Egynapos késéssel érkezett új munkahelyére, mert az első napot, ugyebár, a megyei igazgatóságon kellett eltöltenie az utolsó magyarósi feljelentés miatt.
Délután érkezett meg az unokanővéréhez, hogy nála maradjon, ameddig kerít egy hónapos szobát.
— Ki az ott az udvaron? — nézett ki az ablakon.
— A főnököd, a körorvos. Itt lakik a szomszédban. De miért?
— Semmi, semmi.
— Családja van, felesége, gyermeke.
— Ó!
(Semmi sem történt, csak egy torokszorító ismeretlen érzés futott át rajta.)
A munkahelyi beilleszkedéssel semmi gond nem volt, mindenki barátsággal fogadta. Vidám, nyílt természete mindenkit meghódított.
Ezért nem volt teljesen felhőtlen ez az állapot. A főnökökkel, úgy tűnt, nincs szerencséje. Kartonjai ellenőrzésekor igazságtalan vádakkal illette, ami sok keserű órát szerzett neki. Sokszor kritizálta, ha rosszkedvű volt, kiabált, kiküldte a rendelőből:
— Ildikó, van magának csecsemője, akit látogatni kell?
— …
— Akkor menjen! De menjen!
Máskor meg jókat lehetett vele beszélgetni mindenről. Beült a beosztattak közzé és mindennapi gondjainkat: szakmait, személyest meg lehetett beszélni.
Az volt a szokás, hogy reggel — egy kávé mellett — megbeszéltük az aznapi teendőket, napi híreket, eseményeket. Kötetlen beszélgetések voltak ezek, voltak előre elkészített napirendi pontok. De közben a főnök megnézte a munka füzeteket, és megjegyzéseket tett, ha valami nem tetszett neki. Ilyenkor a fogászok is átjöttek, úgyhogy sokszor tízen, tizenketten is szorongtunk az úgynevezett „orvosiban”. Aki ráért délben meghallgathatta a Kossuthon a „játék és muzsika tíz percben” műsort. Három, négy hallgató mindig akadt. Gyuri a fogtechnikáról soha sem maradt ki. Együtt találgatták a választ a távoli versenyzővel, és sokszor eltalálták a kérdezett zenemű címét. Meghitt tíz perc volt!
Fontos dolog volt az a régi rádió. Azon hallották meg a sorsdöntő szavakat 1989 decemberében:
— Istennek hála, itt vagyunk! — a román rádióban, a kommunista Románia központi adójából ilyen szavak, az Isten említése… Hihetetlen, és félelmetes volt.
De még nem tartunk ott. Addig még sok minden történt. Ahogy mondják, addig még sok víz lefolyt a Dunán.
Volt egy ijesztő árvíz, amikor a Küküllő vize kilépett a medréből, és sok házat elöntött, majdnem a nagy hidat is elsodorta. Garasos hídnak nevezték a helybeliek, mert annak idején, mindenki, aki át akart kelni a hídon gyalog, vagy fogattal, hídpénzt volt köteles fizetni. Egy garast. Történt, hogy még Sámuel doktortól, az akkori körorvostól is kérték a hídpénzt. A vámszedő megjegyzést is fűzött az esethez:
— A fiatalúr, a doktor úr fia kétszer ennyit adott — tréfálkozott a hídpénz beszedő.
— Neki könnyű, neki egy gazdag orvos az apja, de az enyém csak egy szegény házaló zsidó volt.
Az árvíz azonban nem tréfált. Elzárta a falut a világtól. Nem volt áram, a vasúti síneket is megrongálta, az utak víz alatt, nem volt közlekedés. Az egészségügy állandó készenléti állapotban volt. A köri rendelőben gyűlt össze a „stáb”: a kórház igazgatója, a községi főorvos, asszisztensek. Ildikó is ott kucorgott a többiek között. Az ár közben lassan lefutott, megjött a szomszéd faluban levő pékségből a traktor a kenyérrel, megjavították a villany hálózatot és Szováta felé az út is megnyílt.
