Abban az évben nagyon hamar kezd?dött el a nyár. A hosszúra nyúlt matematika órák alatt majd meg lehetett sülni az ablakok közelében, de azok hiába is voltak nyitva, mert a rojtos vég? függönyök élettelenül lógtak a mozdulatlan leveg?ben. Legyek sütkéreztek a tízórai maradékokon, és az el?z? énekóra nyálas papírgalacsinjai a fal mellé sodródva várták további sorsukat. A cseng? hangjára sóhajok szakadtak fel, és az osztályból kifelé tódulók hangzavara már elsöpörte a tanár „kellemes vakációt mindenkinek” szavait.
Holnap ballagás. Holnaputántól pedig nyár, nyár, nyár.
Robi, Sanyi, Laci és Feri az udvaron futottak össze. Minden nap ennél a saroknál várják be egymást, és együtt indulnak hazafelé. Ha jó id? van, akkor gyalog mennek el egészen a város határáig, amit körülbelül fél óra alatt tesznek meg, de es?ben busszal indulnak neki. Ide nem jönnek el mindennap, csupán akkor, ha nincs sár. Most, hogy elkezd?dött a nyári szünet, szinte minden napjukat itt fogják majd tölteni. A töltés egészen hosszan húzódott végig, körbeölelte a várost, a Tisza haragjától védve a tavaszi áradásokkor. Amikor nagyon tikkasztó volt a leveg?, a szöcskék versenyt ugráltak az arra karikázó biciklisekkel, és a derékig ér? f?b?l száraz, forró szénaillat terjengett egészen megremegtetve a látóhatárt az út felett. Amikor negyedikesek voltak, akkor fedezték fel ezt a helyet. Az ?szi számháborúhoz kerestek megfelel? helyszínt az osztályf?nök megbízásából, és akkor bukkantak rá az odvas fára. Az ártérben kid?lt, kiszáradt fákon, vastagon lógó folyondárokon, és a ruhába szívesen beleragadó bogáncsos területeken kellett magukat keresztül törni, amíg elérték a monstrumot. Mint egy varázsütés, úgy t?nt el? az ágas-bogas világból, és ahányszor csak megpillantották, elálmélkodtak néhány percig. A történelemkönyvek római kolosszusának egyik oszlopát juttatta eszükbe, ami királyként tornyosult föléjük, és tekintélyt parancsolóan tárta szét göcsörtös karjait. Már régen halott lehetett, a hatalmas fagombák lépcs?szer?en telepedtek meg rajta, és maradék erejét is magukba akarták szívni. Laci mozdult meg els?ként, és hátizsákjából el?vette a házilag barkácsolt vasmacskát. A vastagabb kötélen, amihez a horgony volt rögzítve, csomók voltak, amelyek a mászást könnyítették meg a fiúk számára. Laci meglendítette néhányszor, majd rutinos mozdulattal átvetette a mintegy öt méter magasságban lév? vastagabb ágon. A vasmacska azonnal körbetekeredett, mintha hízelkedni akart volna öreg barátjának, és körmeit szelíden vájta bele annak vaskos kérgébe. A fiú mosolyogva pillantott hátra társaira, és mint egy lovag, h?siesen meghajolt.
– Mindig ezt csinálod! – mondta nevetve Sanyi, és megfogta a kötél végét. Közülük talán ? volt a legvakmer?bb, annakidején is ? mászott fel els?ként.
Az odvas fa, vagyis Herkules, ahogyan ?k nevezték el gigászi méreteib?l kiindulva, már vagy száz éves lehetett, és négyen összekapaszkodva sem érték át a derekát. A küls? kemény kéreg nem árult el semmit a bels?r?l, amit csak akkor láthatott az ember, ha felmászott. A három legvastagabb ág között ugyanis egy odú volt. De nem akármilyen odú, legalább kett? és fél méter mély, és négyen is kényelmesen elfértek benne akár ülve, akár állva. Amikor felfedezték, azonnal titkot esküdtek, megfogadták, hogy soha senkinek nem beszélnek err?l a remek rejtekhelyr?l, ami ezentúl az ? hadiszállásuk lesz. Robi egy bádoglemezt hozott otthonról, amib?l tet?t készítettek a bejárat fölé, Feri pedig egy kötéllétrát készített, amelyen könnyebb volt lemászni, ha kellett valami. Egy nyáron keresztül szorgoskodtak Herkules körül, kis lapátokkal jobban kimélyítették az üreget és belül is tágasabbá varázsolták. Az alját tégladarabokkal burkolták ki, hogy ne a korhadt darabokban kelljen taposniuk, az apróbb lyukakat pedig sárral tapasztották be a szél ellen. Amikor belül készen voltak, az egyik ágon ?rtornyot alakítottak ki, amelyen egy ember kényelmesen belátta az árteret úgy ötven méter távolságban. Annyira otthonossá tették a nagy fa belsejét, hogy néha azon gondolkoztak, hogy elkéredzkednek hazulról, hogy kinn töltsenek egy éjszakát a hadiszállásukon. Csak az volt a baj, hogy akkor meg kellett volna szegni az esküjüket Herkulesr?l. Azért nem bánkódtak, már korán reggel idejöttek, és csak ebédelni mentek haza, hogy utána ismét itt tölthessék az idejüket sötétedésig. Különböz? játékokat találtak ki, csapdákat építettek a kitalált ellenség számára, és Laci elhozta nagyapja látcsövét is, amivel órákig kémlelgették a madarakat. Feri a kisnövény határozóját hozta mindig magával, és egészen bele tudott feledkezni a környék növényeinek elemzésébe. Ez volt a hobbija. Mint egy család, úgy töltötték el a nyaraikat Herkules gyomrában, Sanyi még posztereket is hozott kedvenc filmh?seir?l, és ezzel igazán magukénak érezték a monstrumot.
