Ami a legkönnyebben mérhet? a teljesítmények vetélkedésében, az a mennyiség. Magam is, jobb híján, a mennyiség b?völetében élek. Évente legalább 365 „blogom" jelenik meg. Amikor a Magyar Nemzetben vagy a Népszabadságban közöltem napi jegyzeteimet, az évi 312 írást jelentett, hisz vasárnap nem jelent meg a napilap. Igaz, még legalább évi hatvanat-hetvenet megírtam az Élet és Irodalomban, a Magyar Rádióban, a 168 órában, vagy – 1983 és 1990 között a Magyar Nemzet, 1991-94 között a Népszabadság hasábjain – az esszé, a portré, a könyvbírálat, a folytatásos politikai esszé m?fajában. Huszonnégy éve élek itt, talán közel járok a tízezredik közléshez. De ezenközben mindössze két új regényemet fejeztem be, verset ki se adtam a kezemb?l, és ?szintén szólva tisztes mennyiségi mérlegem nem vigasztal.
Az persze érthet?, bár ártalmas, hogy a médiában már-már egyeduralkodó a mennyiségi mutató. A reklámbevétel a tömegességt?l függ – vagyis a publikumnak csak a létszáma fontos; sose szálaznak érdekl?dés, szellemiség, képesség, ízlés vagy iskolázottság szerint. A félanalfabéta kocsmatöltelék füle ugyanannyit ér ezen a piacon, mint a Nobel díjas gondolkodóé. (Régi zsoldosoknak a levágott balfülért fizettek.) Persze a rockkoncertre akkor is ötszázszor annyian tódulnak, mint az Operába, bár a jegy a rockra tízszer drágább. A preklasszikus kamaramuzsika, bár tisztasága, szépsége zsolozsmásan közérthet?, csak (jó esetben) kápolnányi közönséget toboroz.
El?fordulhat, hogy a m?vészettörténetben, a múzeumokban járatlan tizenéves Van Gogh napraforgóját hámozott villanykörtének nézi, H. Hesse legjobb könyvét a második bekezdés után falhoz csapja, s nem hiszi el, hogy (Czeizel Endre szerint) a Bach-család hatvanhárom muzsikust adott a világnak, de az amerikai pankrációs filmet liheg? izgalommal szurkolja végig. Mindebb?l azonban nem következik, hogy a pankráció a csúcs. De minderr?l fölösleges bölcsködni.
Még mindig jobb az ?szinte néz?, olvasó, hallgató. Sokkal rosszabb, aki — noha beledöglik, úgy unja Ridolfo Luigi Boccherinit –, a koncertet végigüli, s arcára kiül a tsinált bámulat. Mostanság olvastam Juhász Ferenc sorait Krúdy publicisztikájáról és Zelk Zoltán költészetér?l: csupa remek nyelvi és gondolati bravúr – nem hiszem, hogy érettségiz? diákkoromban, noha már megjelentek verseim is, eléggé vájt fülem lett volna ehhez az olvasmányhoz. Spiro szerint a XX. század legnagyobb magyar írója Móricz – nem tudom, hány tizen- és huszonéves fedezte fel magának. (Médiaszakosoknak mondom: újságírói pályáját zenekritikusként kezdte Móricz, f?nöke koncertre küldte beszámolni, mert tanítóképz?sként tanult hegedülni is…)
Aki a lassú, fokozatos edzésben hisz, ne írjon napi egy cikket, mint én; olvasson napi öt sor Spinozát.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: Bodor Pál (Diurnus)
