(Itt – Romániában és most – a harmadik évezred harmadik napján.)
Az Ünnep ürügyén véletlenül szabadon maradt délutánon ülök és olvasgatom „Kelet-Európai tűnődések ezred és élet-végen” címen összegyűjtött írásaimat. Nagylélegzetű ezredvégi panorámának indult 1989 Októberében „A vég kezdete” nyitó írással. Aztán bekövetkezett a kezdet-vége s a tervezett ciklusból pár jelentéktelen skiccre futotta a tizenegy év alatt. Hirtelen annyi tennivaló akadt, hogy tűnődésre nem maradt időm. Egy elfuserált fél évszázadot kellett volna tettekben felzárkóztatni az ezredforduló elvárásaihoz. S a hangzatos jó cím csak cím maradt. Immár csak azon tűnődhetem — mi is változott meg igazán a mi közép-keleteurópai létünkben attól, hogy átléptünk a harmadik évezredbe?
Lehet, nem volt túl magas a küszöb — hogy bele se botlottunk —, vagy úgy belejöttünk az egy életen tartó örökös átmenetbe, hogy ehhez képest egy kis időszámítási átmenet meg se kottyan már. Hiszen az se biztos, hogy valóban most volt az a pillanat, amikor mementóként több szemet is kilőttek petárdával. Egy tudós ember logikus érvekkel elmagyarázta ezt a Duna Televízióban. S mi a többi mellett elhittük ezt is.
Annál is inkább, mert megszoktuk, hogy az átmenet, egyik társadalmi rendszerből a másikba — a rosszból és tarthatatlanból a jóba, majd újra vissza a megbukott jóbol a régi mégjobb-ba, aztán a lehetséges „sajátos” legjobb-ból a legeslegjobb-ba — nem zajlik le egyetlen pillanat alatt. Az átmenet kötelező módon egy folyamat, melynek időtartama a szenvedő keleteurópai alany szenvedéseinek intenzitásától függően tűnik hosszúnak vagy méghoszabbnak. S ha közben kissé belegabalyodunk a melléknevek fokozásába, hát ne csodálkozzon senki annyi speciális demokrácia és aranykor után, amennyiben nekünk ezen a tájon szerencsénk volt részesedni.
Mert határozottan szerencsénk volt. Túléltük. Egy részét. Valamennyit, amit a tudós társadalom XX. századi porcióként skatulyáz a történelem polcain.
S most itt állunk egy képzeletbeli küszöb felett lebegve — csak egyszerű kis salto mortale — a petárda és tűzijáték dobok ropognak, reménykedünk, hogy szerencsésen földet érünk a következő évezredben. Várjuk a nagyérdemű közönség jól megérdemelt felharsanó tapsát. Pedig tudva tudjuk, hogy erről a porondról, élve, mi nem szabadulunk. A szenzációra éhes közönség addig újráztat, amíg egy produkcióba mégis belebukunk. S akit a közönség érdeklődése békén hagyna, az ugrál magától tovább, mert hiszi, hogy nélküle nem teljes az attrakció.
S mennél nagyobb a másik századból átörökített tehertétel, annál veszélyesebb minden mozdulat az új évezredi szuperprodukcióban. Legsúlyosabb a batyuban talán az a speciálisan komplex csomag, amit „az állampolgár keleteurópai megaláztatásai” címke alatt cipel a második évezredből frissen idepottyant időutas. De amelynek, úgy látszik, az idők járásától teljesen független élete van, itt…és nem csak most. Ki a megmondhatója, hogy még meddig ő
Talán érdemes volna az új évezredből ránk kimért kicsike idő új tervei közé iktatni ezek számbavételét is, mint egyik elmaradt tennivalót az elfuserált életünkből, hátha segítene megszabadulni a fölösleges terhektől. Akkor talán változna valami az életünkben a dátumon kívül is — legalább az utánunk jövőkében. Talán…
„Keleteurópai megaláztatásaim, itt… és nem csak most” — ez is egy jó cím egy új sorozathoz. Ha a régi sorozatból kifutott az idő, ebből sajnos nehezen fog kihalni az aktualitás.
A téma hanyagolása pedig most már megengedhetetlen luxus. Hetente másfél oldalnyi terjedelemben megkezdem az évszázad eleji leltározást.
László B. Ildikó
szerkesztette: Verő László – 2007. február 8., csütörtök, 22:57
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Bárányi Ildikó