— Doktor úr, vigyen el Udvarhelyre, ott vannak a gyermekeim, meg a szüleim — kérlelte a főnökét, mikor a veszély elmúltával, ki-ki indult hazafelé.
— Engem is vár a családom — volt a meglepett válasz.
— Fizetem a benzint!
— No, itt laknak az anyósáék, viszont látásra — merevedett meg a doktor arca.
Kiszállt az autóból, és lehajtott fejjel belépett a kapun.
Férje a hőerőműben dolgozott. Három éve, hogy férjhez ment. Nyugodt, kiegyensúlyozott házasságban élt. Férje szülei, rokonai szerették, becsülték.
Férjét nem sokkal Szentgyörgyre való érkezése után ismerte meg. Mikor a főnöke meglátta őket együtt, dicsérte választását:
— Jó fiú. Tetszik magának?
— Hát…
— És jó parti. Ismerem a szüleit. Szerezzem meg magának?
— Ha kell, meg tudom én magam is szerezni!
Fél év múlva volt az esküvő. A kultúrházban volt a lakodalom, több mint száz résztvevővel. Ott ült fehér menyasszonyi ruhájában, a férje oldalán, a főhelyen, méterrel a lakodalmas nép fölött. (A díszasztal a színpadon volt megterítve). A doktor is ott ült valahol a násznép között. Az első koccintás után eltűnt, s csak vacsora vége felé tűnt fel újra. Érthetetlen… — Vagy nem is?
(Sokszor még az érintettek sem tudják, mi rejtőzik a „szívek mélyén”).
Mikor első gyermekével volt várandós, megváltozott körülötte a világ. Minden a várakozás, a készülődés jegyében telt. Egy új emberi élet megjelenésének a csodája betöltötte minden gondolatát, minden érzését. Ő maga külsejében is megváltozott. Szinte lebegett a föld felett, befelé figyelő szemei mindig ragyogtak, tekintetét soha nem árnyékolta semmi. Részévé vált a legnagyobb csodának. Munkáját nem hagyta félbe. Végig dolgozta terhessége napjait, heteit.
Leányát a Marosvásárhelyi Szülészeti Klinikán hozta világra.
Másfél év múlva jött a fia.
A védőnői munka közben, majdnem megszakítás nélkül folyt. Szülési szabadság összesen 6 hét volt. Utána esetleg két, három hét táppénz. Utána vissza a „munka mezejére”.
Munkáját pontosan, korrektül végezte. A területi kórház igazgatója lévén gyerekgyógyász volt a szakmai-módszertani vezető. Szigorú ellenőrzéseket tartott a hozzá tartozó területen, így Szentgyörgyön is. A kartonok átvizsgálása, az oltási nyilvántartások, és néhány kisgyerek ellenőrző vizsgálata után kijelentette:
— Erdőszentgyörgyön a védőnői munka óriási minőségi javulást mutat — mondta őszinte hangon.
Jól esett a megérdemelt elismerés. Hol van már Magyarós! A főnök se kötözködik annyit az utóbbi időben.
Sokat beszélgettek szakmán kívüli dolgokról is: magánéleti kérdésekről, irodalomról, költészetről. Össze-összevillant a szemük közben, s olyankor zavart csend támadt egy kis időre.
Egyszer egy József Attila vers részlet mindent felborított. Egyikük elkezdte:
Visz a vonat, megyek utánad,
Talán ma még meg is talállak,
Talán kihűl e lángoló arc,
Talán csendesen meg is szólalsz:
A másik folytatta:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Íme a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem az az ágyad.
És a gát átszakadt… Elsodort mindent: barátságokat, házasságot, eddig érvényes kapcsolatokat, családi harmóniát.
Jöttek a vádak, az elmarasztaló ítéletek, a felelősségrevonások.
