”. Egyszer?en csak annyit írok, hogy második. Mármint a nyolcadikai esttel együtt ennyiszer találkozhattunk él?ben.
Amint beléptem, kis ikonnyi arcokat keresgéltem az asztalok körül üldögél? társaságokban, és persze leltem is számos ismeretlen ismer?sre, akikkel eddig csak bet?k között kavarodva találkozhattam. A hangulatot nem bírom szavakban visszaidézni, de azt tudom, hogy a múltkori recenzióm az els? Estr?l, csak egy összelapátolt valaminek számítható, egy íróasztal mellett sejthet? klubhangulat halvány tükörképér?l. A „jé, Te vagy az” meg a „na, ki vagyok” itt is, ott is elhangoztak, amikor e-mail távolságnyi életünket igyekeztünk él?szavas közelségbe hozni. Jómagam nem gy?ztem asztalról asztalra vándorolni, hogy mindenkivel tudjak beszélgetni, és mint egy kisgyerek az els? napján az oviban, azt sem tudtam, mihez-kihez kapjak (csak a sörömben voltam biztos).
Aztán belevágtak a legények a nagyb?g?be, vagy mibe, és elkezd?dött az írások életre keltése. Bevonult Bridget szépséges képmása, Attila káromkodott egy sort munkakeres?be menet, és Vazul is móresre tanította a környezetét, amolyan erdélyi odaszólogatós módon. Megelevenedett a félelem, a halál, a megkésett szerelem, menekülés, csodálatos emberek, akik mégsem úgy csodálatosak, mint azt gondoljuk, jöttek színek, képek, hangok illatok megmutatva nekünk azt a világot, amit Mi teremtettetünk magunknak, egymásnak. Lektor végül dzsesszesre vette a mikrofonját, és megcsendítette whisky-hangulatot idéz? énektudását is. No, azért Wéber Feri falakat recsegtet? hangja sem volt semmi, f?leg, hogy olyan gondolatokat f?zött szövegébe, ami magában is lepergette volna a vakolatot. Aztán sok taps, és a meg-megemelked? poharak között a cigarettafüst is félúton megállt hallgatózni.
Nem lett vége a toronyszeánsznak, legalábbis bennem új est kezd?dött el azzal, hogy sokakat személyesen is megismerhettem, és ezzel úgy érezhettem, hogy valami nagy család részesévé váltam, úgy igazán, ?szintén. Most már nem ikonokat látok a szavak mögött, hanem valódi írókat, akik ugyanolyan emberb?l vannak, mint bárki, igazi barátokat, akik egymástól tanulnak, akik – remélem – valamikor egy új (Torony)generáció csíráiként lesznek megemlegetve. Hiszem, hogy nagyot akarunk magunkból adni, nem csak egymásnak, hanem az összes olvasónak. Tudom, hogy minden egyes leírt sorral és felolvasott rímmel arra haladunk, amerre végs? célunkat látjuk, láthatjuk.
Mindnyájan kövei vagyunk a Toronynak, Mi építjük, Értünk áll. Hát építsük jó magasra, hogy messzir?l látszódjon! Van még mir?l írni. Nem fogytak el a témák, mert azok minden nap újjá születnek és átváltoznak. Van még mit rímekbe fogni és prózai köntösbe bújtatni, úgyhogy vágjatok bele! Mert lesz még Est. Lesz még tapssal keveredett húrpengetés, baráti mosolyok, és nagy felismerések, mert így sokkal közelebb leszünk egymáshoz, még ha kisslakinak repül?re is kell ülnie ezért.
Köszönöm Nektek azt az estét. Valamit adtatok, amit nem tudok itt leírni, mert azt csak én kaptam és meg is kell ?riznem legbelül.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:46 :: Zatykó Zoltán
