IX.
Anna örömét lelte az ingecskékben, a falatnyi horgolt cip?kben ââ?â?¬ minden kirakathoz odatapadt, ha kisbaba ruhákat fedezett fel benne. Anyáék pedig meg?rizték a mesekönyveit ââ?â?¬ Anna szeretettel simított rajtuk végig a polcon ââ?â?¬, és elhatározta, hogy minden Afrikával kapcsolatos könyvet megvesz, ha ugyan talál. Számolgatott, tervezgetett, várta a fizetését, csak hogy még egy teljes hónapig szólt a szerz?dése az utazási irodával.
Edmund nem beszélt közös titkukról, de érz?dött a mozdulatai lágyságán, minden szaván, hogy egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla. Anna gyengéd gondolataiba menekült, dolgozott, és várt. „Meddig várjak?" ââ?â?¬ háborgott benne néha a türelmetlenség, de csitítgatta: „Az én testemben n?, `a férfiak csak elpottyantják, és kész' ââ?â?¬ szokta mondani Anya." Ám ahogy a testében n?tt, úgy n?tt a lelkében is, és hamarosan minden zúgot elfoglalt. „Nem beszélni róla? Lehetetlen!"
Amint Pestre ért a csoporttal, telefonált Gyurinak, hogy szaladjon át Edmundhoz az üzenettel: holnap este szabad lesz, várjon rá a szálloda melletti parkban. Anna elégedetten nézett a tükörbe, a haját szárítgatta. B?rét még bizserget?en h?sítette a zuhany vize, amikor átölelte Edmundot. Kéz a kézben mentek le a hegyr?l.
„Te büdös ringyó!" ââ?â?¬ Anna összerezzent a közeli hangtól. Szétnézett. „Te, te!" ââ?â?¬ fröcsögte felé félhangon egy csupacsont hórihorgas. Annába belészorult a lélegzet. Edmund nem tudta mit jelent a szó, csak a hangsúlyból, és abból mérte le, hogy Anna arca vérvörös lángot fogott. Megfordult, hogy utána menjen, de Anna megszorította a kezét: ââ?â?¬ Ne! ââ?â?¬ kérlelte ââ?â?¬ Annál rosszabb! ââ?â?¬ Jóformán nyögte: ââ?â?¬ Nézzük meg a kirakatot ââ?â?¬, és az üveg felé fordult. Hátra rejtette a kezét, hogy Edmund ne lássa: ökölbe szorult. „Ha még a házmesterné is ott csücsükél a kapuban!…" ââ?â?¬ Menjünk hozzád! ââ?â?¬ fordult Edmundhoz. ââ?â?¬ Fogjunk egy taxit, kérlek! ââ?â?¬ Vágyódással gondolt a koromtól kicsit szürke falra a rekamié mellett. „Mindjárt ott leszünk" ââ?â?¬ nyugtatta magát. „Remélem a taxisoff?r nem…"
Edmund egész úton komoran hallgatott. Végre becsukódott mögöttük a szobaajtó. Anna egy gobelin párnát tett a háta mögé, amikor beültek a kedvenc sarkukba.
ââ?â?¬ Ndovucska ââ?â?¬, kezdte Edmund ââ?â?¬ beszélnünk kell… tudom, hogy vártad; más sürgetett volna. Nagyon sokat gondolkoztam, komolyan, hiszen kett?nkr?l van szó, illetve… ââ?â?¬ ölelte át. Veled sosem volt egyetlen rossz pillanatom sem, mindig öröm veled lenni. Sokszor gondoltam arra, hogy mi egymásnak születtünk, mert ha nem szólunk egy szót sem, akkor is megértjük egymást. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen.
ââ?â?¬ Én sem.
ââ?â?¬ Pedig annyira különbözött az életünk egymástól, hogy lehetünk mégis ilyen egyformák? Te érted ezt? ââ?â?¬ nézett a szemébe. ââ?â?¬ Tudod, hogy mennyire szeretlek.
ââ?â?¬ Én is ââ?â?¬ szorította meg a kezét Anna.
