„Ez a komputer átka! Már megint millió reklám, meg pénzkér? levél" ââ?â?¬ sopánkodik Anna, amikor kinyitja a levélszekrény ajtaját. A színes prospektusok lavinaként zúdulnak a padlóra, s a fényesre csíszolt márványlapok terebélyessé növelve tükrözik vissza a kupacot.
ââ?â?¬ May I help you, ma'am? ââ?â?¬ lép hozzá a ház portása.
ââ?â?¬ Csupa kidobnivaló! ââ?â?¬ gy?jti egyenként a hóna alá Anna, ahogy a barna kéz adogatja.
Egy vaskos boríték alatt pehelykönny? légipostai boriték lapul; a bélyeg helyére orrszarvú képét nyomtatták.
ââ?â?¬ Afrikából? ââ?â?¬ néz fel a portás.
ââ?â?¬ Kenyából ââ?â?¬ mered Anna a boritékra. „Azt hittem már sose jön!" ââ?â?¬ A boriték szélén piros-kék csíkok váltakoznak körbe-körbe. ââ?â?¬ „Minden rovátka akár egy év is lehetne" ââ?â?¬ fut rajtuk végig a tekintete.
Diplomata-táskás fiatalember lép be vele a liftbe, és hogy Anna a napi postát szorongatja a hóna alatt, megkérdi:
ââ?â?¬ Hányadikra, asszonyom?
ââ?â?¬ A harminckettedikre.
„Anna Owens, New York" ââ?â?¬ siklik végig tekintete a boritékon. ââ?â?¬ „Ezek a kerek `a'-k, a `w' hurokja" ââ?â?¬ mint idegenségbe szürkült, régen elfelejtett ismer?sök meghitt vonásai idéz?dnek fel. „Ha százszor, mit százszor! Ezerszer el nem olvastam azt a két levelet! Válasz-cím persze nem volt rajtuk." Eszébe jut, hogy rohant haza mindig, és miel?tt az ajtót kitárta, behúnyta a szemét, drukkolt: „Most! Most! Add, hogy most tényleg legyen!" ââ?â?¬ aztán a szálkás parkettát fürkészte, hátha… ââ?â?¬ mintha elnyelhette volna. Kés?bb azt mondta magában: „Ha nem várom olyan ?rülten, akkor talán…" Amikor másodjára beköszöntött a tél, végre bevallotta magának: „Nincs értelme többet… vége" ââ?â?¬, és maradt maga. "A férfiak? Ugyan ki volt Edmundhoz fogható? Megalkudni? Minek?" Anna elmegy az el?szoba falát borító tükör mellett, és szokása szerint belepillant. Az érett arcba, a tompa tekintetbe képzeletével próbálja visszavarázsolni a régi üdeséget. "Milyen szép voltam akkor még! Anyáék mindig emlegették, hogy ez kincs, valóságos t?ke, dehát…"
A dolgozó szobában az asztalra csúsztatja a levelet. Nem, még nem nyitja ki. Jégkockát hoz, belepottyantja az öblös pohárba, mézsárga sugárban önti rá a whiskyt. A dermedt, hamvas jég üvegszer?en átlátszóvá válik, diszkrét reccsenéssel hasad szét. „Kés?bb John. John egészen más volt." Anna jókorát kortyol. Még mindig nem tépi fel a levelet. "Utcán nem ismerkedünk" ââ?â?¬ tanította Anya. „Nem?" John megszólította:
ââ?â?¬ Could you tell me…
ââ?â?¬ Sprechen Sie Deutsch? ââ?â?¬ kérdezte vissza.
ââ?â?¬ Aber ja! Wo finde ich, bitte, die amerikanische Botschaft?