„A szenvedély lángja tartós ragaszkodássá nemesült” idézhetnénk ezt a nem létező idézetet, mert eltelt harminc év, és így lett.
Két gyermekét magával hozta új házasságába. Született még egy leánya, meg még egy fia. Volt férje is megnősült, születet két gyermekük. Kapcsolata velük baráti, mélységes egymás iránti tisztelettel erősítve.
Első közös lakásuk a szomszéd faluban volt. Szoba, előszoba és nagy udvar. A falu lakosai feltétel nélkül befogadták őket. A szoba kimeszelését ismerős, falusi festő-mázoló vállalta. El is végezte gyorsan, rendesen a munkát. Később mesélték, hogy mennyire megrökönyödött az ebédkor, mert a puliszkát fazékból kínálta a háziasszony. Bözödön — oda valósi volt a mester — lapítóra borítva teszik az asztalra a puliszkát. Endre bácsi, a helyi „mindentudó” esténként, kevés pénzért tejet hozott, s ilyenkor mindig leült egy pár szóra, meg egy pohár borra.
Szükség volt a tejre, mert nyáron a gyerekek velük voltak, ősztől Udvarhelyre vitték őket a nagyszülőkhöz, akik változó érzésekkel fogadták a döntést. Tata, a nagyapa kitörő lelkesedéssel, Nanus, a nagymama visszafogottabban.
— Kicsikéim, reggel majd én viszlek benneteket óvodába — ölelte magához az unokáit. — A sétatérre is elmegyünk, meg a kicsi mezőre — tette még hozzá.
A hétvégét mindig együtt töltötték. Ha esett, ha fújt péntek délután indulás Székelyudvarhelyre, hétfőn reggel vissza. Télen sokszor úgy kihűlt a szoba, hogy az asztalon a kancsóban megfagyott a víz. Munkába menet előtt ilyenkor begyújtottak a fűrészporos kályhába, s délutánra jó meleg várta hazaérkezűket.
Így ment ez, amíg meg nem érkezett első közös gyermekük.
Idő közben az erdőszentgyörgyiek napirendre tértek a románc felett, és elfogadták az előállt helyzetet. Annál is inkább, mert Ildikó volt anyósa sem táplált ellenséges érzéseket vele szemben. A gyerekek bejártak a nagymamájukhoz, ha másért nem, egy kis zsíros kenyérért. Sőt később a „kicsik” is velük mentek Mamához. Amikor a legnagyobb — szintén Ildikó — konfirmálása volt, a családi ünnepen ott voltak mind a nagyszülők. A volt anyósa, a mostani, a volt férje, gyerekeivel, feleségével, a saját szülei, unokatestvérei, sógora, férje nagy leánya, annak férje, leánya. Szép ünnepély volt az egész falu örömére.
Ez így kissé kusza dolognak tűnik, magyarázatra szorul. Adva van egy nagycsalád, szerteágazó rokonsággal, és csak úgy tudunk benne eligazodni, ha részletes névsort készítünk: ki kicsoda?
„Nanus” — Ildikó édesanyja, „Tata” — édesapja, „Jóska-bátya” — öccse, „Éva-keresztmama” — testvére, „Kakóc” — sógora, Éva férje, gyermekeik: Évike, Karcsika, Ati.
Gyermekei az első házasságából: Kicsi Ildikó, Csaba.
Közös gyermekek: Hédi, Öcsi.
Továbbá ott vannak az unokatestvérek: „Muci”, „Csuri”, és az ő gyermekeik: Gyöngyike (Mucié), Andi, Tomi (Csurié).
Az első férje: Árpi, felesége — a mostani, Piroska, és gyermekeik Loló, és Attila.
A nagynénje: Lenke, gyermekei: Éva, és Ferike
A második generációs gyerekek közel hasonló korúak. Tíz évnél nagyobb korkülönbség nincs közöttük.
