Álmaimban már láttam ezt a tájat,
mögöttem hagyva a várost
nem látok csak fákat.
Döcögős úton kígyózunk lassan,
Damoklész kardjaként les ránk
a hegyfal titokban.
Elfordítom fejem, hogy ne lássam,
de odaát szakadék
hívogatja lábam!
Ásító mélyben fák százai
ágaskodva intenek, ha
arrajár valaki.
Félelem s gyönyör kavarog bennem,
felsóhajtok, mikor egy tisztás
mutat utat nekem.
S az a tó! Fényesen hívogató!
Kéksége örök nyugtató,
csónak andalító.
Pihenni hív takaros házikó,
kristályvízű patak hangja
nyugtató zeneszó.
A nyújtózó hegyet fenyők takarják,
mélyen beszívom illatukat,
s megszűnik a világ.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: P. Tóth Irén