ââ?â?¬ A mi korunkban tulajdonképpen természetes a gyerek. Most, hogy tudom, vágyok utána. Ha látlak, ha rád gondolok, vágyok utána. Mire megkapom a diplomámat, már… ââ?â?¬ harapott az ajkába. Mindent végiggondoltam, és… ââ?â?¬ Anna lélegzetét visszafojtva várta a folytatást. ââ?â?¬ Attól félek, nem bírnánk egész életünkben, mindig, mindig azzal a teherrel élni, amit még így ketten is nehéz elviselni. Tudom, hogy szenvedsz, még jobban is, mint én.
ââ?â?¬ A saját fajtámtól nem vártam…
ââ?â?¬ Az életet nemcsak elviselni, kibírni kell. Abba az ember belefásul, tönkremegy. Mindenki boldogságra vágyik ââ?â?¬ simította végig Anna ujjain a kezét.
ââ?â?¬ Veled mindig boldog vagyok ââ?â?¬ nyelt egyet Anna.
ââ?â?¬ Mézet kanalazunk epével, mert ami körülöttünk van…
ââ?â?¬ Nem arra akarok figyelni.
ââ?â?¬ Tudom, én se. De nem tudjuk kikerülni. Még a sziklák is megrepednek id?vel. Boldogság? Mi boldogok akarunk lenni, de attól félek… akárhogy is próbálom meggy?zni magamat az ellenkez?jér?l, attól félek, hogy mi nem leszünk, mert nem lehetünk boldogok együtt. ââ?â?¬ Anna teljes súlyával a párnának d?lt, végtagjai elernyedtek. A lába úgy lógott a díványról, mintha megbénult volna. ââ?â?¬ Itt az a baj, hogy én fekete vagyok. Hiába adnak ösztöndíjat, taníttatnak, mindenki tudja, hogy csak kommunista propaganda az egész. Na, nem mintha máshol jobb lenne! Három évvel ezel?tt kiküldtek Moszkvába a nemzetközi diákkonferenciára. Ott aztán állandóan a népek testvériségét emlegették, az utcán meg majdnem leköptek. De azt hiszed Amerikában jobb lenne? Be se engednének együtt sehová! Nemcsak az étterembe nem, de neked el?l, nekem meg hátul kéne felszállni a buszra is. A legrosszabb persze Afrika csücske: ott csak a szolgálód lehetnék. A fekete kontinensen! ââ?â?¬ parázslott fel a szeme. Anna soha sem látta még ilyennek. ââ?â?¬ Itt az a baj, hogy én fekete vagyok ââ?â?¬ folytatta ââ?â?¬, Kenyában meg az lenne, hogy te fehér vagy.
ââ?â?¬ Dehát azt hittem, hogy ott már hozzászoktak a fehérekhez!
ââ?â?¬ Hozzászoktak. Hozzá kellett szokniuk. Ki kérdezte ?ket? A fehér ember azzal jött, hogy neki kultúrája van, és azonnal elkezdett irtani bennünket. Nálunk béke volt el?tte, de ââ?â?¬ révedt a tekintete a falon függ? képre ââ?â?¬ nézd ezt az üveget. Nem bánt, ha békén hagyod. De ha belébokszolsz, véresre vágja a kezedet.
ââ?â?¬ Én nem bántok senkit.
ââ?â?¬ Tudom ââ?â?¬ ölelte át a vállát ââ?â?¬, tudom. De más honnan tudja ki vagy? Nem akaszthatok pecsétes írást a nyakadba, hogy te jó ember vagy.
ââ?â?¬ Én csak élni akarok.
ââ?â?¬ Tudom ââ?â?¬ simogatta meg a kezét szomorúan. ââ?â?¬ Tíz éve jöttem el, akkor még angol gyarmat volt a hazám. Emlékszem a Mau-Mau felkelésre, a megtorlásra. Egyszer láttam egy embert a földbe ásva. Csak a feje látszott ki, azt rugdosták. Az anyám húgát is elvitték egyszer kihallgatni.
ââ?â?¬ Bántották? ââ?â?¬ riadt fel Anna.
ââ?â?¬ Nem. Csak egész éjjel tíz körömmel kellett kopognia a falon. Reggelre megdagadt, mint egy felfújt gumikeszty?. Hazaengedték.
