Hazátlan ember vagyok már csak,
t?zcsepp mit a szell? hord,
lánctól szabadult tévelyg? rab,
a legszegényebb földlakó.
Új törvényeknek nagy mágusa,
csillagvakított szegény bolond,
bolyongtam, hogy megmutathassam
Országom mily meséket mond.
Kései könnycsepp vagyok az
évezred könnyeib?l,
álom vagyok, mely útrakél
árvák kandallója fel?l.
Utazgató, hangos dorgálás
csendes, szótlan tájakon,
ahol elvész az egész világ,
megmaradt kiáltásokon.
Vagyok: síró sóhajtás
domboldal falvaiban,
vérben áztatott sikoltás, mit
erdélyi özvegyek sikoltanak.
Szerelem, gy?lölet küldötte,
gy?zelemr?l álmodó,
ki szüleimt?l örököltem,
szájpadlására forrt szitokszót.
A sírok közül el?léptem,
nyirkos és hideg kriptákból,
Hol a visszaemlékezések
?rt állnak örök gondokból.
És megremegve hordtam tovább
Testvéreimnek bizalmát,
Megsiratva minden kapunál
Feledett holtak fájdalmát.
Érzem az éjszakát leszállni
Tegnapi hajnalokra,
És énekem beburkolózik
Örök hallgatás burokba…
Mit bemocskolt már sár és kacaj,
Hordom köztetek terhemet,
Jaj annak, ki haza nélkül marad
És kérni meri t?letek…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: P. Tóth Irén
