Aznap éjjel, a kompon

Jegygy?r? az asztalon

 

A gigantikus komp szinte észrevétlen ringatózással szeli a habokat.

Egyedül a rosszul rögzített nyílászárón besüvít?, h?vös szél emlékeztet rá, hogy tengeren vagyunk, egyébként olyan az egész, mint egy elegáns díszlet, buszülésekkel.

Mindössze kétszáz kilométert kell megtennünk ezzel a monstrummal, aminek a gyomrában mintha nem is lenne vagy nyolcvan személyautó és kb. húsz kamion – de csak lazán, mert messze nincs ma éjjel teltház – és várhatóan reggel hétkor kötünk ki a szigeten.

Körülöttem hatalmas, fényesre csiszolt faberakások diszkrét falikarokkal, odakint a folyosókon és az étteremben földig ér? függönyök és óriás, lelógó üvegcsillárok. Az ülések, mint a repül?gépeken, három sorban húzódnak egymás mellett a két, különválasztott teremben – ezek a dohányzó és a nemdohányzó szakasz – és egyáltalán nem dönthet?ek. Ennélfogva Fanni hosszú órák óta alszik a karjaimban, amit akárhogy próbálok megmozgatni néha, menthetetlenül elzsibbadt, ugyanis valami hibbant tervez?nek hála, a karfákat sem lehet felemelni, így aztán kizárva a lehet?ség, hogy az alvó majdnem ötéves kényelmesen elfeküdhessen akár keresztben is, hiszen hely van elég.

A férjem néha dühösen rám mordul, hogy adjam már át neki a gyereket, mert nem leszek képes egész éjjel tartani, de valami keser?, gonosz érzés a lelkemben nem engedi… már vagy két órája ezen vitatkozunk, és a mondatainkban egyre több a méreg és a düh, ami úgy feszíti a lelkem, hogy mindjárt felrobbanok.

Egészen másra számítottam.

 

Órákkal ezel?tt, miután kikanyarodtunk a vigyorgó portás bódéja el?l, még mi is mosolyogtunk.

Igaz kétségbeesésünkben, ami csak addig tartott, amíg a derék spanyol hozzá nem tette, hogy innen nem indul a komp Mallorcára, de a szemben lév?, másik hajózási társaságtól igen. De mire ezt kibogoztunk… Hugo, az egykori spanyoltanárunk nem lett volna büszke ránk, pedig egy igazi chilei szabadságharcos minden konstruktív agresszióját bevetve próbálta belénk szuggerálni a tudást, ami sajnálatos módon most valahogy nem akart el?jönni: „nosotros vamos – vagy vais? – Mallorca…" – meg ilyenek jutottak csak eszünkbe, mint amikor silány min?ség? rágógumival akarsz óriás lufit fújni, de csak nevetségesen aprókat pukkantgatsz…

Tehát nagy nehezen megértettük, hogy a rotonda harmadik kijáratánál kell kimennünk és utána lesz még egy kicsike rotonda, és ha ott a másodikon kimegyünk, megérkeztünk a másik hajózási társasághoz. Mindezt a leghadaróbb spanyollal közölte, majd olyan gyengédséggel veregette meg a telerakott autónk farát, mint vérbeli cowboy a dögl?d? lovát, csak bírjon ki még néhány métert…

Eközben Fanni a hátsó ülésen hisztérikus kiabálásba kezdett, hogy „ti meg nem beszéltek spanyolul?!" – amit azonnal orvosolni kellett, mert a gyerek nyugalma a legfontosabb, így elmagyaráztam neki, hogy nem mi nem beszéltünk spanyolul, hanem a bácsi nem értett sem németül, sem angolul… és a buta még magyarul sem.

Mire helyreállt a rend, és a kissé megcsorbult szül?i tekintély, már meg is találtuk a kompkiköt?t, ahol jó jelnek t?nt, hogy a portás nem vigyorgott – sokkal inkább egy barnamedve szigorúságával méregetett – és ez be is jött… onnan indult a h?n áhított hajó Mallorcára.