Anna lehajtott fejjel mormolta:
ââ?â?¬ Ezekr?l én nem tehetek.
ââ?â?¬ Persze, hogy nem ââ?â?¬ szorította meg Edmund a vállát. ââ?â?¬ Csak öt éve független az ország, az emberek még sok rosszra emlékeznek.
ââ?â?¬ Értem ââ?â?¬ mondta csüggedten Anna. – De a te családod, a szüleid, a testvéreid?… ?k tudnának, hogy én…
Edmund rámeredt, mintha áramütés érte volna, majd hirtelen lesütötte a szemét, és lehorgasztott fejjel hallgatott. Pár kínos perc után Anna hirtelen felélénkült:
ââ?â?¬ Menjünk Svédországba! Azt mesélted, hogy ott más. Ott nem baj, hogy barnaszín? vagy!
ââ?â?¬ Nem lennénk boldogok ââ?â?¬ nézett rá szomorúan Edmund. ââ?â?¬ Se nem a te hazád, se nem az én hazám.
ââ?â?¬ De együtt lehetnénk! Senki se bántana!
ââ?â?¬ Bárcsak azt mondhatnám, hogy jó, menjünk. Biztos jól élnénk, a svédek gazdagok, de… mit keresünk mi abban a hideg országban? Egy hétig szép, de örökre?
ââ?â?¬ Megszoknánk. Hidd el, hogy megszoknánk. És ha már beszéljük a nyelvet, nem is leszünk olyan idegenek.
ââ?â?¬ Idegenek talán nem, de boldogok?
ââ?â?¬ Miért ne?
ââ?â?¬ Megérted, ha azt mondom, hogy hazavágyok? Nagyon vágyok haza. Abban a faluban, ahol születtem, meg az egész környéken nincs is orvos. Svédországban biztos gazdag lennék, de szükség van rám otthon ââ?â?¬ révedt el a tekintete, mintha látná a sárból tapasztott kunyhókat. ââ?â?¬ Nem magamnak tanultam. Nem magamnak…
Anna érezte, hogy most veszíti el Edmundot. Forróság öntötte el, mint a láz. Saját szívdobogásán keresztül hallgatta:
ââ?â?¬ Annyi beteg van, de orvos… és még olyan betegségek is, amiket csak hírb?l ismersz: lepra, kolera… ?k az én szegény népem… miattuk tanultam.
Anna lehorgasztott fejjel ült, nem bírt Edmundra nézni; ?t is hazaszeretetre nevelték. Akármilyen keserves is volt idehaza az élet: háború, terror, még távoli rokonról sem tudott, aki elhagyta volna az országot. Belülr?l, mélyen tudta, hogy a nép, a közösség sorsa mint magasabbrend?, id?tlen lény lebeg felettük. Az egyén, a mindennapi pedig sosem vetekedhet a magasztossal. Most már biztosan tudta, hogy két embert veszít el, és bár sajgó görcsbe rándult a szíve, a legmélyebb tiszteletet érezte Edmund iránt. Amikor annyi er?t gy?jtött, hogy felálljon, megszólalt:
ââ?â?¬ Hazamegyek.
Hirtelen meglódult, mint a részeg.
ââ?â?¬ Nem engedlek ââ?â?¬ kapta el Edmund. ââ?â?¬ Így nem engedhetlek el.
*
Az Orvosi Bizottság egyetlen személyb?l állt. Anna alig nézett rá. Mintha nem is ?magát érintené, úgy sorolta fel, hogy nincs férjnél, nincs keresete, nem tudja eltartani a gyereket.
ââ?â?¬ A leend? apa?
ââ?â?¬ Egyetemi hallgató.
ââ?â?¬ Aha! Hányadik hónapban van?
ââ?â?¬ A harmadikban ââ?â?¬ lódította. Tudta jól, hogy azon már b?ven túljutott. A túrista csoportját nem akarta cserben hagyni, nem hiányozhatott az egyetem els? hetében sem ââ?â?¬ vagy mindez csak kifogás volt?
Az orvos odakanyarította nevét az ívre, és azzal nyújtotta át, hogy jelentkezzék a Szabolcs utcai kórházban.
