Szétfeslett a nap korongja –
darabjait elnyelte a sötét –
könnyét szórta a
világra, ahogy zokogot
az ég.
Csendesen áztatta a földet,
lassan gy?lt, gy?lt a víz,
tet?n csorgott,
s úgy okádta a csatorna,
mint lelkem a kint.
Sáros mocskát széthordozza,
a felduzzadt patak,.
Lelkem terhét cipelem én is,
most, hogy újra láttalak,
mintha, minden cseppje,
az én könnyem volna,
kiszakadt bel?lem minden
fájdalom.
S hagyom, hogy az es?
lemosa rólam, mit
világ rám rakott .