Anna elmagyarázta. Másnap összeakadtak a Kossuth téren. John akkor bemutatkozott, és leültek egy padra beszélgetni. Az amerikaiból sugárzott a szabadságban feln?tt, érett ember természetes magabiztossága, és Anna úgy érezte magát mellette, mint a nyesett szárnyú madár. „De régen volt!" ââ?â?¬ lötyögteti meg a poharat, hogy a vizet eresztett jég összekeveredjék a whiskyvel.
Próbálja elképzelni Edmundot mákos hajjal, ráncos arccal, de cserbenhagyja a fantáziája: fiatalon mosolyog rá, harminchárom évesen. A sötétkék szvetterét viseli, és ott ülnek összekapaszkodva a dívány végében. „Az olló" ââ?â?¬ húzza ki a fiókból, és óvatosan felvágja a boriték behajtott, leragasztott szélét. Kisimítja maga el?tt a papírt.
Watambe, 1998, szeptember 14.
Kedves Ndovucska!
Meglep?dtem a levelednek, a storynak, nagyon. Hogy megtaláltad a cimem az internetben örülök. Probálok most irni magyarul, az baj, hogy sokat elfelejtettem. 95-ben voltam Magyarországon conference okból. Néztem a nevedet a telefon könyvben, de nem találtam. Amit a storyban rólunk irtál, az igaz. Én nem emlékeztem minden részletekre, ez volt olyan régen. Harminc éve hogy jöttem haza. Akkor nagyon hiányoztál, tudtam hogy te várod a levelem, de új életet kellett nekünk kezdeni. Biztos nem bántottak amikor én nem voltam veled. Gondoltam többet nem lesz az életben ilyen probléma. Anak van fojtatása, amit elkeztünk, te nem is tudod. A lányomrol van szó. Nairobiban tanult ekonomiát, egy évet volt ösztöndíjas a Princetonon, New Jerseyben. Ott megismerte Alexet, neki írek a szülei. Szerelmesek lettek egymásba, reméltem fog elmulni, ha visszajön. Alex graduált, és Nairobiba jött dolgozni. A követségen volt. Mondtam Adelenek, hogy sok baj lesz, de nem hitte nekem. Neki az USA legmodernebb ország, a jöv? érdekelte nem érdkelte múlt. Figyelmeztettem, de a tapasztalat ugyan olyan, mint a kis lámpa. Csak csinál világoságot egy embernek. Adele nem hitt nekem, ment feleségül Alexhez. Három éve van kislányuk.
Biztos tudod, augusztus 7. az USA követségen bomba robbant Nairobiban. Azután Dar es Salaamban is. 4300 sebesült volt. Az orvosoknak oda kellett menni környékröl. Három napot dolgoztam ott én is. Alex az irodában volt amikor a bomba robbant, nem lehetett segiteni rajta. A szülei hazavitték a hamut, és elvitték a kislányt is. Adele még maradt eladni a házat.
Irja ujság, hogy a robbantást a Jihad miatt szervezték amerikaiak ellen.
Anna hallott róla eleget, napokon keresztül figyelte a tévéhíradóban. „A Newsweek!" ââ?â?¬ forgatja izgatottan a folyóiratokat ââ?â?¬, „aha, talán abban a kupacban". Az újságok, és a könyvek alól kerül el?. „Valami új izé… megvan! `The Islamic Army for the Liberation of the Holy Places[1]', ez szervezte a robbantásokat. Azt mondják: `Leave Saudi Arabia, or die' ââ?â?¬ hagyd el Szaudi Arábiát, vagy pusztulj el. Ez persze az amerikai katonáknak szól, akik a muzulmánok szent földjén állomásoznak." A lapot félretolva ismét belemélyed a levélbe:
Emberek nálunk nem értik miért kell ezért afrikainak halni meg. Haragudnak az amerikaiakra. Még rosszabb lett a situation, amikor az amerikaiak Sudánban bombáztak. Kértem Adelet menjen a gyerek után, de lett vev? a házra, várta a pénzt. Egy nap utazása el?tt a szomszéd, meg a rend?rök telefonáltak menjek oda azonnal. A lányomat megölték. Nem akartam hinni, de megölték. Nem tudom irni mit éreztem, de jobb, hogy a feleségem nem él.