"Józsi bácsi! Óvári Józsi bácsi! ?épp ott docens!" ââ?â?¬ jutott eszébe. A szülész-n?gyógyász Apáék barátja volt, jó orvos hírében állt. „Milyen szerencse, hogy hozzá mehetek!"
Józsi bácsi egy pillanatra meglep?dött, amikor befordult a rendel?be: pelenkás kora óta ismerte. „Alaposan megn?tt" ââ?â?¬ nézett végig rajta. Sejtette ugyan, de azért megkérdezte:
ââ?â?¬ Miben segíthetek?
ââ?â?¬ Ebben ââ?â?¬ tolta elé Anna a "Bizottság"-tól kapott engedélyt.
ââ?â?¬ Nincs más megoldás? ââ?â?¬ kérdezte, mintha nem hinne a papírnak. Anna a fejét rázta. Az orvos megadóan sóhajtott. ââ?â?¬ Na jó, gyere holnapután reggel nyolcra vérvizsgálatra, miegyebekre, tízkor már túl is leszel rajta. Ugye, ez az els? abortuszod? ââ?â?¬ nézett a papírokba. ââ?â?¬ Akkor biztonság okából bent foglak tartani másnapig.
ââ?â?¬ Józsi bácsi, ugye nem szól róla a szüleimnek?
ââ?â?¬ Afel?l biztos lehetsz ââ?â?¬ legyintett.
Anna hazament. Ledobta magát az ágyra. Ha hasra feküdt, nyomta a mellét. A hasa ugyan aligha n?tt, de Anya a múltkor észrevett valamit a tartásán. Megrázta a fejét, jól látja-e, hogy Anna jobb tenyerével kissé hátulról megtámasztja a csíp?jét. Anna azonnal észbe kapott, és olyan fürgén száguldozott keresztül-kasul a lakásban, hogy Anya hamarosan meggy?z?dött: rémeket látott az imént.
"Abortusz. Holnapután abortusz" ââ?â?¬ magyarázta magának Anna hideg fejjel, de megszédült, amikor belegondolt. Nem tudta elképzelni, hogy tényleg fel fog feküdni a m?t?asztalra, ahol kiszedik bel?le azt, ami nemcsak a testéhez, de e rövid id? alatt egész lényéhez hozzán?tt, megváltoztatta a gondolkodását is: mintha újra fedezte volna fel a világot. Újra, más szempontok és más összefüggések szerint. Ez az alig-emberke a testében a maga különös varázsával a szeretet kiapadhatatlan forrásává is vált. Anna sóvárogva vágyott arra, hogy megismerje, hogy létezését két szemével is megtapasztalhassa. "Nagyon szép lesz! Nagyon-nagyon szép!" ââ?â?¬ húnyta be a szemét, aztán hozzátette: "És persze olyan okos, mint Edmund". Barna arcocskát látott maga el?tt s?r? göndör hajjal, kétszer akkora karikákkal, mint az Edmundé. Hamvas b?r?, duzzadó húsú, egészséges kisbabát látott. „Az én gyerekem!" ââ?â?¬ suttogta elragadtatással. Már régen kinézte, és kiszámította, mennyib?l veheti meg a kelengyét. Játékok? Anya meg?rizte a kedvenc maciját. Kopott volt már, az oldalát cérnával össze kellett húzni, hogy ne hulljon bel?le a f?részpor, de üvegszemei a régi csodálattal néztek Annára. A sz?ke loknis alvóbaba is megvan. „Kislány, kisfiú?" ââ?â?¬ húnyta be a szemét kíváncsian, de csak a fürtöket látta.
"Meg vagyok hibbanva? Kezemben az abortusz id?pontja!" ââ?â?¬ tért magához. „De amikor annyira szeretném! Istenem, annyira szeretném! Könyörgök, tégy valamit! Hadd tartsam meg a gyerekemet!" ââ?â?¬ rejtette arcát a tenyerébe. „Te megváltoztathatod a körülményeket" ââ?â?¬ egyenesedett fel. Maga sem tudta, miben reménykedett.
