ââ?â?¬ Martin!
ââ?â?¬ Edmund!
ââ?â?¬ Ezer éve nem láttalak! Jó színben vagy!
Anna hajszál híján felnevetett. Bemutatkoztak.
ââ?â?¬ Martin Pécsen tanul az orvosin ââ?â?¬ magyarázta Edmund.
ââ?â?¬ Innék egy sört. Van itt a közelben valami? Meghívlak benneteket.
ââ?â?¬ Egy presszó ââ?â?¬ intett Edmund a fejével.
A hangulatvilágításban sárgás-szürke füstréteg keringett a vendégek felett, a távol ül?k arca mintha ködben derengett volna. A beszéd zaján, a presszógép pöfékelésén néha áthallatszott a zongorista unott hangja. Annáék a helység végében kaptak egy falatnyi asztalt.
ââ?â?¬ Hónap elején mindig sokan vannak ââ?â?¬ nézett kürül Edmund.
ââ?â?¬ Csak ne cigarettáznának annyit! ââ?â?¬ hunyorgott Anna a szemét dörzsölgetve.
ââ?â?¬ Elkented rajta a festéket ââ?â?¬ figyelmeztette Edmund.
ââ?â?¬ Óh ââ?â?¬ nézett összemázolt ujjaira. ââ?â?¬ Le kell mosnom.
ââ?â?¬ Ott van mindjárt a kijárat mellett ââ?â?¬ igazította el a pincérn?.
Amikor Anna visszafelé igyekezett, az els? asztaltól három férfi állt fel. A sz?k helyen várnia kellett, amíg visszatolják az asztalhoz a székeket: elállták az útját. A közelében lév? vörös kép? negyvenes komótosan nyomta el a hamutartóban a csikket, aztán kihívóan végigmérte Annát, és minden kertelés nélkül megkérdezte:
ââ?â?¬ Jobb a fekete fasz, mint a fehér?
Anna pontosan felmérte, mir?l van szó; lélekjelenléte most sem hagyta cserben. Dermeszt? nyugalommal nézett a szemébe:
ââ?â?¬ De még mennyivel! Ha tudná!
A férfi lilásra vörösödött, szemgolyója mintha el?re csúszott volna. Homlokán kidagadtak az erek. Anna az elhangzott szó határozottságával állta a tekintetét. "Még mindig ? kapja a kevesebbet: én csak a férfiúi hiúságában bántottam meg, de ? az én emberi méltóságomba taposott" ââ?â?¬ fordult sarkon, és könnye homályán keresztül kereste az asztalukhoz vezet? utat. Martin felfelé tartott fejjel beszélt, mintha szavait Edmund fölött, láthatatlan személyhez intézné. Anna távollétében szuahéliül folyt a szó, és vidám lehetett a téma, mert Martin „Aj! Aj!" felkiáltásokkal f?szerezte mondanivalóját. Nevettében teljes egészséges fogsora éles kontrasztot adott mélybarna b?rszínével. Anna el?kotorászta a zsebkend?jét, és miel?tt bármit is kérdezhettek volna, magyarázkodni kezdett:
ââ?â?¬ Valami belement a szemembe.
ââ?â?¬ Mind a kett?be? ââ?â?¬ fogott gyanút Edmund. Anna elfordította a fejét. ââ?â?¬ Ki volt az? ââ?â?¬ simogatta meg az arcát.
ââ?â?¬ Mindegy, elment.
Anna már csak a rekamié sarkában szeretett ülni, nem kívánkozott sehová. A rossz bácsik-tól máig hosszú út vezetett. Emlékezett rá, hogy még iskolás korában a villamoson egy jó bácsi úgy tartotta a görbebotján nyugvó kezét, hogy az ? bizonyos testrészét érje. Szólni nem mert, védekezésül csak arrébb ment. Az öreg követte. Megint arrébb ment, megint követte. Akkor hangosan kérte, hogy hagyja békén. Az öreg felháborodottan tiltakozott. Nahát, milyen piszkos fantáziája van a kicsikének" ââ?â?¬ összegezte egy id?s hölgy megbotránkozva az általános véleményt. És amikor feln?tt? Hányszor mondták rá az utcán: babkaró, piszkavas ââ?â?¬ miközben a melléhez kaptak. Néha panaszkodott Anyának.
ââ?â?¬ Proli manérok, szocialista erkölcsiség ââ?â?¬ jegyezte meg Anya olyan szúrós hangon, mintha a rendszerbe döfne vele.
ââ?â?¬ Mért? A te lánykorodban nem így viselkedtek?