Jegyet is kaptunk, sokkal olcsóbban, mint számítottuk, így kétszázhúsz euróért birtokolhattunk négy helyet: három széket mi, és két négyzetmétert az autó. A férjem még nevetve meg is jegyezte, hogy a hálókabinért plusz százhatvan eurót kértek, de elalszunk mi kényelmes üléseken is, ami mondatot kés?bb ezerszer átgondol majd, de az még odébb lesz…

Már csak cirka négy órát kellett várni az indulásig, amit lazán agyoncsaptunk egy könnyed, kocsmai látogatással, ahol a férjem végre kipróbálhatta az „una cerveza por favor!" –ra korlátozódó spanyoltudását, és végre elmerülhetett egy pohárnyi habzó ser rejtelmeiben…

Fanni valami abszolút egészségtelen, cukros-csokis tésztát majszolt, amit egyébként szigorúan tilos neki, f?leg vacsorára, de aznap megd?lt minden szabály; kiköt?i kocsmában sem szoktunk ücsörögni este tízkor…

Pontban huszonhárom órakor aztán el is hagytuk a barcelonai kiköt?t.

Mire felverg?dtünk a turistaszintre, már igencsak fáradtak voltunk… majd, amikor megláttam a termet, ahol elvileg aludnunk kellett volna, kis híján ordítottam: a legkoszosabb arabok fetrengtek a földön népes családjaikkal, miközben valami átkozottul kesernyés dohányt szívtak, és én nem mondom, hogy büdösek voltak, de a hathetes erjedt zokni kétségbeesetten próbált lemászni, és a tengerbe ugrani a cip?nélküli lábukról…

Kezemben a rózsaszín Barbie-s kabátban félig alvó gyerekkel, az anyai féltés olyan elemi er?vel tört bel?lem felszínre, hogy legszívesebben kipakoltam volna az összes népeket a hajóról – ha lett volna gyomrom belépni az említett helyiségbe.

Mert rendben van, hogy követem a férjem, és elköltözöm vele egy csodálatos, mediterrán szigetre, hogy életmódot váltsunk, hogy ne mindig az anyagiak legyenek a legfontosabbak – inkább a természet gyermekeiként kibontott hajjal szaladgáljunk a tengerparton, miután ebédre felszedtük a lehullott gyümölcsöket  – de abban a pillanatban azt éreztem, hogy ha azonnal nem kerít nekem egy kabint baldachinos ággyal és márványkádba csurgó folyóvízzel, hogy enyhítse az el?z? sokk kínjait, én… én… sírni fogok.

Nem kerített.

 

Talált helyette egy viszonylag szagtalan termet, ahol tilos volt a dohányzás, és alig páran pihegtek benne; zömében német nyugdíjasok, akik közül az egyik házaspár kényelmesen megágyazott az egyik sarokban a padlón, és fejük alatt az utazótáskáikkal, kis, döglött macska aromájú pukikat eregetve lassan álomba szenderültek.

Talán hajnali kett? lehetett, amikor a férjem kitépkedte a gyereket a kezemb?l, hogy kivigye a néptelen étterem ül?garnitúrájára, amit ernyedten hagytam.

Egyrészt már iszonyúan zsibbadt a kezem, másrészt az utasokat sem akartam felébreszteni, ami csak részben sikerült, mert el?tte fojtott hangon bár, de azért váltottunk néhány ingerültebb mondatot. Többek között felsoroltam azoknak a férfiismer?seimnek a nevét, akik nem hagynák, hogy ezen a helyen töltsük az éjszakát, hanem hanyatt-homlok rohannának beváltani a jegyünket kabinjegyre, még ha ez millió euróba kerülne is…

Meg mondtam még néhány ennél is csúnyábbat, mert a fáradtság és a düh egyszer?en elvette az eszem – én ugyanis egy rendkívül rugalmas ember vagyok, csak ne kelljen éheznem, fáznom, és aludhassak napi kilenc órát – és mert van az a rossz tulajdonságom, hogy mindenb?l megpróbálom kihozni a maximumot, így a veszekedésb?l is…

Már a fele mondandómnál éreztem, hogy túlmentem azon a határon, amit egy bocsánattal rendbe lehet hozni, de a zsilip már kinyílt és én csak mondtam, mondtam…

Utólag már én sem értem, honnan jött ez az iszonyú düh, és hogy volt bátorságom így szavakba önteni… nem tudom. Talán, mert a kimondott szavak súlyánál is jobban félek a kimondatlanokétól, amelyek a legkönnyebben vezetnek arra az útra, ami végén a házaspárok egyszer csak idegenek lesznek egymás számára.

Vagy, mert a dühöm is én vagyok.

