Kellemes délel?tt volt, a nap melegen, de elviselhet?en t?zött, a virágok illatoztak, a kertek zöld ruhában pompáztak, vagyis csupa jó kedvre derít? volt minden.
A kis lakótelep közepén volt egy játszótér, körben padok. A homokozókban és a játékoknál a gyerekek, a padokon a kismamák töltötték idejüket. Itt vidám kacagások, ott csevegés, a férfiak, a sors, a megélhetés kibeszélése.
Az anyák fél szemüket a gyerekeken tartották, akik ide-oda szaladgáltak, bújócskát játszottak, kerget?ztek. Kialakult az a szokás, hogy nemcsak a saját „kölkökre” figyeltek, hanem a többire is, hiszen itt jóformán mindenki ismerte egymást. De egy alkalommal mégis becsúszott némi probléma.
Fél tizenegy lehetett, amikor az egyik anyuka odaszólt Évának, a másik anyukának.
– Nem látom a lányodat.
Felugrottak, többen is mentek keresni, hol lehet a gyerek. Közben gyors leltározás, hiányzik-e még valaki. Kiderült, hogy minden gyerek megvan, kivéve a kis Juditot, aki 2 és fél éves volt, aranyos, szöszke kislány. Kiabálták a nevét, körbejárták a közvetlen környéket, de a gyerek nem került el?. Hová keveredhetett? Tanakodtak, de senki nem tudta megállapítani, hogy mi a helyzet.
Éva magába roskadt, fejében ijedt gondolatok cikáztak, remeg? térdekkel ment, csak ment erre-arra, kiabálta a gyerek nevét, kérdezgette az arra járókat, hogy látták-e a kislányát. De senki sem látta.
Beszaladt a lakásba, felhívta a férjét, elmondta, hogy elt?nt a gyerek. A férj azonnal indult haza.
A lakótelepen szinte már mindenki a gyereket kereste, de továbbra sem találták. A megérkez? apa idegesen kérdezte az anyát:
– Miért nem figyeltél a kicsire?
– Figyeltem, de mégis valahogy elt?nt.
– És ha valaki elcsalta innen? Egy cukros bácsi? Vagy belesett valami lyukba, pincébe és nem tud kikászálódni? És ha elütötte valami az úton?
– Nem tudom, istenem, csak nem történt ilyesmi! – pityergett az asszony.
Telefon a ment?khöz, kórházakba – nem vittek-e be egy Judithoz hasonló kislányt. Szerencsére nem.
Telefon a rend?rségre, hogy nem találtak-e egy elveszett kisgyereket. Nem – jött a válasz. Újra keresés. Közben alakult egy háromf?s csapat, akik a pincéket, alagsorokat, gödröket, lyukakat járta körbe, hogy nem esett-e valahová be a kislány. Egy másik brigád a környez? utcákban lakókat kérdezgette ki, látott-e valaki valami gyanúsat. Folyt a kutatás, de egyel?re nem hozott eredményt.
———————
Az anya nem értette a helyzetet, mert Juditka, a szöszi kislány engedelmes, szófogadó gyerek volt, soha nem csavargott el, mindig az anya környezetében játszott. Szerette a technikai játékokat, a babákat, a különféle figurákat. Kedvence egy kis gitár volt, amit a gyerek „tanulóká”-nak nevezett és gyakran volt a kezében. Sajnos éppen pár napja eltörött, a gyerek sírt is emiatt. Az apja akkor megígérte, hogy ha megkapja a fizetését, új kis gitárt vesz a kislánynak. Juditka csodálkozva kérdezte:
– Miért nem most?
– Mert most nincs rá pénzem.
– Miért nincs?
– Mert elfogyott, ami volt
– Miért fogyott el?
– Mert vettünk neked ennivalót, ruhát és sok más dolgot is.
– Visszaadom az egyik ruhát, helyette vegyél tanulókát.
Apja felnevetett, megsimogatta, és azt mondta neki:
– Ne türelmetlenkedj, kibírod néhány napig a gitár nélkül.
– De nekem hiányzik a tanulókám!
– Jó, akkor majd legközelebb jobban vigyázol rá, nem töröd el – vágta el a további vitát a férfi.
A kislány bólintott, és többet nem szólt a témáról.
– – – – – – – –
Az iparvállalat éppen karbantartási szünetet tartott, az üzemben csak a karbantartók dolgoztak. A portaszolgálat csendes nyugodt volt. az ügyeletes portás kint állt a gyár kapujában és nézel?dött jobbra, balra. Tapasztalt, öreg nyugdíjas volt, szerette ezt az állását, jó kapcsolata volt szinte mindenkivel barátságos, közvetlen természete miatt.
Mikor balra nézett, észrevett a szemközti oldal járdáján egy kis szöszi lányt, piros ruhában, aki szapora léptekkel lépkedett el?re. A portás nem látott körülötte feln?ttet, nem értette, hová igyekezhet teljesen egyedül egy ilyen kislány, akit nem nézett 3 évesnél id?sebbnek. Átballagott a túlsó oldalra és mire a kislány odaért, már ? is itt volt.
– Hová mész, szöszike? – kérdezte kedvesen.
A kislány megtorpant, de nem válaszolt, némi idegenkedéssel nézett rá.
– Szereted a csokoládét? – környékezte tovább a portás a gyereket.
A gyerek szemében felcsillant valami, de nem felelt, csak bólintott.
– Na, ha átjössz az én kuckómba, kapsz t?lem csokoládét.
A gyerek kissé habozott, el?re nézett, amerre igyekezett, de aztán újra bólintott. A portás megfogta a kislány kezét és átvezette az úton. Ott a gyerek kirántotta a kezét, de ment tovább az öreggel. Bementek a portásfülkébe, ott a portás leültette egy székre a gyereket és a fiókból egy tábla csokoládét vett el?.
