Bonifert Ádám : Tévedni emberi dolog?

A tévedés emberi jog. De nem mindegy, hogy aki téved, az miben és mekkorát hibázik. Vannak foglalkozások, ahol nincs nagy következménye egy tévedésnek, és vannak, ahol katasztrófához vezethet egy hibás lépés. És vannak esetek, amikor az teszi az embert boldoggá, hogy valaki valamiben tévedett…

 

A község, ahol éltek, két körzeti orvossal rendelkezett. ?k az id?sebb, tapasztaltabb doktorhoz tartoztak, aki a gyerekek nyelvén értve, mindig lelkiismeretesen vizsgálta és kezelte a pácienseit. A faluban közkedvelt volt, hittek neki és bíztak benne a betegei.

A sz?ke hajú kisfiú 4 éves, vidám, eleven kölyök volt. Most azonban letörten és szomorúan ült a vizsgálóasztalon. Az orvos alaposan megvizsgálta, szélesebb területen is, pedig a gyerek baja az volt, hogy a szájában különféle sebek keletkeztek, melyek fájtak és megnehezítették a táplálkozását.  Valójában nem tudott rágni, híg ételek evett, illetve ivott, de még az is gondot okozott, mert az ételek irritálták a szájsebeit. Napok teltek el, de mert a sebek nem múltak, elmentek a doktorhoz.

Az orvos rámosolygott a gyerekre.
– No, Gabi, hát honnan szedted össze ezt a bajt?
– Nem tudom – felelte a fiú, kissé pityerg? hangon.
– Jól van, jól van, nem te vagy ezért hibás – nyugtatta az anyja.
– Hát persze, hogy nem. Tessék, itt a szokásos díszes üveged – nevetett a doktor és átadott egy cifra kis
üveget, amolyan különleges fiolafélét, amit minden alkalommal kapott a gyerek és otthon szeretett is velük játszani.

Az orvos az anyához fordult:
– Felírtam egy gyógyfolyadékot, ezzel kell naponta 3-4 alkalommal beecsetelni a gyerek száját. Ez fert?tlenít
és gyógyít is. Remélem, gyorsan hatni fog, mert elég kellemetlen ez a fert?zéses sebhalmaz a szájában. De azért hamarabb is eljöhettek volna!

Otthon az asszony rögtön nekiállt és a kiváltott szerrel beecsetelte a gyerek száját. Hát arra nem számított, ami bekövetkezett. A gyerek üvölteni kezdett, mert a kenet csípte a szájsebeit. Az anya megnézte a szer összetételét, jódos tartalmú gyógyanyag volt.
– Hát hogyne csípné, ha jódos! – mérgel?dött az asszony – Miért nem mondta ezt a doktor?

Délben újra megpróbálta, de csak némi er?szakkal tudta végrehajtani az ecsetelést, mert a gyerek rúgkapált. Ecsetelés után pedig percekig sírt, addig, amíg végre a csípés érzete enyhült a szájában.

Az asszony elkeseredett.
– Mi lesz ebb?l, én ezt nem bírom, hogy így kínozzam a gyereket! – mondta magában.

Felhívta az orvost a lakásán és elmondta, mi a gondja. Az orvos hümmögött, majd azt mondta, mindjárt visszahívja. Egy félóra múlva valóban jelentkezett és elmondta, hogy konzultált a közeli város kórházában dolgozó barátjával. ?ugyan a feln?tt fert?z? osztályt vezeti a kórházban, de felveszi a kisfiút, vigye be az anya másnap reggel.
– És addig tovább ecseteljem?
– Ne, mert ezek szerint más gyógymódot kell keresni – mondta ?szintén a háziorvos.

Másnap reggel a kórházban hamar felvették a gyereket, a f?orvos azonnal megvizsgálta és egy kétágyas szobába fektette. Az anya estig bent volt vele, de éjszakára a kórház nem engedélyezte a bent maradást. De másnap reggel „nyitáskor” már újra ott volt a gyerek mellett.

Az osztályon gyógyszerezték és injekciókat kapott a kis Gabi, és csodák csodájára, harmadik napra elmúltak a szájából a sebek, mintha ott sem lettek volna. Az asszony boldog volt, nem is akarta elhinni, ami történt.

– És a mi orvosunk meg ecseteltette valamiféle jódos folyadékkal – gondolt vissza, némi bíráló hangsúllyal az elmúlt napokra – Ezek szerint a mi doktor bácsink alaposan tévedett. Elszállt talán felette az id?, nem ismeri az újabb gyógyító eljárásokat? Lehet, hogy át kellene majd menni a fiatalabb másik körzeti orvoshoz, aki a községben  rendel?