Eltelt a nap, az éjszaka, a másik nap, és eljött az este. Semmi sem változott. „Holnap reggel nyolcra" ââ?â?¬ készítette be táskájába a papírokat, és lefeküdt. „Holnap" ââ?â?¬ húnyta be a szemét. Várta az álmot. Hiába. Szétnézett. A bezárt spaletták mögött koromsötét volt az éjszaka. „Malaika, nakupenda Malaika" ââ?â?¬ duruzsolt Annában a dallam. Világosbarna arc mosolygott rá, fürtjei mögül fény tört el?. „Ne!" ââ?â?¬ suttogta Anna. Felkattintotta a falilámpát, és találomra kinyitotta az els? kezeügyébe es? könyvet. Lapozni kezdett; a címeken csak a tekintete futott végig. Ásított, eloltotta a villanyt. A barna arcocska ismét megjelent, a fény csóvákat vetett a fürtjei mögül. „Mi lenne, ha mégis… de nem, nem lehet. `Lánynak szülni dics?ség'[1] ââ?â?¬ ha-ha! A dics?ségb?l csak a szégyen maradt. A megbélyegzés: zabi-gyerek. Az anyjának meg az életen át tartó szégyen! Apáék nem is bírnák elviselni, ha én… nem is volt rá példa a családunkban. Az én gyermekem ráadásul barnab?r? lesz. A fekete bárány!" ââ?â?¬ hasított Annába a gondolat. "?t fogják kiközösíteni, bántalmazni, ? lesz a fekete bárány! Pont ?, ?, a híd a két világ között… hiszen minden sejtjébe bele lesz pecsételve a testvériség!" Annát iszonyattal vegyes pánik fogta el. „Úristen!" ââ?â?¬ nyögött fel megsemmisülten. Felkattintotta a villanyt, hátha megszabadulhat a gondolattól. A fal felé fordult. A hengerelt minta virágcsíkjai ötlöttek a szemébe. Egy virág kimaradt, a háttér zöldje virított helyette. Hirtelen mintha babapúder illata csapta volna meg az orrát, és szinte érezte, hogyan bújik hozzá a feszes, egészséges kis test, ahogy átöleli. "Gyermekem!" ââ?â?¬ tette kezét óvatosan a hasára ââ?â?¬, "Gyermekem!" ââ?â?¬ becézte. "Nem engedem, hogy…" ââ?â?¬ nézett a táskájára ââ?â?¬ "velem maradsz!" ââ?â?¬ ígérte. „De hogy?" ââ?â?¬ szólalt meg benne egy józan hang. A hiányzó virágminta ötlött megint a szemébe: már csak a zöld foltot látta. Leoltotta a villanyt, de mintha beleette volna magát a szemébe, még a sötétben is látta. "A gyerekemet akarom! Jogom van hozzá! Jogom van hozzá, mint mindenkinek!" ââ?â?¬ nézett önérzetesen a sötétségbe. Úgy érezte, hogy most megfogalmazta, most végre szavakba öntötte a helyes ítéletet. "Ez nem jog kérdése" ââ?â?¬ vélte hallani Apa józan hangját. Anna tehetetlenül mélyedt bele a párnába. A kimerültségt?l el-elszenderedett, és olyankor megjelent a fürtös fejecske. Amikor az álom mélyebb régiókba vitte, csillogó, fehér csempés helységben találta magát. Józsi bácsi hatalmas késsel közelített felé. Felriadt. Már fény sz?r?dött be a spaletta hasadékain, amikor végleg elhatározta, hogy megtartja a gyerekét. Önmaga igazolására érveket keresett, bármit, ami alátámasztja sóvárgó szeretetét. Az biztos, hogy itt semmiképp nem maradhatnak, de Edmund egyszer azt mondta, hogy odahaza a falujához közeli kisvárosban akar élni. "A kisvárosokban mindig sokkal szívélyesebbek az emberek. Meg fognak szeretni! Megismernek, és megszeretnek, mert hát én is szeretni fogom ?ket. Egészen biztos, hogy megszeretnek. A szülei is, mert melyik nagyszül? tud ellenállni egy aranyos kis unokának? Kezdetben persze egy kicsit nehéz lesz, de azután…" Semmi kétség, nagyon boldogan fognak élni ââ?â?¬ gy?zte meg saját magát. Akkor meg tényleg mi értelme lenne elvetetni a gyereket? Azt mondja majd Edmundnak, hogy már nem veszik el, mert jóval túl van a harmadik hónapon. Ez különben igaz is, b?ven a negyedik hónapban van. Annát most végre jóles? nyugalom töltötte el, két kezét a hasán pihentetve elmosolyodott, és végre elaludt.
