Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 4. Tétel

Nyomtatás

Évezred eleji leltár, 4. Tétel: — Hazudni tanítottak már az első nyelvórán.

Merthogy versben és rímben könnyebben tanul a gyerekember, az első román órán el kezdtük mondikálni  valamennyien, régebbi és újabb óvodások-kisiskolások (tehát én magam és a gyermekeim, sőt, Önök is) a göndörszőrű kiskutya tanulságos történetét a réce-ketreccel.

Persze hogy tudják:

 —”CÃőÆőÃő£eluÃőŸ cu pÃőÆőrul creÃő£, furÃőÆő raÃő£ÃőÆő din coteÃő£i”— mármint, hogy a göndörszőrű kis édes, rucát lop az ólból. A mindennapi életben használatos fontos fogalmak megtanulását nem lehet elég korán elkezdeni! És a folytatás:

— Ea se jurÃőÆő, cÃőÆő nu furÃőÆő, dar l-am prins cu raÃő£a-n gurÃőÆő — Megesküszik, hogy nem lop, de rajtakaptam a rucával a szájában — mert a cselekedet, még ha bűnös is, legyen tökéletes a maga nemében. Nem elég csak lopni, hazudni is kell, letagadni, még akkor is, ha kilóg a rucaláb. Elvégre keleteurópának ebben a felében az ÉLETRE kell felkészíteni a gyereket.

Teljesen elhibázott az a nálunk hagyományos családi gyakorlat, amikor az első szavakat tanuló kisgyerek pufók kézhátát megcsípve csicsereg anyuka:

— Csip-csip csóka, vak varjúcska, jó volt-e a kisfiúcska? Ha jó volt a kisfiúcska, ne csípd meg őt vakvarjúcska! Hess!! — és együtt hessegetik a csúnya fekete vak varjat, mert természetesen jó volt a kisfiúcska, akkor pedig megszabadul a büntetéstől. A teljesen éretlen, kialakulatlan egyéniségű gyermekben ez olyan téves hiedelem-evolucióhoz vezethet, ami sok későbbi csalódás, frusztráció és depresszió legfontosabb oka. Azt hiszi, azt hiheti a naiv lélek, hogy elegendő itt és most jónak lenni ahhoz, hogy megkapjuk a kiérdemelt jutalmat. Minő hoci-nesze szűk haszonelvű nevelési gyakorlat! S mennyi későbbi csalódástól menthetjük meg a csemeténket, ha a jóságot, mint esetleg javadalmat hozó befektetést eszébe se juttatjuk soha!? Hát ezen érdemes lett volna eltűnődni Ázsiából ideszármazott eleinknek.

De csupa élhetetlenséget hoztak magukkal az ősi mondókáikban is. Ott van például a „Gólya-gólya gilice, mitől véres a lábad?”  Miért avatkozik a más bajába? S ha már meglátta, miért válaszol a kérdésre és miért próbál tenni ellene? „Török gyerek elvágta, magyar gyerek gyógyítja”   Mivel, te?! Műtéttel vagy orvossággal? Ugye nem tudod kitalálni? „Síppal, dobbal, nádi hegedővel”.  Vigasztalással, jószóval, a támadó elriasztásával, empátiával, sámán-ráolvasással, keresztény imádsággal és vigaszt hozó művészi szépséggel… síppal, dobbal… nádi hegedűvel…Álmodozó, élhetetlen társaság…

S akkor még nem is szóltam arról a versikéről, ami állítólag sumérul van, hogy „An tán ténusz, szó raka ténusz, Szó raka, tike-taka, ala-bala, bim bam busz”. Amiből a mai székely magyar gyermek egy árva hangot sem ért, de kórusban szavalják átszellemülten, minden szótagnál másik körben álló társukra mutogatva, míg meg nem kerül a varázsszöveg által kiszámolt hunyó. Mert ha már egyszer az emberek közül valaki arra ítéltetett, hogy hunynia kelljen, úgy tennie — sőt önszántából vállalnia, mintha nem látna semmit abból, ami körülötte történik —, tehát valaki arra ítéltetett, hogy egy ideig ő legyen a hivatalosan kikiáltott hülye, aki se lát se hall, csak azért, hogy a társai jól szórakozzanak — nos, akkor ennek a hunyónak jár annyi elégtétel, hogy egy hivatalos ceremónia varázsszavai mondják ki rá az ítéletet.

Mint látják, sorra kutatom zsenge gyermekkorunk ősi vagy újabb mondókáit, hátha lelek egy a göndörszőrű kiskutyáéhoz hasonlítható, „életre való nevelést” sugalló versikét. De csak újabb haszontalanságok jutnak eszembe: „Süss fel Nap, fényes Nap! Kertek alatt lúdacskáim megfagynak”. A gyerek rimánkodik, a Nap vagy meghallgatja, vagy sem. S az esetleges beletörődés a csúf időbe, és a ludak hazaterelése annyira prózai mindennapi teendő, hogy nem ér meg egy másik versszakot.

Lehetetlen, hogy a mi fajtánkban ne legyen sem pajkosság-kópéság, sem fantázia! Eszembe kell jutnia… dombon törik a diót… búj-búj zöld ág… Szerelem-csütörtök (biztos akkor szabadott csütörtököt mondani) Zab-szerda… Pedig nekünk is van kiskacsa nótánk! Fürdik fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba… (Már akkor is a kivándorlás témája kísértett, akkor inkább lopta volna el a kutya?!)… De tavas versikénk is van!! Végre megtaláltam a saját hazug mondókánkat:

            „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol

            Hallgatja egy süket ember, ki a vízben lubickol

            Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér!”

Mégse vagyunk annyira élhetetlenek! Ez a szürrealista fogantatású kis hazugság a mindennapjaink elviselésére és bölcs megértésére tanít. S ha jól odafigyelünk a szöveg sugallta lehetetlenségek nagyfokú valószínűségére, akkor sokkal jobban megértjük majd sajátos helyzetű történelmi időszakokon átlubickoló önmagunkat. Közben esetleg kuruttyolni is érdemes lenne, de csak a belátó önmarcangolás keretei között, mert végül is — bennünk van a kutyavér… S ezt már mások is megmondták.