– Az unokámnak vettem, de felbontom a kedvedért – mosolygott a kislányra. Letört egy nagyobb
darabot és odatartotta a gyerek elé. A kislány odakapott, megmarkolta a szeletet és gyorsan majszolni kezdte.
A gyerek továbbra is tartózkodó volt, eddig meg sem szólalt, de bólintásokkal reagált a kérdésekre.
Teltek a percek, a gyerek nem mondott semmit.
– Világgá mész? – kérdezte az öreg némi huncut hangsúllyal. A kislány bólintott és most jelent
meg el?ször némi mosoly az arcán.
– Ahá. És hová készültél? – faggatta tovább. A gyerek rántott egyet a vállán és végre megszólalt, de
csak ennyit mondott.
– Tanulókát venni.
– Tanulókát? Hát az meg mi a csoda?
A gyerek tágra nyitotta a szemét.
– Nem tudod, mi a tanulóka?
– Szégyellem magam, de bizony nem tudom. Megmondanád? – haverkodott tovább a portás. A
kislány csodálkozva nézett, de nem válaszolt. Úgy nézett, mint aki azt mondja, nem beszélek olyannal, aki nem tudja, mi a tanulóka.
– Mi a neved, te szép kislány? – próbált udvarolni az öreg. De a kis szöszke már bezárta magát, nem
felelt semmit.
Na jó, akkor hívni kell a rend?röket – döntötte el magában a portás. Felhívta a kapitányságot, bejelentette, hogy talált egy kislányt. Megadta a személyleírást, mire közölték, hogy rögtön jönnek. Pár perc múlva meg is érkezett a jár?r, két fiatal rend?r.
– Szia, gyönyör?ség – mondta egyikük. – De szép kislány vagy! Mi a neved?
A gyerek nem válaszolt, csak nézett, kissé ijedten. Közben a maradék csokoládét görcsösen markolta.
– Talán Mariskának hívnak? – próbálkozott a rend?r tovább.
– Igen – rebegte a kislány.
– Nem véletlenül Erzsikének?
– Igen – jött az újabb válasz.
– Anyukád nem azt szokta mondani neked, hogy Katika?
– Igen – helyeselt újra a gyerek.
A rend?rök egymásra néztek, de folytatták.
– Tudod, hol laksz?
A gyerek bólintott.
– Meg tudod mondani?
A kislány megrázta a fejét, jelezve, hogy nem.
– És meg tudnád mutatni, hogy merre élsz a szüleiddel?
A gyerek erre nem reagált, nem mondta, hogy igen, azt sem, hogy nem.
A portás néhány mondatban elmondta, amit látott, hogy merr?l jött a gyerek, és miket mondott, amit sikerült bel?le kiudvarolni. Majd beültették a kislányt a jár?rkocsi hátsó ülésére, mellé ült az egyik rend?r és megkérték, nézze az utat, ahogy lassan autóznak majd, és ha lát ismer?s dolgot, házat, utat, játszóteret, embert, akkor szóljon. Közben abban is bíztak, hátha valaki olyan látja meg a kislányt a kocsiban, aki felismeri a gyereket.
– – – – – – –
Miután az eddigi keresés nem hozott eredményt, az apa motorra ült és körözni kezdett a környéken, hátha meglátja a gyereket. A lakótelepen az idegesség magasra hágott és ahogy ez lenni szokott, elindultak a találgatások, mi történhetett. Egyesek a környéken már máskor is felbukkant „cukros bácsi”-ra gyanakodtak, aki elcsalhatta a kislányt. Mások a nem messze lév? építkezésre gondoltak, hogy oda eljutott a gyerek és ott esetleg megtalálható. Voltak, akik szerint valaki ellopta a szép kislányt. Találgattak, de mindenki másként ítélte meg a helyzetet. Az anya pedig csak járt körbe-körbe, pityeregve és egyre kétségbeesettebben kereste gyermekét.
Az apa kószált a motorral, már szinte minden utcát bejárt, de megint elölr?l kezdte. Aztán az egyik útkeresztez?désben meglátott egy rend?rségi jár?rkocsit, ahogy felé jött, lassú menetben. Rájuk dudált, hogy megkérje ?ket, segítsenek. És amikor a rend?rautó megállt, egy vékony cérnahang kiáltott egy nagyot:
– Apa! Itt vagyok!
A véletlen tehát segített, vagy talán nem is véletlen, hanem a tudatos keresés volt eredményes. Az elveszett gyerek el?került. Aztán amikor átölelte az apját, kitört bel?le a sírás, kirobbant az a feszültség, ami az eltelt órák alatt felhalmozódott benne.
– Többé nem megyek világgá! – szipogta apja fülébe.
– Miért akartál világgá menni?
– Mert nem vetted meg a tanulókát.
– És haragudtál rám?
– Egy kicsit igen.
– És azért indultál el?
– I-i-igen!
– És hol akartad megvenni?
– Tanulókaboltban.
– És volt rá pénzed, hogy megvegyed?
A gyerek csodálkozva nézett az apjára. Pénz? Aztán megrázta a fejét.
– Látod – mondta az apja – hiába mentél el, nem tudtál volna tanulókát szerezni, mert nem is tudtad, hová kell menni és pénz nélkül senki sem adott volna. De én megígértem, hogy meg fogom neked venni, ha lesz türelmed kivárni. Lesz?
– Igen – bólintott a gyerek
– És máskor nem csavarogsz el világgá?
– Nem – vágta rá Juditka határozottan.
És látszott rajta, hogy be is fogja tartani. Mert megtanulta, hogy nem is olyan egyszer? világgá menni, még akkor sem, ha az a fránya tanulóka annyira csábította.