ââ?â?¬ De nem ám! ââ?â?¬ sietett Anya a válasszal. Akkor még az úri modor volt a módi. Ez az állandó gy?lölködés, meg hogy mindenki mindenbe beleszól, amihez semmi köze, ez kislányom, új. Ez az elvtársaktól származik.
Annának a sok zaklatás közül eszébe jutott, ami a Népköztársaság[1] útján történt. Vénül? férfi követte félhangosan taglalva mit tenne vele az ágyban. ?meg oldalvást hátrapillantott, és undorodva felgyorsította a lépteit. A férfi nem tágított: futólépésben, lihegve most még közelebbr?l részletezte vágyálmait. Anna hirtelen megfordult, és lendülete teljes erejével pofonvágta. A férfi leveg? után kapkodva nyögte:
ââ?â?¬ Rend?rt! Rend?rt hívok! Maga engem molesztál!
ââ?â?¬ Ugyan már, ki hiszi ezt el magának? Nézzen a tükörbe! ââ?â?¬ vágta a képébe, és a járókel?k "Mi van? Mi történt?" kérdései közepette faképnél hagyta.
De sokmindent tudott volna mesélni! Hasonló történetekkel gyakran hozakodtak el? a n?k, ha maguk voltak, bár a téma hivatalosan nem létezett. Amióta meg Edmunddal járt? Azóta szabad préda lett: bárkinek jogában állt ítélkezni felette. Az erkölcs nevében. Bárkinek. A b?ne? Olyan szín? embert szeretett, ami másoknak nem tetszett. Másoknak. Panaszkodni? Kinek? A dolgozók szocialista paradicsomában ilyenfajta gy?lölet nem létezett. Csak nem akart volna alaptalanul rágalmazni?
Tetszett, nem tetszett, Apa a munkatársain keresztül osztozott a lánya sorsában. Egy este Anna az asztalra könyökölt, állát az öklére támasztotta. Egyetlen szót sem szólt, csak elcsigázott tekintettel pillantott az apjára. Apa fáradtan nézett vissza, s egy percnyi hallgatás után lassan, tagoltan skandálta: „Gutta cavat lapidem non vi, sed saepe cadendo". Anna valósággal látta maga el?tt a vízcseppet, amely kitartóan potyog, potyog. Egyik csepp a másikat éri, és id?vel kivájja a sziklát.
*
„It's good to touch the green, green grass of home" ââ?â?¬ ismételte a sláger refrénjét érzelmes rezgéssel a férfihang. Edmund felhangosította a rádiót.
ââ?â?¬ Mostanában mindig ezt dúdolod ââ?â?¬ jegyezte meg Anna egy futó mosollyal. Hagyta, hogy a dallam körbeduruzsolja, belevegye magát a fülébe. ââ?â?¬ Mit jelent a szövege? ââ?â?¬ fordult kíváncsian Edmundhoz.
ââ?â?¬ "Oly jó megérinteni az otthon zöld füvét" ââ?â?¬ komorodott el, mint aki rajtakapta önmagát.
Anna a függönyön keresztül a kopott t?zfalra látott. A szomszédn? az imént rázta ki sz?nyegét a függ?folyósón; a júliusi Nap élesen t?zött az udvarra, és a sok szösz, mint megannyi fénykukac úszott a leveg?ben.
A repül?jegy Londonon keresztül Nairobiba az asztalon feküdt. Anna úgy nézett rá, mintha az utolsó ítélet napjának hírnökét látná.
Edmund a dívány egyik sarkába, Anna a másik sarokba ült. Kilépett a szandáljából, felhúzta a lábát, és átölelte. Gondolataikba mélyedve hallgattak. Anna végre megszólalt:
ââ?â?¬ Úgy innék egy kávét!
ââ?â?¬ Csinálok ââ?â?¬ kapott az alkalmon Edmund.
És a kávé keser? volt.
*
„Akár éket is verhetnék a nkisi szoborba, még az sem segítene" ââ?â?¬ kesergett Anna. Kétségbeesésében felkereste Edmund öreg orvos barátját.
ââ?â?¬ Elmegy! ââ?â?¬ panaszolta neki sírós-vékony hangon.
ââ?â?¬ Hagyni kell. Nem lehet ellene semmit sem tenni ââ?â?¬ rázta a fejét Dr. Péchely, miközben haja a homlokába hullott. ââ?â?¬ Élnie kell tovább a saját életét. Úgy látszik, a sorsotok csak egy id?re találkozott ââ?â?¬ nézett Anna szemébe az ?sz tincs mögül ââ?â?¬ meg kell elégedni ennyivel.