A férjem némán ült, és csak id?nként rohangált ki, amikor már nem bírta hallgatni. Náluk nem volt szokás a szül?k közti csetepaté, mint nálunk, így a mai napig teljesen felkészületlenül érik a hisztériás rohamaim, ráadásul az ? családjában a n?k kemények és edzettek, ami rólam megint csak nem mondható el. Még a beházasodott n?k is mintha ez alapján lennének kiválogatva, csak én lógok ki örökké a sorból… nem tehetek róla, de egyszer?en nem igazodom ki a szabályos rendszerre épül? világukban, ahol olyan mondatok hangzanak el, hogy „a Tesco-ban kétszázzal olcsóbb, és mosás után sem megy össze", meg „…hát, az ember még unalmában megcsinálja". Nyilván nekik van igazuk, de én még soha életemben nem unatkoztam annyira, hogy csak úgy nekiálljak egy spájz kitakarításának, vagy a nagymosásnak. Nekem a takarítás egy szükséges és felesleges rossz, aminek soha nincs vége, és még egyszer sem éreztem spirituális epifániát, mondjuk, mosogatás közben… na, mindegy. Békeid?ben a férjem ilyenkor jegyzi meg mosolyogva, hogy: Tutyika, te egy igazi m?vész vagy, csak találd már ki végre, hogy miben…"

De most nincs békeid?.

 

Szóval mikor utánuk mentem az étterembe, már teljesen kivoltunk mindketten – ? miattam, és én is magam miatt – mire a férjem kimondta a legszörny?bb dolgot, amit csak kimondhatott,

„El sem tudod képzelni, néha mennyire szükségem lenne egy igazi társra."

 

Hát, ez alaposan nyakon vágott.

 

Már vagy húsz perce bámultam ki az ablakon, mintha már az els? pillanatban sem ijesztett volna halálra a végtelen, feketén hullámzó tenger látványa. Tényleg nagyon kicsi az ember, ha körülötte csak víz és víz van mindenfelé, ahol csak azért érzi magát viszonylagos biztonságban, mert az emberi leleményesség bármit legy?z, és képes megépíteni egy ilyen hetven méteres hajót. Közben persze igyekeztem nem azokra az esetekre gondolni, ahol a fent említett leleményesség kevésnek bizonyult… Különben is, alapból víziszonnyal küszködöm, és bár uszodában simán leúszom negyven hosszt, a nyílt vizet annyira tisztelem, hogy még félek is t?le, f?leg az ilyen sötéten csillogó fajtától.

Valahol a lelkem mélyén persze érzem, hogy fontos ez a pillanat, és ha nem lennék ilyen feszült, talán igazán felismerhetném a helyzetemben lüktet? csodát, meg a Természet nagyszer?ségét, meg egyéb nagy dolgokat, de a gát a lelkemben masszív anyagból épült, nem enged örülni. Annál is inkább, mert a férjem kijelentése szörnyen bánt, ezért válaszképpen lehúztam a karika-, és a jegygy?r?met, majd letettem elé az asztalra.

Mondhatnám, hogy gyémántról csak indokolt esetben mondok le, de akkor egyáltalán nem volt vicces a történet, hanem inkább borzasztóan megrémített, hogy nem is vagyok igazi társ, amit eddig még sohasem hallottam… miért nem?

Ezért gy?lölöm a kimondatlan szavakat. Inkább kurvázzon le, vagy küldjön el az anyámba – ahogy én ?t – ha dühös, de ne keverje bele a mérgébe a valóságot, mert az úgy bevisz az erd?be, hogy egyikünk sem jön ki bel?le soha, amíg csak élünk…

Teljesen összezavarodtam. Egy vadidegen hajón egy vadidegen ország felé utazva, fáradtan, kimerülten és kétségbeesetten az ismeretlent?l kell megtudnom, hogy nem vagyok igazi társ? Ez rosszabb volt minden rossznál.

 

Nem is tudom, hogy történt, de nemsokára megsajnáltuk egymást.

Végigment rajtunk a tisztítót?z, és bár alaposan megperzselt, azért segített feloldani a hetek óta feszültségben tartó stresszt. Szerencsére Fanni végigaludta az egészet, különben irgalmatlanul leteremtett volna mindkett?nket, ami megint világossá tette volna, hogy hármunk közül ? a legfeln?ttebb.

 

Ja, és a jegygy?r?met újra felhúzta a férjem az ujjamra, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyetlen éjszaka alatt elváltunk, majd újraházasodtunk… vagy nem?

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Kiss Jánosné