Nem tudok irni most töbet. Remélem te boldogabb vagy:
Edmund.
Anna surrogást hall a fülében. Figyel. A surrogás a pulzusa ritmusában er?södik. Amikor a kék papíron elmosódnak a bet?k, kitekint a sötéted? égre. Még egyszer át akarja futni az utolsó sorokat, de a papír kicsúszik az ujjai közül, és felhajlott végével vitorlázva száll el. Anna utána néz: „Adél… helyettem?" ââ?â?¬ rázkódik meg hideglel?sen.
A fotel karjai között talál menedéket. Amint teljesen besötétedik, a szemközti felh?karcoló villogó neonreklámja néz be az üvegfalon, és olyan magányosnak találja, mint még soha.
Amikor Edmund elutazott, Anna azt hitte vége az életének. Dehogy lett! A reggelek felébresztették, az esték elaltatták, a napi elvégzend?k kötelességek maradtak. Edmund nem volt mellette, de azok a sejtések, amelyek akkor felsz?r?dtek a benne lév? kazamatákból, tudata határán összegy?ltek, és nem sz?ntek meg hatni.
ââ?â?¬ Én délen születtem, Alabamában ââ?â?¬ mesélte John.
Anna megmerevedett:
ââ?â?¬ Meleg éghajlat, gyapot ültetvények, rabszolgák ââ?â?¬ sorolta. Többet nem tudott róla. Hanyagul belepottyantott egy kockacukrot a kávéjába, és úgy tette fel a kérdést, mintha mer? kíváncsiság indítaná: ââ?â?¬ Ha délen n?ttél fel, akkor neked a négerek… ââ?â?¬ kevergette ráér?sen a duplát.
John dehogy sejthette milyen fontos Anna számára a válasz.
ââ?â?¬ Gyapot ültetvények, de rabszolgák nélkül.
ââ?â?¬ Persze, ma már! És a maradványai? ââ?â?¬ fürkészte Anna az arcát. John tekintetén látszott, hogy nem szívesen beszél róla. ââ?â?¬ Az emberek gondolkodásában ââ?â?¬ er?ltette Anna.
ââ?â?¬ A maradványai? ââ?â?¬ gondolt utána. John huszonkét évvel hamarabb jött a világra, mint Anna, huszonkét évvel több tapasztalattal rendelkezett. ââ?â?¬ A gyerekkoromban, akkor még nagyon ââ?â?¬ húzta fel a szemöldökét. ââ?â?¬ Amikor Ghánában voltam, állandóan eszembe jutott. Well, nem volt kellemes. Ha az ottani barátaim beleláttak volna a fejembe! Oh, Gosh! Még ma is el?ttem van: ülünk a nagy ovális asztalnál, a fekete szakácsn? behozza az ételt, a fekete inas meg felszolgálja, és mintha ott sem lennének, Don, a nagybátyám arról beszél, hogy amelyiküknek kékes az ínye, annak mérges a harapása. Akkor persze azt hittem, hogy ez nagy bölcsesség, néztem is mindig a szolgálóink ínyét, ha nevettek.
ââ?â?¬ Azóta nyilván megváltozott a véleménye.
ââ?â?¬ Azóta? Hát azóta ?maga is alaposan megváltozott: he is pushing up daisies. A százszorszépeket nyomja fel. Alulról. Don különben életében ugyan meg nem változott. A hatvanas években is, tudom, mert mutatta nekem, méreggel töltött injekciós fecskend?ket tartott otthon.
ââ?â?¬ És használta?
ââ?â?¬ Áh, de olyan paranoiás volt! Szögesdróttal keríttette be a házát, csapdákkal rakta tele a kertjét, meg ilyenek. Oh, boy! ââ?â?¬ vakarta meg a fejebúbját, ujjaival beleszántva még mindig s?r? hajába.
