A rendőr az asztal túlsó oldalán ült, mellette az írnok, szemben vele álltam én, a Kormos. Ez a nevem. Nem a szent keresztségben kaptam, hanem úgy ragasztották rám a haverek. Mert barna képű vagyok. A hajam, a szemem fekete. Digónak is szoktak szólítani az olasz származásom miatt.
— Ürítse ki a zsebeit — szólt rám a rendőr —, rakjon ide mindent a dobozba.
Komótosan kezdtem neki. Először a nadrágzsebemből szedtem ki egy zsebkendőt, majd egy tekercs madzagot. Közben a másik kezemmel kitapogattam a kabát zsebemben levő tárcát. Kinyitottam, és az ujjaimmal — az ügyeske ujjaimmal — kikerestem egy kártyát, meg több papírlapot. A kiürített tárcát is beletettem a dobozba. Lassan a többi dolgot is kiszedegettem a zsebemből, miközben a kártyát forgattam az ujjaim között. Egy beléptetőkártya volt a tulajdonos adataival. Ezeket szépen leolvastam, és megjegyeztem, s végül az is odadobtam a többi holmi közé.
— Hogy hívják?
— Doktor Kovács György, doktor juris, születtem 1948, március elsején, anyám neve Pöttl Gizella. Címem Budapest harmadik kerület…
— Jól van, látom én is — türelmetlenkedett a közeg —, úgy beszél, mint egy papagáj. Inkább arról beszéljen, mit keresett a téren?
— Sétáltam. Nem szabad?
— Randalírozott és ellenszegült a rendőrségi intézkedésnek.
— Tiltakozom! Ügyvédet kérek! Egyetlen kérdésre sem válaszolok. Ügyvédet kérek.
— Ott a telefon. Használhatja.
— Ez jó! Jogtalanul tartanak fogva, és még én fogadjak ügyvédet a saját pénzemen. Nem! Kirendelt ügyvédet kérek. Jogom van hozzá. És készítsenek leltárt az elvett tárgyaimról — folytattam a nagyképű keményfiú stílust. — Ptk. és Btk. megfelelő paragrafusai szerint és a paragrafusok közti összhangot tekintve. Van ott százötvenezer forint is. Nehogy lába keljen!
— Kísérd át a másik szobába — szólt a főtörzs indignálódva a társához.
Egy jókora terem volt a szomszéd szoba középen hosszú asztallal, és körben padokkal, székekkel. Voltak ott már tízen, tizenketten. Egyik az asztalnál búsult, a másik a padon ült apátiásan maga elé meredve, volt ott egy kövér fickó is, aki egyfolytában azt kérdezte. „mit tettek az én cicuskámmal? Hova vitték az én cicuskámat?”
Szétnézek. Mit keresek én itt, hova kerültem? Pedig a nap milyen jól indult és úgy is folytatódott, amíg…
Mi is kimentünk a kedvessel a térre. Kéz a kézben sétáltunk, mint a többi fiatal. Néztük a gyerekeket, a kismamákat. Gabika vágyó szemekkel követte a gyerekek hancúrozását. Tudja, hogy még nem jött el az ő ideje, de kivárja. Sok ilyen séta kell még addig, amíg összegyűl annyi, hogy egybekössük az életünket, s nekünk is legyenek gyermekeink.
Minden jól ment. Gabika olyan készségesen hajolt le összeszedni a szétgurult tárgyakat, az elejtett táskákat! S én se győztem bocsánatot kérni a véletlen lökdösődésért.
Később nyugtalanság lett úrrá az embereken. Már nem sétálgattak, hanem igyekeztek a teret elhagyni. Bár a koccanások, lökdösődések nem voltak ellenemre, reám is rámragadt a nyugtalanság. Láttam Gabika zsebei, táskája jócskán megtelt, s az én zsákmányom is jelentősnek volt mondható. Négy pénztárca, egy karlánc, három bakkártya, egy jegygyűrű. Na, ha ez eszembe jut, még itt a zsernyákoknál is mosolyra késztet. Úgy látszik a férfi, lehúzta az újáról és zsebre tette, gondolván, a téren gáláns kaland is akadhat, s gyűrű ne zavarja. Most már többet nem fogja zavarni, hahaha. De mit mond otthon este? Hogy kirabolták? Mint az a hölgy, aki a bugyiját a légyott helyén felejtette?
