Akkor jöttél el, amikor az égen
a csillagfény már halványulni kezdett,
és ködszitáló hajnalégés közben
fonódott össze a vég és a kezdet;
akkor jöttél el, amikor a színek
épp megfakultak festett képeken,
és elszakadtak szálai a hitnek,
a szív hideg volt, száraz, vértelen;
akkor jöttél el, amikor a szónak
a fáradt szájban elhalt szárnyalása,
varázsát vesztett ízzel jött a holnap,
s te lettél végre álmom tiszta mása.
Lettél az élet új feltámadása,
hoztál magaddal örömet és csendet,
utam halk lépt?, csendes útitársa
kezed nyújtottad, így lettél a kezdet.
Akartad, mondd, hogy így legyen az élet?
Formát veszített régi leányálmod,
akartad tán a széles mindenséget
s az órák görcsös forgását találod.
Kezdtük az élet kezdetén a járást,
s titkok mélyére jutunk végül el,
léptünk lassabb lesz és a szemünk párás,
arcunkon elmúlt emlékkép tüzel
és fogynak vágyak, elfogynak az álmok,
tengerré duzzad emlékrengeteg,
s ha véled együtt az út végén megállok,
majd megszorítom két dolgos kezed.
S köszönöm majd, hogy mellettem maradtál
kanyargó vízben, szemben is az árral,
fogyó utak közt, körben?tt falaknál
voltál a csónak, irányt?, madárdal,
követe voltál változó id?nek,
csillagjárásban, bolygó utakon;
s ha támaszfáink végül is kid?lnek
marad még bennünk józan bizalom.
Hitünk kalászát érlelik az évek,
termést hozó föld bennünk a remény,
utunk szélén a fák is összeérnek
és lombkezükön átrepül a fény.
S ha folytatása nyugvó életünknek
az utódszívben mégis megmaradna,
az új kétségek, vágyak és remények
a mi szívünket tükrözik majd vissza,
a mi álmunkat álmodják meg újra,
mint ezredéve minden nemzedék,
mely nem feledte – messzi korba jutva –
az apák vágyát és anyák örömét.