Anna melegen nézett rá.
ââ?â?¬ Milyen volt Ghána? Sokáig voltál ott?
ââ?â?¬ Öt évig. Ghána? Az egy gyönyör? ország, régi kultúrával, csak más persze. Rengeteg aranya van. Tudod, mit szerettem? A faragásokat. Egész gy?jteményt vásároltam össze. Jártam Togóban, Nigériában. Voltam abban a kiköt?ben is, ahol a rabszolgákat hajózták be, the point of no return.
ââ?â?¬ Micsoda?
ââ?â?¬ Az a pont, ahonnan nincs visszatérés. Pont? Dehogy pont, egy hosszú épület. A folyósón a k?padló meg attól homorú, hogy százötven évig mentek rajta keresztül, mezitlábasan. Mindenki csak egyszer, csak odafele, de hárommillióan.
Anna a hetvenes évek végén járt el?ször Amerikában. A repül?b?l látta a szabadság szobrot, az Ellis szigetet, ahova az európai bevándorlók érkeztek valamikor. New York… Várta is, félt is a találkozástól, mintha ez valamit elárulhatna titkos önmagáról. Az épületek méretei leny?gözték, elnyomták, az utcán félóra alatt megismerte a világ lakosságát. Kavargott a feje. A szálloda hatalmas el?csarnokában beszédült a liftbe. Két elegáns fekete n? állt a túlsó sarokban. Amikor rápillantottak, Annát h?vös ellenszenvük söpörte végig. „De miért? Miért?" ââ?â?¬ ágaskodott benne az önérzet. Mintha belül megpattant volna egy húr, fájdalmasan tört fel benne: ââ?â?¬ „Hiszen én hozzájuk tartozom!" ââ?â?¬ Tágra meredt a szeme, ahogy így magában kimondta. Megállt a lift, a két n? kiszállt, ? meg a falnak fordult. Eszébe jutott Dr. Péchely, és émelygés fogta el. „Azt mondta, hogy majd a következ?, a következ?… élet, de akkor el?z? is kell, hogy legyen. Kell. El?z?…, vagy el?z?k? És mindig ugyanott élünk, vagy…?" ââ?â?¬ szorította kezét a gyomrára. Régen hallott, elgyötört hangja motoszkált a fejében: „My son!" Már szédült. „És az el?z?kben kivel… kikkel voltunk együtt? A…a kapcsolataink, a fajunk? Azok is… változnak?" Nekid?lt a falnak. Amikor a lift megállt, úgy menekült ki bel?le, és penderült be a szállodai szobába, mintha saját árnyéka kergetné. John rácsodálkozott: „Nem tesz jót neked a klímaváltozás. Vegyél be aszpirint, az mindenre jó, és pihenj egy kicsit." „De meglep?dne, ha tudná!" ââ?â?¬ nyelte le Anna engedelmesen a tablettákat. Nem mert belegondolni a saját szavaiba, nem ellenkezett, hagyta, hogy hangok, emlékképek, hangulatok látszólag teljes z?rzavarban keveredjenek benne. Úgy érezte, hogy ? maga az útkeresztez?dés, amelyen most annyian áthaladnak. T?rte, gondolkodni úgysem tudott. Reggelre sem lett okosabb.
ââ?â?¬ Menj le sétálni, ameddig én tárgyalok ââ?â?¬ pillantott rá John a tükörb?l, miközben a gallérját igazgatta.
ââ?â?¬ Nagyon fárdt vagyok ââ?â?¬ pislogott vissza.
ââ?â?¬ Akkor maradj ágyban.
Anna megfogadta a jótanácsot. A párna gy?r?déseib?l Edmund arca bontakozott ki, régen elfelejtett sérelmek sajogtak fel és vegyültek el a félálom szövevényében. „Csak ne kelljen találkozni velük" ââ?â?¬ mondta magában másnap, és a szobában maradt.