ââ?â?¬ De… de ha egyszer így félbetörik…, akkor miért? Miért?!
ââ?â?¬ Miért? Miért… mindig úgy kérdezzük, mint a kisgyerekek. A különbség az, hogy ?k nem tudnak még semmit, mi meg azt hisszük, hogy már mindent tudunk. Miért kellett találkoznotok? – húzta fel alig láthatóan a vállát. – Nem vagyok Isten, hogy tudjam. Mint ember azt gondolom, hogy talán testben-lélekben meg kellett tapasztalnotok mennyire nem számít a felszín. Hogy csakis az ember számít.
ââ?â?¬ Na, köszönöm szépen, mi ebb?l a hasznom?
ââ?â?¬ Honnan tudjam? Most úgy t?nik, hogy semmi, de talán majd legközelebb.
ââ?â?¬ Ezt hogy érti? ââ?â?¬ háborodott fel Anna.
ââ?â?¬ A következ? életedben.
ââ?â?¬ Miben?
ââ?â?¬ A következ? életedben ââ?â?¬ mosolygott rá az orvos nyugodt tekintettel. ââ?â?¬ Vedd szószerint amit mondok! Így: egy másik, azaz a következ? életedben.
Anna elnémult. Több kérdése nem volt.
„Micsoda marhaság!" ââ?â?¬ bosszankodott magában hazafelé az úton. „Vigasztalást vártam, együttérzést, valamit… de ezt!" Er?sen kilépett, hogy minél messzebbre kerüljön; majdnem ellenségesen gondolt a doktorra. A téren egy galamb totyogott elé. Nyaktolla zöld- meg lila-ezüst színben játszott, mint a szitaköt? szárnya, amely egyszer a hegyen kitartóan körözött a fejük felett. A galamb piroskarikás szemét mereven Annára szegezte, és fejét ide-oda ingatva megállt el?tte, mintha azt kérdezné: „Mi az, nem tudod, ki vagy? Nem tudod, mi vagy?" Anna nem állhatta a tekintetét. „Hagyj békén!" ââ?â?¬ lendítette el?re hesseget?en a karját. A galamb kurrogva felrepült.
*
„My son!" ââ?â?¬ visszhangzik most benne saját elgyötört felkiáltása. A szoba homályába bámulva iszonyattal gondol arra az eshet?ségre, hogy valóságos kazamata van benne, amelynek mélyére soha sem lát, de amelyb?l néha egy-egy esemény kapcsán feldereng valami halvány sejtés, és id?n, téren átfurakodva bejut a tudatába. „Lehet… Úristen, lehetséges, hogy az orvosnak mégis igaza van?" ââ?â?¬ borzong meg.
„Edmund!" ââ?â?¬ Értelmetlen szilánkokra hullva látja az életét, mint a tört kristály poharat. Valaki bekapcsolja a rádiót a fels? emeleten, és a sivár udvart hirtelen er?vel elönti az Öröm óda:
……
Szellemeddel egybef?zöd
Földi gond mit szétszakít.
Minden ember testvér lészen
Ott, hol lengnek szárnyaid
Anna kimerülten figyeli a szöveget, és csak ennyit kérdez halkan: "Mikor?"
***
A sárga boriték meglebbent az esti szélben. Ölébe tette a papírköteget, és a kezét rajta pihentetve gondolt arra a vékony arcra, azokra a kék szemekre, amelyek most olyan elevenen jelentek meg el?tte, mintha az évek hosszú sora nem hintette volna be a feledés porával. "Anna… Annának sokkal, de sokkal nehezebb lehetett. Nekem a hazám a függetlenség örömmámorában, a tervek, a feladatok…" Szétnézett maga körül, mint aki gondolatban messze járt. Oldalt, a banánfa szakadt levelei mögött alig látszott már a Nap, csak a föld felé forduló öklömnyi bimbót festette még vörösebbre. A bimbó szárán, mint háromsoros korona számtalan ággal, zöld meg ér?félben lév? gyümölcsök sorakoztak. Felnézett. A papagájok már régen elrepültek. A vadfügefa lombjának sustorgó kupolája emelkedett a feje felett, az ágakból leereszked? léggyökerek karcsú, szabálytalan oszlopokként állták körbe a vastag törzset. Egy pillanatra eszébe jutott, mennyit fogócskázott itt valamikor. Sóhajtott egyet, és visszatette a papírköteget a sárga boritékba.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: Arany Ágnes