Ezek az emberek és gyerekek minden családi eseményen együtt vannak, és persze férje családjának a tagjai is. Szintén ilyen számosan! A legszűkebb kör is 25-30 személyt jelent. Igazi öröm látni, mennyire jól megértik egymást. Ennyi embert ellátni nem kis dolog, de Ildikó mindig örömmel végezte a ráháruló háziasszonyi teendőket. Nanus és Tata őszinte rajongása unokáikért bearanyozta a családi összejöveteleket.
Izgalmas időszak volt, mikor iskoláskorúak lettek a gyerekek. Sok türelemre volt szükség az olvasás művészetének elsajátításához. A szülők részéről.
— Na, mondjad, mi van ide írva? — volt a mindennapos kérdés, az első percekben türelmesen, majd az eredménytelenséggel arányosan egyre idegesebb hangon.
— Nem így kell a gyereket tanítani — hangzott a kritika férje részéről.
— Ha jobban tudod, gyere, segíts te!
Öt perc sem telt el a hangnem pont olyan türelmetlenné vált, mint az előbb.
— Engedj vissza, hátha én mégis jobban, vagy türelmesebben tanítom.
Ezek a jelenetek ismétlődtek, napról napra, míg a szülők már kívülről nem fújták az egész olvasókönyvet.
Ameddig Kicsi Ildikó tanult, az öcsikéje az asztal alatt játszott, s ő is megtanulta az olvasmányok szövegét, és mondogatta is magában, amit olvasnia kellett volna a n?vérének: „malom mellett állok, almát, mentát látok…”
Mire a „kicsik” iskolások lettek, már gyakorlott szülők voltak. Semmi gond nem volt velük, csak Öcsinek nem ment a román tanulás. Leizzadt, kisápadt, ájuldozott.
— Vizsgáld meg! Látod, rosszul van — utasította férjét.
— Semmi baja — jött rövidesen a válasz.
— Vége a mai tanulásnak, mehetsz játszani — hangzott a felmentés.
Csodák, csodájára minden baj elmúlt. Se hányinger, se fejfájás, se sápadtság, se semmi rosszul lét. Különös, hogy mikor évek múlva sor került az angol nyelv tanulására, rövid időn belül belejött, és angolul olvasni néhány hónap után jobban tudott, mint magyarul — majdnem (!)
A közösen töltött ünnepek: Karácsony, Húsvét, név- és születésnapok a szeretet, együvé tartozás különös fényével vonta be a családi közösséget. Egymásnak örömet szerezni, volt a legfőbb szabály. Karácsony előtt mindig eljöttek az udvarhelyi nagyszülők: Nanus és Tata. Nanus a konyhában segédkezett, és régi székelyudvarhelyi családok történetével szórakoztatta hallgatóságát, a leányát, vajét, a szomszédokat, jó barátokat. Egész folytatásos regény alakult ki elbeszélései nyomán, mert ha nem fejezte be ameddig itt tartózkodott, folytatta legközelebbi jövetelekor. Tata és Jóska-bátya — Ildikó öccse — a karácsonyfadíszeket készítették, javították, vagy a szaloncukrot csomagolták, kötözgették. A szaloncukrot egy szomszéd néni készítette házilag. A hozzá való eszenciákat már jó előre Magyarországról hozatták.
A Szilvesztert is együtt töltötték, éjfélkor koccintottak, és megvárták a magyar éjfélt is. Az óraeltolódás miatt egy órával később volt. A rádióban megszólalt a Himnusz, mindenki felállt, pohárral a kézben, mozdulatlanul, míg az utolsó akkord is el nem hangzott. Akkor Jézus Krisztus nevében boldog újévet kívántak egymásnak, kicsiknek, nagyoknak. Mindenki kicsit sírdogált, de nem a szomorúságtól, hanem haza utáni vágytól, s a hontalanság kínjától.