ââ?â?¬ Ne felejtsd el, este partyra megyünk ââ?â?¬ tette a homlokára John a kezét. ââ?â?¬ Fontos.
ââ?â?¬ Jó, majd igyekszem.
A tálakkal teli hosszú asztalok mellett csoportokban álltak a vendégek.
ââ?â?¬ Mr. Odum, képzeld, ismeri az egyik ghánai barátomat ââ?â?¬ vezetett Annához John egy szénfekete, nemzeti viseletbe öltözött fiatalembert.
Anna zavartan nyújtotta a kezét. John szeme éppen hogy megrebbent, aztán mindjárt kérdez?sködni kezdett az ottani változásokról. Az est folyamán tagadhatatlanul feltünt, hogy felesége csak a saját fajtája társaságát keresi.
ââ?â?¬ Tudom, hogy neked szokatlanok az afrikaiak ââ?â?¬ tette szóvá lefekvéskor ââ?â?¬, de ez Amerika, próbálj megbarátkozni velük.
ââ?â?¬ Igyekszem.
Anna a párnába fúrta a fejét. „Ha tudná! Vagy ha legalább én tudnám, ki vagyok. Tényleg, kicsoda vagyok én?!" ââ?â?¬ markolta meg a csücskét. „Mert ?k engem… valamire emlékeztetnek, amit nem tudok. Nem tu-udok! Idegen vagyok magamnak" ââ?â?¬ vetette magát a hátára. Mélyeket lélegzett, kicsit megnyugodott. „Valamilyen titkos szál f?z hozzájuk. `Abban biztos lehetsz, hogy afrikai az aztán nem volt a családunkban'" ââ?â?¬ hallotta Anya hangját. „Persze, hogy nem! Ez valami más… mert összefüggések, azok vannak. Egészen biztosan vannak, hiszen érzem" ââ?â?¬ gondolta végig. Nem tudta, hogy titkolja, hogy mutassa ââ?â?¬ továbbra is kerülte a feketéket.
Egy nap öregasszony mosolygott rá az utcán. Olajos barna b?re sok elny?tt ráncba szaladt a szája sarkában, széles ajka mintha foltos lett volna, a ruhája meg… Anna mégsem tudta elfordítani róla a tekintetét. Visszamosolygott. Álltak ketten egymással szemben, és a belülr?l sugárzó, kitartó tekintetb?l Anna megértett valamit, ami a pillanat magasztosságában a magasságokba emelte. A magasság belül volt, és az igazság belépecsétel?dött a testébe. Ment tovább az utcán, bele-belenézett a nagy fekete szemekbe, és a viszont-tekintetek nem ritkán azt mondták: tudjuk. Ez lett az ? nagy titka, és soha senkinek sem beszélt róla.
*
Este Anna el?veszi a levélpapírját, és nekiül az írásnak:
Kedves Szimba!
Tegnap olvastam a leveledet. Nem hiszem, hogy segit, mert semmi sem segithet, de ?szintén osztozom a bánatodban. Gyertyát gyújtottam Adele emlékére, magnóliákat tettem köré. Sokat gondolkodtam a múlton. Amikor elhatároztam, hogy megírom az életem történetét, nem sejtettem, hogy a sorsunknak folytatása lesz. Meg akartam Neked mutatni azt, amit írtam, mert a kett?nk története, és szerettem volna hírt hallani fel?led. Mindig azt reméltem, hogy boldog vagy. Meg sem fordult a fejemben, hogy az utóbbi események személyesen is érinthettek. Ha Kenyáról hallok valamit, természetesen mindig rád gondolok. A tévé mutatta a bombázás nyomait, a sebesülteket. Eltettem a Newsweek augusztusi számait. El?vettem, és átolvastam ?ket.
