Január 11. Az én utam, a te utad…
Anyámtól tulajdonképpen két hasznos jó tanácsot kaptam az élethez: az egyik úgy szólt, hogy döntés el?tt semmi másra, csak az ösztöneimre hallgassak, a másik pedig, hogy mindig tegyek egy kupaknyi textilöblít?t a felmosó vízbe. Hosszú id?n át az utóbbi intelemnek vettem inkább nagyobb hasznát, és az ösztöneimre való hallgatást elavult, primitív gondolkodásmódnak tartottam, szem el?tt tartva a tényt, hogy az már anyámnak sem jött be, ami ugye, így már jogos…
Mégis, az évek során kénytelen voltam beismerni, hogy az ego diktálta józan ész gyakran félrevezet, vagyis korunk egyik legnagyobb tévedése, hogy azt hisszük, mindent túlokoskodva könnyebben megússzuk az életet… ahelyett, hogy egyszer?en csak megélnénk.
De vegyük most tényleg az ösztöneinket: ha képesek vagyunk rá odafigyelni, valóban súghat nekünk, amit magyarázhatunk a génjeink több ezer éves, állandó örökl?désének tapasztalataival, de lenyúlhatunk misztikus mélységekbe is, mindegy. A legszebb az egészben, hogy kedvünk szerint magyarázhatjuk bármivel, van létjogosultsága, ha mi hiszünk benne. Ez a lényeg.
Valami ilyesmi történhetett velem tegnap délután is, amikor a hazafelé vezet? úton megszólaltak bennem a vészharangok, ahogy észrevettem azt a kivilágítatlan teherautót a másik sávban, ami messzir?l szinte ködszer?en láthatatlannak t?nt a korán beköszönt?, téli szürkületben.
Éppen az út közepén állt, és még meg is jegyezte a férjem, hogy miért olyan nehéz leállni a sáv szélére, még ha mégoly' sürg?s dolga is akad a sof?rnek…
Sokáig néztem a teherautó után, és igyekeztem elnyomni magamban az ösztöneim mélyér?l visító szirénák fülsiketít? zaját, azzal a nevetséges érvvel magyarázva, hogy nincs hozzá közöm, és hogy nem az én dolgom. Feln?tt embereket nem lehet megnevelni.
Aznap id?pontom volt az orvosomnál, és tulajdonképpen nagyon kellett sietnem, hogy bes?rítve az óvodát és egy gyors zuhanyt a falatnyi id?mbe, elkészüljek.
Már a ház el?l kikanyarodva lehetett látni a t?zoltók és a ment?k szirénáit… úgy látszik, a sof?rnek nem sikerült id?ben végeznie, bármit is csinált. A tüd?m, és a gyomrom mintha egy jeges tölcséren keresztül nyomódott volna a beleim irányába.
Én láttam azt a teherautót…de valakinek nem volt ekkora szerencséje.
Január 13.
Annyi dolgom van még az indulás el?tt, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem.
Mintha kett?s életet élnék: a lényem egy része teljes g?zer?vel készül egy teljesen új, szokatlan helyzetre, míg a másik, racionálisabb részem teszi a mindennapok megszokott feladatait.
A karambolról semmi hír. Pedig két napja rágódom a lehet?ségeken, amit megtehettem volna, de nem tettem meg. Rémálmaimban gyerekek is utaztak a szerencsétlenül járt autóban, és ett?l a gondolattól mindig rám tört a hányinger; nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy uralhattam volna az id?t, az id? adta el?nyömet azáltal, hogy egyszer?en el?bb jártam arra.
A férjem látva a kétségbeesésem, gyors terápiás kezelésben részesített, és a sorsra hivatkozva végigsakkoztunk egy csomó variációs lehet?séget, a lehetséges következményekkel, ami alapján a legmegnyugtatóbb talán az volt, hogy mindennek törvényszer?sége van, de a kisördög nem hagyott nyugodni.
Mi van, ha nem?
Január 16.
Azt hiszem, igazunk volt a dolgok törvényszer?ségét illet?leg, ami rendben is van, ha sikerül megtalálnom a miérteket.
Mivel egyre kevésbé hiszek a véletlenekben, azt hiszem, annyira meg sem lepett a barátn?m izgatott hangja a telefonban, amit a kórház traumatológiai osztályának egyik kórterméb?l közvetített, tekintve, hogy egy aprócska tenyérm?tét okán e-hely vendégszeretetét „élvezte" már egy napja…
„Tudod, ki fekszik mellettem?" – kérdezte.- „A teherutós karambol áldozata… tudod, amit meséltél…"
Mint kiderült, egy lány volt, és egyedül ült a kocsiban, amikor a kivilágítatlan teherautó alá rohant. A sof?rnek m?szaki hibája adódott, és úgy döntött, hogy nem szükséges megtennie a szokásos óvintézkedéseket. Inkább szép komótosan átsétált az egy-két kilométerre lev? m?helybe, vontatókötelet kérni. (?) A többit már tudjuk…
Persze meglátogattam a barátn?met.
A mellette álló ágyon huszonegy-két éves, összetörött arcú, gyönyör? lány ücsörgött. Hosszú, félig vizes haját az anyukája szárítgatta, és éppen azt mesélte, hogy a medencecsontján kívül a válla is eltörött, de csak aznap vették észre a kórházban… rá sem mertem nézni, de közben azt éreztem, hogy a kórház áporodott szaga helyett friss, tiszta leveg? árad a tüd?mbe… megkönnyebbültem, hogy él. Lesz néhány nehéz hónapja, de rosszabbul is járhatott volna.
Kifelé menet egyszerre megbokrosodott a lábam.
Hirtelen láttam az összefüggéseket utak és utak között… az én utam, a te utad… sokszor anélkül is egy az állomás, hogy tudnánk róla.
Muszáj volt bocsánatot kérnem a lehet?ség miatt, amit nem használtam ki. Például, hogy kitehettem volna egy elakadásjelz?t.
Csak bámultak rám.
„Maga kér bocsánatot?" – kérdezte az édesanyja, és természetesen fogalma sem volt, hogy az elmúlt napokban ugyanazon a dolgon rágódtunk
A különbség csak az volt, hogy neki nagyobb volt a vesztenivalója.
Az én utam, a te utad… talán mindkett?nké.
De ez néha csak a legvégén derül ki.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Kiss Jánosné