Úgy tűnt, egyenesbe jött az élete. A munkahelyen jó hangulat alakult ki — igazi béke szigete volt az ország meggyötört, szegénységtől, félelemtől vonagló testén. De ez a szegény test egyszerre összeszedte maradék erejét, és kirobbant nyolcvankilenc decembere.
A remények az egekig szárnyaltak. Később lelohadtak…
Amikor az államelnök kimondta azt a szót, hogy „szeparatizmus”, világossá vált, hogy a sovinizmus központi támogatást élvez.
A gazdasági élet úgy tűnt, javult, a pénz vásárlóértéke nem romlott — sőt, talán javult is kissé. Ezért, sikerült kis pénzért megvenni a lakást (három szoba, összkomfort), felújítatni. Rövidesen még egy új ház építése is szóba került, és az építkezési anyagokat régi áron meg is vették: a téglát, faanyagot, cementet.
Kisebb, nagyobb csatározások tették mozgalmassá a mindennapokat.
„Úgy szép az élet, ha zajlik!” Ez volt Nagymami (anyósa) szavajárása, aki az élet minden nehéz percét erős hittel, mély vallásosságának minden optimizmusával töretlen lélekkel vészelt át. Hosszú élete folyamán sokat megélt, sokat tapasztalt, és sok veszteség is érte: korán elveszítette férjét, eltemette három testvérét, gyermekeit. Örök optimizmusa, emberi tartása családi zarándok hellyé változtatta szerény otthonát. Gyermekei, unokái, unokahúgai minden alkalmat megragadtak, hogy meglátogassák: születésnap, névnap, ünnepek, vagy csak úgy… Utána „feltöltődve” mehetett tovább a mindennapok robotja.
Ildikó és családja, a szomszédok, ismer?sök nagy meglepetésére rövid két év múlva mindenüket eladva, beültek az autóba és elköltöztek Szegedre.
„Mi történt?” — kérdezgették.
— Elmondom — kezdte Ildikó — hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás. A szomszédunkban lakott a Popa család. Román emberek voltak, de nagyon jó viszonyban voltunk egymással. Mint a testvérek, vagy még jobban. Egymás ünnepeit megünnepeltük, délutánonként együtt kávéztunk, amikor a leányuk férjhez ment, Ildikó lányom legszebb, vadonatúj cipőjét neki ajándékoztam, hogy méltó képen jelenhessen meg élete nagy eseményén. Ha valahova elmentünk, vagy ők elmentek, a lakást egymásra bíztuk. Ha valamire szükség volt a házban, csak átmentünk a másikhoz és kértünk, ami hiányzott: tojást, cukrot, lisztet, kenyeret, tepsit, pénzt. Volt egy sütemény receptem, amelyik így kezdődött: „kérd el Militől a nagy tepsit…”
— De, hát akkor mi történt?
— Mondom tovább. Kilencvenkettőben, román húsvétkor Mili elutazott a szülőfalujába, és a férje — Itu — egyedül maradt itthon. Egyedül ünnepelni szomorú dolog, s én, áthívtam, ebédeljen velünk. Báránysültet készítettem, hiszen ez dukált húsvétkor. Utána egy pohár bor mellett férjemmel még beszélgettek keveset, és úgy mellékesen megemlítette, hogy kifizette a VATRA tagdíjat. „Mit tettél?” kérdeztem döbbenten. „Befizettem a tagdíjat.” „Te a VATRA-ba?” „Igen.” Többet nem szóltam, bementem a szobába, és az ágyra ledőlve zokogtam.
— Mond tovább!
— Tudjátok, a VATRA magyarellenes, szélsőjobboldali párt. Aki annak a tagja az, nekem ellenségem, nem barátom. Egyetlen szót se szóltam, se Ituhoz, se másnap Milihez, amikor hazajött. Észrevette, és kérdezte, mi a bajom? Miért haragszom? Megmondtam, hogy azért mert beállt a VATRA-ba.