Azt írod, hogy a kis unokádat magukkal hozták a nagyszül?k Amerikába. Hol élnek? Az életemr?l kérdezed, hogy boldog-e? Harminc évbe nagyon sok minden belefér. A magam módján megtaláltam a boldogságot. Nem tudom, hogy bírnám elviselni amin Te keresztül mész. Ilyenkor azt gondolom, jobb, hogy nincs gyerekem. Magamról röviden annyit, hogy 75-ben feleségül mentem Dr. John Owenhez. Tizenkét évig az NSzK-ban éltünk, utána New Yorkba költöztünk. Nagyon szerettünk volna gyerekeket, de nem sikerült. Miattam nem. A férjem attól félt, hogy depressziós leszek. Az ? ötlete volt, hogy nyissak óvodát. Az egyik barátn?mmel kezdtük, most már három alkalmazottunk van. A hét öt napján gyerekzaj vesz körül, és ez jó, mert nem bírnám a magányt. A férjem ugyanis tavaly meghalt rákban.
Amerika nagyot változott amióta itt élek, egyre nagyobb az egyenl?ség, egyre több a vegyes házasság. Tudom, hogy van gy?lölet, de megsz?nt a segregatio, a gyerekek most már együtt n?nek fel.
Most többel nem terhellek. Szeretettel gondolok rád: Ndovu.
P.S. Van e-mailed? Az enyém:
Két hét múlva Anna összecsapja a kezét, amikor a komputer „postaládájá"-ba levél érkezik a címr?l.
Kedves Ndovucska! Levelezni igy gyorsabban fogunk. Ez a fiam, Jomo e-mailje. Szokatlan nem papirra, screenre irni, majd megszokom. Az unokamat New Yorkba vittek, a nyolcadik utcaban laknak. Most befejezem, ird megkaptad-e: Edmund.
„Mintha az a harminc év nem…, mintha itt lenne a szobában!" ââ?â?¬, pedig a komputer kék ablakát csak a gép szabályos bet?i tarkítják. „Mintha beszélgetnénk, mint régen." Pedig egy élet telt el közben. A Johnnal töltött évek a nyugalom évei voltak. Anna sosem gondolta, hogy egyszer vége szakadhat.
ââ?â?¬ Ne! Ne! ââ?â?¬ kérlelte riadozva.
ââ?â?¬ Olyan nagyon fáradt vagyok…
John magával vitte életének azt a szakaszát, amikor támaszkodhatott valakire. Anyáék borostyán levelek alatt porladtak a Farkasréten, John meg itt. Nem mindegy, hogy kicsi az ország, vagy nagy, ha egyedül vagy? Eleinte gyakran járt összejövetelekre: zajosak voltak az esték, és tulajdonképpen tartalmatlanok. Egy vasárnap leült John íróasztalához, el?vett egy ív papírt, meg a nagy becsben tartott Mont Blanc tollat, és írni kezdett az életér?l. Másnap elolvasta, áthúzta, kijavította. Harmadnap ugyancsak. A negyedik nap már olvashatatlanná vált. Anna akkor odaült a komputer elé, és a szövegszerkeszt?re kattintott; most már szabadon variálhatta a mondatokat. Lassan haladt az állandó javítások miatt, diadalérzés fogta el minden oldal elkészültével. Folytatta. Három hónap alatt összeállt a történet. Kinyomtatta, táskájába rejtette, és elment a kedvenc éttermébe ünnepelni. Ott döbbent rá, hogy esténként a múltban járt, és ez a múlt azonos lett a jelenével.
Edmund mostani arca? Hogyan élte le ezt a harminc évet? Nem tudja, és mégis úgy érzi, ismeri, mint ahogyan mindig is ismerte. Ezért kellett megtalálnia a címét, elküldeni neki azt, amit kett?jükr?l írt. Tudnia kell, hogy ? is… Tudnia kell.