Sanyi megrántotta a kötél végét, hogy megbizonyosodjon afel?l, a vasmacska biztosan tart, majd er?sebben megmarkolta az egyik csomó fölött, és mászni kezdett. Azaz csak mászni kezdett volna, mert a feje tetején egy májkrémes doboz koppant, amit?l annyira meglep?dött, hogy elengedte a kötelet és hanyatt esett.
– Hát ez meg… – nézett fölfelé csodálkozva, de nem látott semmit. Egy pillanatig azt hitték Herkules tréfálkozik, és egy pillanattal kés?bb egy torzonborz fej bukkant ki a bádogtet? alól.
– Tünés – morogta a szakállas, és visszahúzta a fejét.
A fiúk egymásra néztek, és hatalmasat dobbant a szívük. Valaki elfoglalta az ? kuckójukat, azt, amivel annyit dolgoztak, hogy lakájos legyen. Sanyi tért magához el?ször.
– Hé! – kiáltott fel – Kifelé, ez a mi fánk!
Nem mozdult semmi. Tétován álltak, mikor felt?nt az a nagy szeméthalom pár méterrel arrébb a bokrok mellett. Mindenféle nejlonzacskó, újságpapírok, üvegek, kartondobozok, festékes vödrök, és mindezeken egy rozoga, sárvéd? nélküli bicikli. Hátrálni kezdtek. Egy hajléktalan foglalta el azt, ami az övék, aminek a titkát éveken keresztül h?ségesen ?rizték. Gyalázat. Becsapottan érezték magukat, mintha ellopta volna t?lük valaki a legnagyobb kincsüket. És valóban, Herkules volt a legnagyobb kincsük. A torzonborz megint megjelent.
– Tünés – morogta újra választékos szókincsével, és rájuk köpött. – Ez már az enyém, itt lakom két hónapja. Keressetek magatoknak más helyet!
Egy világ d?lt össze. A vasmacska kötéllel együtt elt?nt az odú mélyén, a hajléktalan figura sebesen felhúzta.
– Hé! – kiáltotta újra Sanyi, de már nem érte el a végét.
– Menjünk – szólt Feri csendesen és megfordult.
– Azt már nem – fortyant fel Sanyi, és a szemétkupachoz sietett.
Azok hárman értetlenül nézték, amint társuk fa köré hordta a limlomokat.
– Itt az öngyújtód, Laci? – nézette fel a fiú, és rettenthetetlenül hordta tovább az újságpapírt. Lacinak mosoly villant az arcán, imádott tüzeskedni, egyszer az iskolában is felgyújtotta a lépcs? alatti dobozokat. Szerencsére nem derült ki, hogy ? volt.
– Hát persze! – vágta rá szinte azonnal – Kifüstöljük?
– Ki! Mint a darazsakat a padlásról! – kiáltott, és eszébe jutott, amint tavaly nyáron a nagypapájával darazsakat kergettek el meggyújtott, nedves újságpapírral, a nagyszül?k tanyáján. Vicces látvány volt, amint a megzavarodott állatok össze-vissza kóvályogtak a füstben.
– Mi lesz Herkulessel? – kérdezte váratlanul Robi, aki eddig csendesen figyelte az eseményeket.
– Semmi. Mi baja lenne, hiszen olyan vastag, hogy egy kis füst nem árt neki.
Az öngyújtó sercenve lobbant a fiú markában, és szakszer? kezekkel alágyújtott a legalsó papírnak. A t?z azonnal lángra kapott, és amint Laci ráfújt, farkasként marcangolni kezdte a kartonokat. Robi és Feri riadtan nézett egymásra, Sanyi, Laci mellett állt, és mindketten elégedetten mosolyogtak.
– Kis rohadékok! – üvöltötte a torzonborz az odúból, és bozontos fejével menekülési utat keresett. Kimászott az egyik nagyobb ágra, és onnan feljebb az ?rtoronyhoz. Lihegve nézett lefelé a t?zre, ami már ekkorra elharapódzott. Laci oltani próbálta, Feri is segíteni igyekezett, taposta a tüzet, de már nem tehettek semmit.
Herkules hatalmasat roppant. Mintha ordított volna a fa is a hajléktalannal együtt, akit ekkorra a lángok megízleltek. Sanyi még mindig mosolyogva állt, társai elfutottak ijedtükben. Herkules lángoló oszlopként magasodott az ég felé, maga mellett lángra gyújtva az él? fákat is. Sanyi is hátrálni kezdett, mert b?rét nagyon pirította a h?ség, de tekintetét le sem vette az ?rtoronyban lév?r?l. A hajléktalan átvetette a lábát a korláton, és kiugrott a lángoló mélységbe. Már nem ordított, megégett testére rá sem lehetett ismerni. A lángok vadul kaptak bele az élettelenbe, és a farkasok eszméletlen táncba kezdtek a szerencsétlenen.
Pár óra múlva az egész megye t?zoltói ott nyüzsögtek, és oltani próbálták az árteret, ami már több kilométer hosszúságban lángolt. Sanyi a gát tetején ült, onnan figyelte a munkát. Herkules üszkös teste kimagasodott a fekete tengerb?l, és egyik karját fenyeget?en emelte fel Sanyi felé. Valamit éppen kiáltani akart a fiúnak, de egy nagy robajjal lábai megroppantak, lassan elveszítette az egyensúlyát, és összeomlott. Hogy mit akart utoljára kiáltani, az örökre titok marad.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Zatykó Zoltán