Végre elmúlt az izgalom, a gyerek is jókedv?en játszott a szobájában, meg kint a kórház kertjében. Az egyik ápolón?t?l megtudta, lehet, hogy másnap kiengedik a gyereket a kórházból. Este otthon rendbe is tette a kisfiú szobáját, vett neki két új játékot is, hogy ha hazamegy, mihamarabb felejtse el a betegségét. Még a gyerek kedvenc ételét, a madártejet is elkészítette korán reggel, h?t?be tette, hogy hazaérve a gyerek rögtön megkóstolhassa.

Hamar beért a kórházba és rögtön kereste a f?orvost. Nem tudott vele beszélni, mert értekezletet tartott, de azt üzente, hogy a nagyvizit után keresse meg az asszony, mert beszélni akar vele.

Az asszony a hálapénzt már bekészítette egy borítékba, ott volt a kistáskájában, azt gondolta, a záró megbeszélés egyik célja a hálapénz átadása.

Aztán jött az ápolón?, hogy a f?orvos várja.

– Foglaljon helyet, kedves asszonyom – fogadta a f?orvos, kedvesen, de a n? mégis némi feszültséget érzett
az orvoson. Fáradt lehet – gondolta magában, hiába, nem könny?  munkája van.
– Tanár úr – kezdte az asszony – köszönöm, amit a gyerekért tett, hihetetlen, milyen gyorsan elmulasztotta a
szájsebeit.  
– Igen, azok elmúltak – mondta a doktor – de van más probléma, err?l akartam Önnel beszélni.

Az asszony megriadt. Más probléma?  Megmarkolta a szék karfáját, úgy várta, mit mond a f?orvos.

– Számos vizsgálatot végeztünk a gyereken, és sok kedvez? megállapítást tettünk. Azonban találtunk egy
komoly gondot, amit ?szintén el kell mondanom Önnek. A véranalízis, a laboratóriumi eredmények szerint a kisfiú fehérvérsejt száma nagyon magasra szökött, a normális érték közel háromszorosára. Ezért úgy diagnosztizálom, hogy a fokozott limfocitaképzés következtében a gyerek fehérvér?ségben szenved.
– Leukémiás?
– Még nem egészen, de úgy t?nik, hogy arrafelé halad.
– És mik a kilátások?
– Nem köntörfalazok, kedves asszonyom, a gyerek el?re láthatóan nem éri meg a tíz éves életkort.
– Nem gyógyítható?
– Vannak próbálkozások, még részleges eredmények is, de ezt el?re nem lehet megmondani. Mindenesetre
meg kell keresni a specialistákat, akik nyilvánvalóan minden megtesznek majd a gyerek érdekében.
– Biztosak a diagnózisban?
– Nézze, konkrét, számszer? eredmények alapján áll e diagnózis, a vérelemzés nem lehet hibás.

Az asszony nem akarta érteni és felfogni a szavak értelmét. Fehérvér?ség? Vérrák? Az én fiamnál? Ledöbbent és
kiverte a veríték. Az orvos hozott egy pohár vizet, és egy tablettát, nyilvánvalóan valami er?s nyugtatót. A n? engedelmesen bevette. Félig magán kívül volt, átadta az el?re elkészített borítékot, halkan újólag megköszönte a f?orvos segítségét és kiment a szobából. Még látta a f?orvos szemében az együttérzés meleg fényeit.

Hazavitte a fiát, otthon igyekezett nem elrontani a gyerek vidám hangulatát, aki röpködött az örömt?l, hogy újra otthon van, a szobájában, a játékai között és már nem fáj a szája sem. Tetézte vidámságát a két új játék és a madártej, amit rögtön megkóstolt.

Amikor a fiú bement a szobájába játszani, felhívta a férjét. Nem bírta kivárni, amíg este hazajön, telefonon elmondta neki a helyzetet. Közben nem tudta megállni, hogy ne zokogjon, amíg beszélt. A férje a megdöbbenés után azt mondta, azonnal elindul haza.

Mikor hazaért, megebédeltek, a gyereket lefektették kis délutáni pihenésre és leültek, hogy megbeszéljék az elkerülhetetlen tennivalókat. Sokáig  tanakodtak, keseregtek, majd úgy döntöttek, hogy felviszik Budapestre a kisfiúkat, egy klinikára, egy neves professzorhoz. A férfi telefonon felhívta a klinikát, elmondta, mir?l lenne szó és id?pontot kért. Szerencsére két nap múlva már fogadták is ?ket.

