Évezred eleji leltár, 2. tétel: Megreformálták a nevelésemet.
…többször is, a 17 évig tartó tanulmányaim során, pedagógiai módszertani kisegérnek használtak a beleegyezésem (sőt, a szüleim beleegyezése) nélkül. S e kísérletsorozat a tökéletesedés útján, épp olyan végtelennek tűnik, mint a megismerés a Marxista dogmatikában, annak ellenére, hogy a világ — szerintük — végül is megismerhető.
Ennek okán ez a leltári tétel eleve nem fér be egyetlen rubrikába. Ma csak a kötelező elemi iskolai oktatásnál időznék… Igaz ugyan, hogy a vezérlőelvek változtak az idők folyamán, s ennek megfelelően az örök átmenet módszerei is. Én a XX. század második felének első negyedét élveztem végig a saját bőrömön, de fiatalabb társaim sem panaszkodhatnak. A századvég is hozott némi újítást, nehogy ők hátrányos megkülönböztetés áldozatainak érezzék magukat, akiken semmilyen tudományos átképzési kísérletet nem hajtottak végre.
A negyedik elemi sikeres elvégzése után édesapám beíratott a Ferencrendi Nővérek zárda-iskolájába, Brassóba, a leány-gimnáziumba. Félárva gyerekként tandíjmentességet kaptam teljes ellátással, ennek ellentételezéseként segítenem kellett a gazdasági nővérnek a háztartási munkákban. De részt vettem a teljes oktatási programban, zongorázni, énekelni, viselkedni, sőt táncolni tanítottak és imádkozni is természetesen. Mindezt az idegen nyelvek, a matematika, fizika, földrajz, történelem és a többi mellett. És mindent nagyon-nagyon rendszeresen, nem volt a napnak beosztatlan 10 perce sem. Büszkén viseltem a gimnazista egyensapkát és a kézimunka órán kihímzett karszámomat: 293. Hetente kétszer délután sétálni vittek. Kettős sorokban, egyenruhában vonultunk végig a város központján, megbámultak a járókelők s a fiúgimnázium tanulói is véletlenül mindig arra tévedtek. A nagyobb lányok véletlenül apró cédulákat veszítettek el a sétatéren és a vacsora utáni szünetben izgatottan kutattak válaszlevél után a park egyik utca melletti öreg fájának az odvában.
Áporodott, polgári tökéletességre való törekvés hangulata lengte be az életünket.
Ekkor csapott közénk az első nagy tanügyi reform 1947-ben. Megszüntették az addigi gimnáziumokat, az egyházi iskolákat, (és az egyházi rendeket, kolostorokat) Minden valamire való községben bevezették a kötelező hét osztályos elemi iskolai oktatást, így otthon a falunkban is. Bár kissé sajnáltam a gimnazista cím elvesztését, hamarosan megvigasztalt a váratlanul reám zúduló szabadság érzete. Hirtelen vegyes osztályba kerültünk, s a kedves nővérek féltő figyelmeztetéseire fittyet hányva, hogy ajánlatosabb távoltartani magunkat a fiuktól, bizonygattam, hogy meg tudom én védeni magam velük szemben is. Így aztán fájdalmas hajhúzások és megtorló pofozkodások lettek mindennaposak a két nem hirtelen keveredéséből.
Vége szakadt a beosztott idő rémuralmának is. Az óráról nyugodtan lehetett késni 5-10 percet, hiszen a falusi tanítóból hirtelen előléptetett felsőtagozatos tanár sem jött be mindig pontosan, s ha véletlen mégis és kérdőre vont, hogy —„Hol voltál mostanig fiam/lányom?” — akkor csak azt kellett felelni, hogy „a Pártinstruktor elvtárssal a vasárnapi pionir programot véglegesítettem”. Ezt ő sohase merte ellenőrizni, hogy úgy van-e, mert sokkal jobban félt tőle, mint mi gyerekek. Biztosan volt rá jó oka. De mi se ellenőriztük, hogy az elmaradt órák alatt a tanárelvtárs valóban népszámláláson, állatösszeíráson, kollektivizálási meggyőző körúton volt-e, vagy esetleg Margit nénivel töltött egy kellemes órácskát titokban. (Este nem mehetett oda, mert számon kérte a felesége, hogy hol jár és a Margit néni háziasszonya is otthon volt)
A régi iskolák szakképzett tanárai jószerével az utcára kerültek. Ha nem voltak hajlandóak nyilvánosan megtagadni addigi elveiket, meggyőződésüket és hangosan szajkózni az éppen divatban levő szólamokat, akkor gyakran előfordult, hogy koholt vádak alapján börtönbe kerültek, vagy deportálták őket.
Tankönyvek nem léteztek, minden tanár belátása, lelkiismerete, tudása és bátorsági/gyávasági együtthatója alapján adta le a tananyagot. A legkönnyebb volt a helyzete a matematika, fizika és kémia tanárnak. Itt bizonyos alaptételekre sehogy se lehetett ráfogni, hogy reakciósak. Mi pedig gyermeki öntudatlanságban boldogan segédkeztünk a régi munkaerkölcs gyökerestől való kiirtásában, lubickoltunk a szabadságnak vélt anarchiában, miközben végig arról szólt a mese, hogy az ÉLETRE készítenek fel bennünket, és hogy mi leszünk az a generáció, aki a Szovjetunió dicsőséges példamutatása szerint megváltoztatja majd a folyók medreit, termékennyé teszi a mocsarakat és a sivatagot, eltereli a jégverést stb. stb. S ha Nagymama este jó termésért akart velem imádkozni, gyorsan kioktattam szocialista mezőgazdaságból… — és gyerekcsinálásból… — Apámék tízen voltak testvérek.
László B. Ildikó
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Bárányi Ildikó