Kés? délután ébredt. A lakás félhomályában a táskájára esett a tekintete: „Józsi bácsi várt…" Kiment a fürd?szobába, hideg vizet csurgatott öblösre formált tenyerébe: ég? szemeit h?tötte vele. Kóválygott a feje. "Tegnap… mit is? Ja, hogy azt mondom majd Edmundnak… de hiszen nem igaz! Hazugság… hazudnék!" ââ?â?¬ h?lt el. A halántékát dörzsölgette. „Akarom, annyira akarom a gyereket, de… hazudni? Edmundnak? Ezzel kényszeríteni a házasságra?" ââ?â?¬ Anna tehetetlenül rogyott le a kád szélére. ââ?â?¬ "Én teljesen meghibbantam! Hazugságra alapozni a boldogságomat!" ââ?â?¬ nézett önmagával szembe a tükörben.
Újjabb áthánykolódott éjszaka után mégiscsak elment Józsi bácsihoz a kórházba.
ââ?â?¬ Hát te meg?! ââ?â?¬ húzta össze s?r? szemöldökét bosszúsan az orvos. ââ?â?¬ El?készíttetem a m?t?t, beöltözök, a kisasszony meg sehol!
ââ?â?¬ Sajnálom, nem tudtam jönni.
ââ?â?¬ Nem tudtá-ál jönni? Szóltál volna ide! Mindenkivel a bolondját járattad! Mégis, mit képzelsz? ââ?â?¬ futotta el tekintetét a harag. ââ?â?¬ Én bizony többet nem…
Anna nem hallotta tovább a szavait, csak látta, hogy Józsi bácsi beszél hozzá, mert mozog a szája. Mintha henger keletkezett volna a törzsében, amely lassan, de egyre növekv? sebességgel forogni kezdett: fény, árnyék, fény, árnyék hullámzott a szeme el?tt, és egyre sötétedett. Hirtelen megrázták. Józsi bácsi a két karjánál fogva vezette a közeli padhoz.
ââ?â?¬ Lélegezz mélyeket! Jól van na, jól van ââ?â?¬ nyugtatta elnyomva bosszúságát. ââ?â?¬ Gyere holnap nyolcra ââ?â?¬ vakarta meg a fejét ââ?â?¬, de aztán gyere!
Anna er?tlenül bólintott. Józsi bácsit beteghez hívták, ? meg, mint a részeg szédült be a legközelebbi mosdóba. A gyomortartalma két irányban távozott bel?le.
Másnap Józsi bácsi egy csoport orvostanhallgatóval várta a m?t?ben. Anna egyetlen pillantásra méltatta ?ket: minden mindegy volt. Amikor az els? m?szert érezte a testében, a hasa felé kúszott a keze. "Bocsáss meg!" ââ?â?¬ kérlelte szavak nélkül. Eszméletlen fájdalom hasított belé, mintha a beleit apránként, csipesszel tépnék ki. Józsi bácsi kiegyenesedett, és fesztelenül elkáromkodta magát, amikor az els? darabokat kihúzta kipeckelt lábai közül. Anna az asztalhoz szögezve megsemmisülten hallgatott: fájdalmasan tudta, hogy hentessé alacsonyította az orvost, és még ha csak hentessé! Összeszorította a fogát, hogy fel ne zokogjon ââ?â?¬ eltorzult vonásai beszéltek helyette. Valaki gézdarabkával törölgetni kezdte a homlokát. Újabb vénás érzéstelenít?t kapott, de enyhülést most sem érzett.
ââ?â?¬ Esetleg még? ââ?â?¬ kérdezte percek múlva az egyik orvostan hallgató.
ââ?â?¬ Nem. Többet nem merek adni, olyan vékony az egész n?.