A professzor középkorú, szimpatikus, kissé ?szes hajú volt. Átnézte a kórházi zárójelentést, a laboratóriumi leleteket, kikérdezgette az anyát az el?zményekr?l, hogyan kezd?dött a kisfiú szájbetegsége, mennyi ideig tartott a kikezelése, hogyan viselte a gyerek ezt az id?szakot és számos más egyéb  információt kért. Aztán azt mondta, itt kell hagyni a „srácot”, másnap jöjjenek vissza és megbeszélik a továbbiakat.

Nem volt könny? otthagyni a kis Gabikát, a gyerek pityergett is egy kicsit, de aztán az ápolón?k kedvessége enyhítette a gyerek szomorúságát.  Még játszótársat is szereztek neki egy másik kórteremb?l. Így sikerült nagyobb konfliktus nélkül elköszönni.

Másnap délel?tt 10 órára kellett menni a professzorhoz, aki rögtön olyasmit közölt, amely  boldogsággal töltötte el ?ket.

– A kisfiú vizsgálati eredményei itt is igazolják, hogy a fehérvérsejtek száma a normális mértéket meghaladja. Az én diagnózisom azonban nem a fehérvér?ség, hanem egy átmeneti limfocita túlburjánzás. A gyerek szervezetében több, mint egy hétig egy er?s szájfert?zéses gyulladási folyamat zajlott le. Gyulladások esetén a fehérvérsejt szám mindig megemelkedik. De a gyulladás elmúltával  visszaáll a normális értékre. A gyerek esetében ez történt, már most alacsonyabb a fehérvérsejtek száma, mint, amit a hozott laboratóriumi leletekben látni lehet. Tehát szó sincs leukémiáról, a gyerek remélhet?leg hosszú életet fog megélni.

Az asszony váratlanul sírásban tört ki, de ezek a megkönnyebbülés könnyei voltak. Férje is könnyes szemmel ült ott, megfogta a asszony kezét. A professzor némi gyengédséggel a szemében nézte ?ket, látni lehetett rajta, hogy ? is mennyivel szívesebben közöl ilyen híreket, mint a fordítottját.

Aztán még egy prózai rész következett. A férfi megkérdezte, mennyivel tartoznak a vizsgálatért. A professzor mondott egy összeget, amire ismét lemerevedtek, mert ez a férfi havi keresetének 60 %-a volt. Aztán mégis szívesen fizették, ki, mert a professzor megnyugtató híre ennyit is megért, gondolták magukban.

Amikor hazafelé autóztak, az asszony megkérdezte a férjét:
– Szerinted miben és milyen mértékben szabad egy orvosnak tévednie?
– Mire gondolsz?
– Helyes volt-e, hogy a kórházi f?orvos egy olyan hibás diagnózist közölt velünk, amely alapvet? tévedés és
talán azt is mondhatom, hogy felületes értékelés alapján született, hiszen nem vette figyelembe a megel?z? gyulladási folyamat hatásait?
– Nyilván nem helyes, elhamarkodottságnak nevezném.
– Nem tudom, nem lehetne-e orvosi m?hibának nevezni!
– Fel akarod jelenteni?
– Nem, mert a szájsebeket meggyógyította. De túllépett a kötelez? orvosi mértéktartáson és óvatosságon.
Mégis, megtalálom a módját majd, hogy megmondjam neki a véleményemet.

Aztán még azzal zárták le, hogy tévedett a háziorvos, mert rossz szerrel és rossz módon kezeltette a beteg szájat. De javított, mert ? beszélte meg a kisfiú kórházba szállítását.

Tévedett a kórházi f?orvos is a hibás diagnózissal, és ennek nyers közlésével. De javított, mert megállította a gyulladási folyamatot és ? javasolta, hogy tovább kell vinni a gyereket egy specialistához.

És általában: meddig lehet elfogadni egy orvos tévedését?  És az ?szinteség, vagy az alaposság az el?bbre való a gyógyító munkában?

Az asszonyban azonban váratlanul egy hatalmas kérd?jel is megfogalmazódott. A professzor most közölt egy felszabadító, boldogító hírt. De mi van, ha kés?bb kiderül, hogy a professzor is tévedett? Mi van, ha néhány év múlva kiderül, hogy mégsem így, hanem úgy? Ha két orvos hibázott három közül, mi a garancia arra, hogy a harmadik nem tévedett?

Aztán elhessegette a gondolatot, bár maga is tudta, hogy a félelem és a kétely kis csírája még ott marad a szívében.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.