„MIÉRT ÉPPEN MALLORCA?"

 

Január 21.

Valamikor estefelé…

A kockásinges ma itt járt újra és ezúttal elhozta a kedvesét is, aki majdnem két fejjel magasabb nála, így elég vicces volt, amikor kicsimnek hívta, viszont legnagyobb sajnálatomra már egyáltalán nem tudtam ?ket utálni, hanem inkább elég szimpatikusak lettek, mert rájöttem, hogy ebben a játékban mi osztottuk a lapokat, ?k csak voltak olyan kedvesek és beszálltak egy körre…

Hát, ha itt laknak, akkor itt laknak, most mit lehet tenni; Leo barátom szavai jutnak eszembe, amikor megállapította, hogy 2006. év csak a csúzli kihúzásának éve volt, a 2007. lesz maga a katapult élmény – valamelyik keleti horoszkópból nézte ki – persze ez csak annak jelent valamit, aki látott már életében csúzlit.

Tudom, talán hivalkodónak t?nik a bátorságom, mert elég hülyék vagyunk a fent említett alkalmatosság húzogatásához, mintha nem tudnánk pontosan, hogy visszafelé is éppen olyan gyönyör?en el tud sülni, mint amikor az életnek szánjuk a kavicsot cserébe, amiért elég tettvágyat tett a zsebünkbe a születésünk magasztos – anyánknak inkább fájdalmas – pillanatában. Ezen elmerengve aztán a kockásinges rázott fel egy egyszer? kérdéssel, ami úgy szólt, mint e fejezet címe: vagyis, hogy miért éppen Mallorcára költözünk?

Mire egymásra néztünk a férjemmel, és egyszerre mondtuk ki, hogy:

„Mert a Sándor azt mondta…"

A kockásinges ezen nem sokat elmélkedett, pusztán csak egyszer? mosollyal nyugtázta, hogy az a Sándor – legyen akárki is ? – nagyon komoly ember lehet, de úgy érzem, hogy Önökkel szemben nem lenne tisztességes, ha nem magyaráznám meg.

Tehát, azon a meleg nyári estén, amikor váratlanul megkérdeztem t?le – Sándorról b?vebben a „Melegek és emberek" cím? riportkönyvemben olvashatnak, itt található az archívumban – hogy szerinte, ha elköltöznénk, ? melyik helyet javasolná célpontként, gondolkodás nélkül rávágta, hogy:

Mallorca, Malaga vagy Ibiza.

Hm… hát ebb?l a válaszból is látszik, hogy nem véletlenül ? az én jó barátom, annál is inkább, mert ezeket a helyeket már úgy javasolta, hogy

      1. járt már ott

      2. mindegyik helyen van egy olyan ismer?se, akit nyugodtan felkereshetünk.

Sándor pontosan tudta, hogy komolyan beszélek, és ha egy kisgyerekes család költözik, ott nem babra megy a játék.

Vagyis ezért Mallorca, és kész. Emellett pedig talán érthet?, hogy mennyire vonz minket a sziget szépsége, földrajzi adottságai.

Sándor csak annyit kért, hogy bárhová is megyünk, az élményeimet mindenképpen írjam le.

Hát, ezért vagyunk most itt.

 

Azt azért még megemlíteném, hogy miután már született két könyv is, az „Egy tél Mallorcán" és erre válaszként a modern változata: az „Egy nyár Mallorcán", meg sem próbálom most címként a maradék tavaszi és ?szi lehet?ségeket eredeti módon kiaknázni, mert nekem ugyan nem hiányzik, hogy George Sand kísértete megálljon éjjel az ágyamnál az elmaradhatatlan, élére vasalt férfiöltönyében, és szemrehányóan a lábamra hamuzzon…

 

Január 26.

Ébredés, avagy megtudom milyen, ha a fák megtanulnak járni.

 

Azt hiszem, ma gondoltam bele el?ször, hogy a véglegesként eldöntött február 5-i indulás már voltaképpen a nyakunkon van.

Na persze, még ha el is felejtenénk, mindig lenne valaki, aki eszünkbe juttatná, mert ahogy elnézem, a környezetünkben él?k szerint mi vagyunk a nagyon-nagyon bátrak, zárójelben felel?tlenek, – a hátunk mögött nyilván a nem normálisak – amely érthet? félelmeken alapuló, de hibás össznépi beidegz?dést újfent Leo magyarázta meg nekem egy nyirkos délel?tt a Skála el?tti hamburgersor bádogasztalánál, ahol mellesleg életem legjobb mákos rétesét ettem, miszerint:

„Basszus, hát nem vetted még észre, hogy a legtöbben utálják, ha a fák megtanulnak járni?"

