Csak a regényeimben lehettem igazán ?szinte, mások b?rébe bújva. Ülök szemközt valakivel, tiszteletre méltó személlyel – hogy' is mondhatnám meg neki, hogy mi és ki jut róla eszembe, milyen jelenet, milyen háború, gyönyör vagy halál.
Miamiban, a tengerparti sugárúton diszkréten brummog egy elegáns kocsi, hosszú, mint egy fekete villamos, tornyos-?sz, id?s hölgy vezeti mereven, a haja a hófehér és a kék között villog, irigylem, mert nekem megint nincs kocsim, és nem is lesz már, és még mindig nem fehér a hajam – oly merev ez a szliácsi vagy haraszti Hilda néni, mint egy halott – másnap hallom, vezetés közben elhunyt, de f?z? volt rajta meg egyebek, nem esett össze, tovább vezette a kocsit ugyanolyan lassan, mint amikor én láttam, és egy útjavításra fölhalmozott homokdombocska tetején megállt a kocsi, mert meghajtott kerekei a leveg?ben forogtak.
Nos, ennek a szlovákiai Hilda néninek szerettem volna megírni az életregényét, valószín?tlenül hullámzó volt, most nem árulok el semmit, még mindig nem mondtam le a megírásáról, ez lenne életem nagy sikere, ez bizony, a regény, amelyet soha meg nem írok. Pedig végre beleírhatnám nagyanyám történetét, meg az ? édesanyjáét, dédanyám portréját Jozef Hanula festette meg, sráckorában még. Dédapám fedezte fel a tehetségét, és támogatta, ükapám falujában, Szliácson született Hanula, a szlovákok nagy fest?je 1863-ban, április 6-án, meghalt Haraszton, azaz Chrast'nad Hornádon, 1944. augusztus 22-én, nemcsak dédanyámat festette meg diákkorában hálából, hanem Tomori érseket is a mohácsi csatában – nem tudok senki mást, aki ismerte dédanyámat, még lánya, a nagyanyám se ismerte igazán, még kislány volt ugyanis, amikor édesanyja meghalt, Hanula bácsi 1944 augusztusában még elmondhatott volna nekünk mindent, majdnem mindent róla, és én most megírhatnám a nagy középeurópai regényt – – –
Hanula festménye n?vérem bukaresti panellakásában függött a falon, Calea Mosilor 308 Bl 118 bis, ezt is magukhoz vették a szomszédok, akik életjáradékra megvették n?vérem lakását, délután meghalt a n?vérem, nem tudom, mibe, a gondos szomszédok reggel már hamvasztatták, eszembe se jut, hogy megmérgezték, ezért a nagy sietség, nem kellett tovább életjáradékot fizetni, ha egyszer meghalt, ki tehet róla – és sem mi, sem egyetlen, igazi barátn?je, akire mindenét ráhagyta, Zsóka sem kapott már semmit, be sem engedték, se a fényképeket, se a dedikált könyveket, a már hiányos Alt Meissen porcelánt, se a leveleit… Magamban a milliárdos Hilda nénit, a regényemet képzelem néha szegény n?vérem helyébe, tovább vezeti a kocsit, amely hosszú és szép, mint egy fekete villamos.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Bodor Pál (Diurnus)