Reggel az ajtóban várja a gyerekeket. „Mind itt van?" ââ?â?¬ néz körül. Számba veszi ?ket. Kikukucskál az ablakon, le az utcára. Buszok, a kocsik között veszélyesen cikázó motorbicikli, és tömeg a járdán. El?vesz egy köteg rajzlapot, kosarat tele színes krétákkal. Körül ülik a nagy asztalt. Figyeli, ahogy a csáléra álló házak, a sokkarú Napok, a fák borzos ágai formálódnak a mese nyomán. Feláll, letekint az utcára. Délben biztosan tudja, hogy vár valakit. Erre gondol este, amikor a komputer kapcsolás hangját hallatja. A billenty?zet fölé hajolva írja:
Kedves Szimba! Hosszu levelet kuldok majd arrol, mi tortent amiota nem talalkoztunk, most csak roviden kerdeznek valamit: hogy hivjak Alex szuleit, mi a telefonszámuk? Mi az unokád neve? Ndovu.
„Vajon milyen gyakran nézi meg az e-mailt? Naponta? Hetente?"
Ndovucska, orvosok talalkozon voltam Kampalaban, vart leveled. Az unokam neve Mary, de mi Malaikanak hivjuk. Andrew & Elaine McMahon telefonszama: (212) 792-4436. Reszletesen en is irok majd. Szimba.
Anna belesüpped a karosszékbe. A szomszédos házon vidáman ugrál az élénkszín? neonreklám, minden kör végén bevillant a szobába. „Malaika" ââ?â?¬ néz Anna a házak fölött egy világosszél? felh?be. Krémszín? szoknyácska ötlik fel a semmib?l, puha hullámokba rendez?dnek a széles pánt alatt a ráncok. A felh? közepe gomolygóan sötét. Anna szeme a szobára siklik: a széles íróasztalra, a polcokon katonásan sorakozó könyvekre, a keret közé feszített virág-csendéletre. A beépített ablakokon tompán hallatszik fel a sziréna süvítése, és ellenpólusként a t?zoltókocsi basszus tülkölése. A szobában minden halottan néma. „Nem bírom!" ââ?â?¬ ugrik fel. Körbe sétálja az asztalt. Mintha más mozdulatát figyelné, amikor a telefonért nyúl, hogy McMahonék számát tárcsázza. Az asszonyt találja otthon. „Régi barátja vagyok Malaika nagyapjának. Harmincéves ismeretség, még Budapestr?l… diákok voltunk" – kezdi mesélni, s csak arról hallgat, ami valóban összekötötte ?ket. Beszél Johnról, az óvodáról, és az Edmunddal újabban váltott e-mailekr?l. Vesz egy mély lélegzetet, és bevallja, hogy szeretné Malaikát az óvodában látni. „Igazán olyan közel lakunk egymáshoz" – érvel, – „maguk a nyolcadik utcában, én az ötödikben." A vonal végén pillanatnyi csend, azután óvatos menteget?zés:
– Az ötödik utcában? Attól tartok, hogy a mi szerény anyagi képességeinket ez túlhaladná…
– Nade, kedves Elaine, ugye megengedi, hogy így szólítsam? Ilyen régi barátság esetén szóba se jöhet az ilyesmi.
Anna tovább beszél halk, meggy?z? hangon. Mire leteszi a kagylót a felh?k már egymásba örvénylettek, beborítják az egész eget. Arc jelenik meg a közepükben, tömött gy?r?s fürtök keretezik, és ahogy Anna belemerevedik a nézésébe, a tincsek mögött egy felh? lassan oldalra kúszva óvatosan átengedi a napsugarat. Anna behúnyja a szemét. Magát látja az ajtóban, és úgy érzi, nagyon régóta várja. „Talán már holnap" ââ?â?¬ ígéri magának ââ?â?¬ „biztosan… biztosan holnap."
2000. október 30.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: Adminguru
