A teherpályaudvaron
kevély az éj, hull a korom
sötét kovács szél bezúzza homlokom.
Roggyant falakon hatalom
nyoma virul, egy szénhalom
elpirul valami régi dallamon.
Csonka vágányon tébolyult
vagon álmodik, mélyén múlt
lapul, csokit, nápolyit majszol vadul.
A csend vállán lódenkabát
sunyin köhög, lesi a mát
röhög, majd feljelenti önmagát.
Itt hátul már minden halott
es? szitál, mint ablakot
kitár, s elmossa e gondolatot.