No — de félre a komolytalan gondolatokkal — mert most igazán be vagyok szorítva. A cucc miatt nem fáj a fejem, jó helyen van az, a kabátom vatelinbélésének rétegei között. Ha megtapogatnak, se lehet észrevenni. De az a tárca, ami zsarukhoz került, az igazán kellemetlen. Még, ha simán megúszom is ezt a kalandot, a koma neve, meg címe, meg hogy doktor juris benne marad a rendőrségi nyilvántartóban.
— Kovács György! — kiált be az írnok — Jöjjön, itt az ügyvédje. Jó ügyvéd, mi jelöltük ki — teszi még hozzá vigyorogva.
Alacsony vékonypénzű emberke volt a kijelölt. Vastag szemüvege mögött folyton pislogott. Kezet nyújtott és elhadarta a nevét. Nem jegyeztem meg.
— Jogtalanul tartanak itt fogva — kezdtem — most nem mondom el, miért. Azt kérdezem csupán, tényleg köti az ügyvédi titoktartás?
— Természetesen — önérzeteskedett.
— Akkor senkinek ne szóljon egy szót sem, hanem keresse meg sürgősen Sajdi kapitányt, a nyomozót, és mondja meg neki, hogy a Digó keresi, és hogy jöjjön ide, amilyen hamar csak tud. Most menjen, s intézze ügyesen, amit mondtam.
Elment, és én maradtam a reménnyel, hogy jól intézi a dolgát. Eszemben sem volt, hogy neki bármit is elmondjak. Nem tartozik rá, hogy ott voltam a téren.
Amikor megbolydult a tömeg, elindultam kifelé. Gabikát elengedtem, s intettem neki, menjen arra ahol a legsűrűbb. Ott lesz biztonságban. „Rendőrök! Rendőrök!” kezdtek kiabálni az emberek. Én meg igyekeztem kifelé, tűnjek innen el minél előbb. Azért nézegettem, vajon Gabika hogyan boldogul, de már eltűnt a szemem elől. Még nyújtogattam a nyakamat, hátha megpillantom, de már nem láttam.
Egyszerre hátulról valaki akkorát lökött rajtam, hogy a falnak estem. Dühödtem megperdültem, s két sisakos alak állta el az utamat. Egy szót sem szóltak, csak hátracsavarták a kezemet, megbilincseltek, és kezdtek lökdösni előre. Nem ellenkeztem, tudtam én, mi az eljárás, ha valakit előállítanak, csak annyit mondtam, hogy tudok én járni, nem kell lökdösni. Mintha a falnak beszéltem volna. Belöktek a kocsiba, s behoztak ide.
Este lett mire a kapitány megérkezett.
— Kérje el Dr. Kovács György iratait, holmiját, a feljegyzéseket, és vigyen el innen, mert hülyét kapok — mondtam neki, még mielőtt bármit szólhatott volna.
— Miket beszél, maga széltoló?
— Mindent elmondok, csak siessen.
Komolyan vett, és mindent úgy tett, ahogy kértem, felvitt az emeletre egy üres irodába, s várta a magyarázatot. Elmondtam, hogy sétáltunk, hogy a kedvesemet hazaküldtem, mikor kezdett a helyzet rosszra fordulni, hogy elbambultam, és meglöktek a sisakosak, hogy mint egy kiskakas szembe fordultam velük, hogy behoztak, hogy a talált tárcában levő iratokat adtam le, mint sajátot, hogy azért szemtelenkedtem velük, vegyék be a mesémet a doktor jurisról, hogy most már szánom-bánom, és rendelkezzen velem.
Nem nevetett, hanem leíratott velem mindent, amit elmondtam, de még azt is, hogy kiket ismertem meg sétálás közben, kikkel beszélgettem, s mit? Lett vagy öt oldal.
— Digó, most kvittek vagyunk. Múltkoriban, mikor kerestük az ékszertolvajt, te tettél nekem igen nagy szívességet, most én tettem neked. Igaz? Most menj Isten hírével. Ha a jövőben ilyen szép levelet akarsz nekem írni, hívd fel a kis ügyvédet, akit ma hozzám küldtél, ő majd megtalál engem. Itt a telefonszáma.
Hát, így történt.
Nem vagyok én besúgó, csak egy kis zsebtolvaj, aki jó kapcsolatot tart fenn a nyomozóhatóság egy tagjával.
2007. február 6.
szerkesztette: Verő László – 2007. február 6., kedd, 19:29
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
