Idejét sem tudom,
Mióta nem álmodom már.
Alva és ébren a fájdalom
Örök bilincsbe zár.
A képzelet csak maga körül forog,
A valóság sötét dzsungelében jár,
S nem tud szabadulni…
Mint megannyi talmi csillogás,
Hívogatva csal egy éji látomás;
Csodás illat lengi át e színpompás varázst,
A boldog szerelmet,
Lágy ölelést és szép halált.
Szememben örömöm gyöngyei –
Az álom valóra vált:
Karodban nyílik a hajnalra szemem,
Mint megannyi korábbi
Ébredéskor. Ez mégis valami más…
Tizenöt éve vitt magával téged –
S egy részt bel?lem is – a rák.
Szeged, 2007. január 10.