Akkor és ott esett le, hogy a valóban minket félt?kön kívül miért zavar néhány embert a költözésünk híre: mert ezzel tulajdonképpen a révbe ért mindennapjaikat, az addigi elért eredményeiket vagyis a puszta létük helyességét kérd?jelezzük meg anélkül, hogy err?l szó lenne, azaz ami nekik jó, az nekünk vajon miért nem? Ez visszavezethet? bármelyik közös pontra, ahol mindannyian fellelhet?ek vagyunk, legyen szó csak a környékr?l, ahol lakunk, vagy politikai hovatartozásról, mindegy. A lényeg a lázadás, mint amikor felállsz a menzánál, és azt mondod, köszönöm, de én ezt nem eszem meg, a többi négyszáz meg bámul rád, hogy akkor most mi a búbánat van? Nekik is fel kell állniuk? Vagy jobb, ha ülve maradnak? Tulajdonképpen nem is olyan rossz az ebéd… van, akinek még ennyi sincs.

El sem hiszik, hányan bámultak ránk kikerekedett szemekkel, hogy ?rültség egy négy és félévessel csak úgy külföldre költözni, majd szenvedélyesen meg is magyarázzák: a tizenhetedik „jól meggondoltátok? Ott sem kolbászból van a kerítés", méltán elhíresült bölcs tanács hallatán érzem, hogy jön fel a hiszti, és az soha, semmi jóra nem vezet…

Hát állítottam én valaha is olyat, hogy szeretem a kolbászt?

…

Nem értem, tényleg olyan nagy bátorság az, ha valóra akarjuk váltani az álmainkat?

Nekünk nem sok a 2000 kilométer ezért, és akkor még nem is jövök a másik régi bölcsességgel, hogy

 

                                                  az út lényege maga az út.

 

Mert mi van akkor, ha mégis sikerül belelátni az álmainkat a zúgó tengerbe, a csipkézett partokba? Mi van, ha út közben találunk meg valami fontosat önmagunkban, egymásban?

Mi van, ha nem is olyan jó buli fának lenni, miközben a járás ösztöne belénk van kódolva, csak merni kell el?venni?

Olyan nagy baj, ha a határainkat feltétlen meg akarjuk tudni, ellenkez? esetben örök életünkre elveszítjük, vagy teljesen lekorlátozzuk a magunkba vetett hitünket, miközben engedelmesen hajtjuk le a fejünket a hétköznapok egyre alacsonyabb gátjai alatt a szupermarketek akciós élvezetein elcsámcsogva, hogy aztán egy szép napon – önmagunk értékei szerint – gyáván haljunk meg…

Pontosan tudom, hogy nem egy utazás hossza az önmagunknak való bizonyítás mérvadója, hiszen az élet számtalan kihívást tartogatna akkor is, ha maradnánk, de kell ott lennie valaminek, valami titokzatos dolognak, ami er?t ad a legnehezebb pillanatokban is, amikor végignézve a teli dobozokat legszívesebben kicsomagolnánk, és engednék magamnak egy nagy kád forró vizet…

 

Mégis, ezt a gondolatmenetet csak pár nappal kés?bb értem meg majd igazán, amikor Zsüzsü barátomtól megkapom a választ a kérdéseimre Paulo Coelho: „Az alkimista" cím? könyvében.

Vagyis: kincskeresés szempontjából sokkal jobb, ha a pásztorok soha nem lesznek pattogatott kukorica árusok.

F?leg, mert mostanra határozottan tudjuk, hogy az információ birtokában maradni sokkal nagyobb bátorság lenne, mint elindulni… még ha menet közben el is eshetünk.

 

Január 31.

 

A költözés részleteit feleslegesnek tartom e helyt leírni, mert gyanítom, hogy Önök közül néhányan költöztek már…

A legnehezebb, egyszer s mind a legfelemel?bb érzés, ahogy a családunk, a barátaink elbúcsúztak t?lünk… tudom, furcsa, de mindebb?l talán az ételek íze marad meg az emlékeimben talán örökre, mert valami oknál fogva mindnyájan f?ztek nekünk. Nem is értem, hogy tudtam olyan önfeledten élvezni az ízeket…

Talán, mert annyira gyorsan történt minden, hogy még nem értettem meg a búcsú súlyát. S?t, amikor már ropogott az autó kerekei alatt a ház el?tti kavics, és idegen sziluettek cipekedtek be az otthonunkba sem éreztem semmi fájdalmasat, vagy véglegeset, csupán azt a tompán szorító, átláthatatlan ködbe néz? várakozást, ami minden változtatás szükséges velejárója, amikor lezárunk egy fejezetet az életünkben.

 

Mondják, hogy maradni mindig nehezebb, de én most megértettem, hogy otthagyni a szeretteidet is van olyan nehéz; szinte elviselhetetlen a gondolat, hogy valós fájdalmat okozhat egyetlen, egyszer? döntésünk: négy nap, és elmegyünk.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Kiss Jánosné