Már két órája feküdt a kórteremben, de a fájdalom kegyetlen tréfát ?zött vele: tovább kínozta, mintha még mindig elevenen szaggatnák szét a teste közepét. Ragacsos, meleg vérét érezte maga körül. Délutánra enyhült a fájdalom, estefelé elviselhet?bbé tompult. Altatót hozott a n?vér; az álom élénk, zavaros képei mögött fájdalom már alig motoszkált. Éjjel mégis felriadt. Telehold ült a magas ablak sarkában, hideg fényét a szemközti ágak árnyékával küldte be a kórterembe. Anna mégegyszer szerette volna látni a göndör fürtöket, a mögülük el?tör? meleg fényt. Hiába húnyta be a szemét, hiába próbálta felidézni a képet. Tágra nyitott szemébe meg a Hold sütött. Eszébe jutott a zongora tetején tovasikló, sávokká tépett arc. "Ezt tettem a gyerekemmel!" ââ?â?¬ tört fel bel?le a zokogás.
ââ?â?¬ Ü-üm, hagyjál aludni-i! ââ?â?¬ szólalt meg valaki az ajtó melletti ágyról.
Könnyeit felszívta a párna. A sós cseppek mégis belül égették, egyre marták, és id?vel tisztára mosták a lelkét. Anna úgy érezte, hogy az Edmundét is.
Reggel új nap kezd?dött.
ââ?â?¬ Ezen szerencsésen túlvagy ââ?â?¬ jött vissza Józsi bácsi a vizit után. ââ?â?¬ Máskor jobban vigyázz!
ââ?â?¬ Eddig nem tudtam, mi a fájdalom ââ?â?¬ nyomta Anna kezeit a szemére.
Délben Kati jött érte. Taxival vitte haza, felsegítette a lépcs?n, és mellé ült, amikor az ágyba bújt.
ââ?â?¬ Alig várom, hogy Edmundot lássam ââ?â?¬ sóhajtott Anna.
ââ?â?¬ Bolond vagy? Nem veszed észre, hogy csak kihasznál? Most aztán igazán minden okod megvan rá, hogy szakíts vele!
ââ?â?¬ Nem ââ?â?¬ fordította el a fejét Anna. ââ?â?¬ Nem használ ki. Mindent szabad akaratomból teszek, ? engem nem kényszerít semmire.
ââ?â?¬ Nem kényszerít, nem kényszerít! Csak a gyerekedet nem vállalja. Miért nem? Világos, nem akar elvenni. Addig vagy jó neki, ameddig itt van, aztán meg köd el?ttem, köd utánam!
ââ?â?¬ Tényleg így látszik, de nem így van.
ââ?â?¬ Mi az, még ezek után is véded? ââ?â?¬ nézett rá metsz?en Kati. Anna nem válaszolt, behúnyt szemmel, mozdulatlanul feküdt. ââ?â?¬ Mondd, még mindig szereted? ââ?â?¬ enyhült meg Kati.
ââ?â?¬ Válatozatlanul ââ?â?¬ vallotta be.
ââ?â?¬ Szerintem menthetetlen vagy, de ez a te dolgod. Tulajdonképpen semmi közöm hozzá ââ?â?¬ húzta fel sért?dötten a vállát.
ââ?â?¬ Azért ugye beszólsz hozzá hazafelé?
ââ?â?¬ Ha akarod. Mit mondjak?
ââ?â?¬ Hogy holnap meglátogathat.
Amikor Anna ajtót nyitott hosszú fehér hálóingében, vértelen arcával földöntúli, lebeg? jelenségnek t?nt. A b? ujjak rebbenve kísérték karjai mozdulatát. Edmund óvatosan ölelte át, mintha attól tartana, összetöri. Anna szótlanul rázkódott a sírástól. Edmund a haját símogatta, halkan dünnyögve becézte, mint a gyereket, és amikor Anna arcát az arcához dörzsölte, a fényes fekete szemekb?l ered? könnyet is szétmaszatolta a sajátjával. Álltak az ajtóban a bánatukkal, és úgy ölelték egymást, mint akik mindig összetartoztak, és mindig is össze fognak tartozni.
[1] Ratkó Anna egészségügyi miniszter (1950-53) ezzel a jelszóval tiltotta meg az abortuszt: "Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dics?ség."
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: Arany Ágnes