— Jaj, ha neked ez a bajod, én kilépek, Itut is kiléptetem, ezért nem kell haragudnod ránk — szabadkozott Mili. — De tudod, jöttek tagokat toborozni, és mondták, minden románnak ott a helye.
— Ne lépj ki! Ha neked ott a helyed, akkor nekem Magyarországon! Így történt. Már semmi sem tartott itt. Anyuka (anyósom) meghalt, a legjobb barátom az ellenségem lett. Nem maradhattam. Gondoljatok bele, ha VATRA azt parancsolja nekik, hogy a gyermekeimet öljék meg, vagy az uramat, mert nekik ott a helyük, akkor mi van?
— Anyósom kilencvenben halt meg. Március tizennyolcadikán, a férjem születésnapján. Másnap volt a vásárhelyi véres összecsapás, amikor Sütő András szemét kiverték a felhergelt, leitatott románok. A férjem nem volt itthon. Tatabányára ment, mint alpolgármester, a testvérvárosi kapcsolatot létrehozni.
Péntek este a szomszédban élő barátoknál Sándor napot ünnepeltek, de Ildikó aggódott Anyuka miatt. Olyan furcsán viselkedett délután. Elhunyt fiait emlegette, és mintha ölelt volna valakit, akit csak ő látott. Ezért aztán este óránként benézett hozzá, de később már elcsendesedett, és elaludt. Reggel korán kijött a kapuba, és hívta a bejárónőt, Rozit, hogy jöjjön át, mert gyengélkedik. Rozi átjött, visszakísérte az ágyba, betakarta, s mellette maradt, amíg elaludt. Félnyolc körül mikor Ildikó áment, már nem találta életben. Átaludt a másvilágra.
Ez szombat reggel volt. Férje Magyarországon, se címet, se telefonszámot nem tudott, az üzletek zárva, pénz a házban egy peták sem.
A hír, hogy a néni meghalt, hamar elterjedt a faluban. Félkilenckor az üzletből telefonált a kereskedő, hogy bár nincsenek ma nyitva, bement az üzletbe, és kérdezi, mire van szükség a ravatalhoz: szemfedél, meg egyebek? Küldi, csak menjen valaki érte. Tíz perc elteltével az élelmiszerüzletből szóltak, hogy küldenek italt, lehessen a virrasztókat, gyászolókat megkínálni. A szomszéd néni kérdezte, mennyi kalácsot süssön? Az asztalosműhelyből is telefonáltak, kérdezve milyen legyen a koporsó? Pénzről szó se volt, ha kérdezte, a válasz egyöntetű volt:
— Majd, ha a doktor úr hazajön, elrendezzük, nem sürgős.
A szentgyörgyi emberek segítőkészsége nem ismert határt. Simi tata, a szomszéd utcából tíz ember helyett lótott — futott, mindent elintézett: papot, temetőt, sírásókat, ravatalt.
Két hónap múlva a vele egy fedél alatt lakó testvérét, Margit nénit is eltemették.
Így, amikor eldöntötte, hogy áttelepül Magyarországra, már semmi nem kötötte Szentgyörgyhöz. Kicsi Ildikó Bukarestben járt egyetemre, a többiek iskolások, szülei Udvarhelyen élték nyugodt nyugdíjas életüket.
Az eldurvult magyarellenesség, a legjobb szomszéd árulása, felborított mindent.
A bútorokat, képeket, minden értékesíthet?t eladtak, elkótyavetyéltek. Jöttek az ismer?sök, szomszédok
— Ezt add nekem! Azt elvihetem?
— Vegyed! Vigyed!
Ez ment napokig. Jött a bútorkereskedő, s vitte ki a házból sok régi, érékes bútort. A legtöbb Biedermeier volt.
Ildikó csak állt szomorúan az udvar közepén. Hozzá lépet Kati, a szomszéd cigányasszony:
— Ildikó, adok én magának egy tanácsot. Ha valamit elhatározott, ne nézzen vissza többet!
Püspökladány 2007. január 15.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
