Téli este, az autóbuszra várva, a havazás elől beszorultunk a kis falusi vegyesboltba.
Igazi téli idő volt.
Bent a boltban kellemes meleg fogadott, égett a tűz a kis dobkályhában, és gőzölögtek az átázott kabátok. Hiába verte le az ember a havat magáról az ajtó előtt, maradt elég nedvesség a kabátban, sapkában.
Lovas szánnal érkeztem a faluba, de a lovak valamitől megriadtak, és elragadták a szánt, ami a kanyarban felborult. Táskák, emberek, ülésdeszkák repültek, míg a kerítés tövében megállapodtak.
Bajunk nem lett, de a szán szétszakadt, és a kocsis beállt vele a kerekeshez, tenné rendbe, de estig nem készült el. A lovakat Gonda tekintetes istállójába vitte. Itt volt hely is, kóst is. Reggelig ellesznek itt, akkor majd értük jön Jani, a kocsis, és ha készen lesz a szán, haza jön velük.
Ezért vártuk az esti buszt. Még volt addig jó óránk.
— Gyuszi bácsi — szólalt meg Jani, a kocsis —, volna-e egy kis lélekmelegítője?
— Tudod fiam — jött a lelombozó válasz —, hogy a boltban nincs italkimérés, poharazgatás.
— Kár!
— De ha hátra jöttök ide a raktár mellé, az már nem a bolt.
A pohárka borpárlat jól kimelegített, átjárta meggémberedett kezünket, lábunkat. A beszélgetés is megélénkült a jóféle pálinka hatására.
— Gyuszi bácsi belejött már a falusi boltosságba? — érdeklődtem, tudva, hogy hosszú évekig volt egy városi élelmiszerüzlet vezetője.
— Tudod, itt születtem, s hazajöttem — válaszolt szívélyesen —, ahogy megürült itt ez az állás. Már féléve. És tetszik. Az emberek közvetlenek, barátságosak, a régi ismeretségeket felújították velem.
— Miért mondják az emberek, hogy „tudakozó?” — kérdeztem. — Most is, ahogy jöttünk erre, kérdezték, a tudakozóba megyünk? Én meg csak bámultam, nem értettem, míg egy legényke el nem nevette magát, hogy hát a bótba?
— Az azért van, mert ide futnak be az összes szállak. Jönnek az emberek, asszonyok vásárolni, közben beszélnek erről, arról. A boltos meg csak figyel, és amit lehet, megjegyez. Mindenről értesül, mindenre tudja a választ.
— Például, hogy hány óra?
— Azt mindenik meg tudja nézni otthon maga is. Hanem azt kérdezik, hogy jár a malac a hetivásáron? Mikor jön az erdész bélyegezni? Szóval, a fontos dolgokat.
— Miért, hogy jár a malac ezen a héten?
— A hathetes ezerbe, a süldő meg élősúlyban ötven. E azt jelenti, hogy egy száz kilós hízóért ötezer lejt kérnek.
— Gyuszi bácsi tényleg mindent tud. Igazi tudakozó a boltja!
— Mi történt az előző boltossal? — érdeklődött Jani, a kotnyeles kocsis. — Nyugdíjba ment?
— Ó, nem! Története van annak.
— Mondja el — biztattuk.
— Ismertétek Cserge Zsigát. Ő volt az elődöm. Becsületes, dolgos ember volt. Törvénytisztelő! Esténként, zárás után szívesen elborozgatott a rokonokkal, szomszédokkal, minden más falusi ember. De részegen soha nem látták.
— Ismertem régebben — jegyeztem meg —, de a múlt évben nem jártam erre, és csak valami kósza hírek jutottak el hozzám.
— Mondom, rendes ember volt. Télen, Karácsony táján eljárt disznót ölni. Értetett is hozzá, tisztán is dolgozott. Szívesen hívták. Nem azért kis kóstolóért, meg pár lejért, amit keresett vele, hanem szerette végezni. Örült, ha meg voltak elégedve a munkájával.
— Végül is, mi történt?
— Egy idő óta, elkezdett félni. Ez valami betegség volt nála. Félt a rendőrtől, a szövetkezet elnökétől, és minden hivatalos, „táskás” embertől. Azóta kezdődött, hogy behívatták a központba, és az elvtársak valamire rá akarták beszélni. Nem mondta el senkinek, miről volt ott, akkor szó, de utána napokig szótlanul járkált ide-oda. Az üzletet is ráhagyta a feleségére. Volt egy öccse németben, s az emberek azt gondolták, vele kapcsolatosan akarhattak valamit tőle. Később mintha megnyugodott volna. Csak ez a beteges félelem maradt benne.
— Hiánya volt a leltárnál?
— Ő ettől félt a legjobban. A leltárhiánytól. Ha az autóbuszról leszállt egy idegen ember, már remegett, „jaj, jönnek leltározni!”. Az úton, ha meglátta a rendőrt, futott hátra a raktárba, bújt el, „értem jön, értem jön” — suttogta. Hiába nyugtatták az emberek, a családja. Napról napra csak rosszabb lett.
— Hogy végződött?
— Egyik nap, már éppen zárt, amikor két városi ember leszállott a buszról. Olyan ideges lett, ahogy meglátta őket, hogy a lakatot is alig tudta, feltenni az ajtóra. Pedig nem is bolt irányába indultak. Felpattant a kerékpárjára, és tekerte lefele, az országút felé. Akkoriban, tavasz volt, sok eső hullott, és a hegyekben is megindult a hóolvadás, a patak úgy megduzzadt, hogy alig fért el a híd alatt. Zsigát két nap múlva találták meg tizenöt kilométerrel lejjebb a parti fűzfába felakadva.
— Baleset volt?
— Ki tudja? A biciklije ott volt a híd végénél a martoldalán. És a záró leltárnál egy fitying hiányt nem találtak!
— Itt a busz! — kiáltott be valaki az ajtón.
2007. február 27.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
