I.
Nagyvárad
Arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy édesapám költöget.
•- Kelj fel kisfiam! Vedd ezt a kabátot a hátadra!
•- Mi az? Mi van? — motyogtam ijedten.
•- Légiriadó, bombáznak.
Már hallottam is a repülőgépek dübörgését, a bombák sivítását, a robbanásokat. Az udvaron levő óvóhely még nem volt kész. A háztól távolabb levő sövény tövébe bújtunk el. Édesanyám hozott egy pokrócot, abba takaróztunk.
Egyik bomba a másik után robbant. Eleinte távolabb, majd egyre közelebb. A levegő reszketett a zúgás, süvöltés, robbanások zajától.
•- Szőnyegbombázás — mondta valaki.
•- Jaj, ez a házat találta — jajdult fel mellettem Laduczki néni, a vincellér felesége, egy nagy, közeli dörrenés után.
Már rég lefújták a riadót, de mi még sokáig ott reszkettünk a félelemtől a sövény tövében.
Nem tudom az a sövény, mennyire védett volna meg egy becsapódástól, de más menedék nem volt a közelben. A találattól összeomló ház a legveszélyesebb. A lakásnál eszerint ez is jobb volt.
Elsőnek Laduczki bácsi merészkedett a ház közelébe, és hamarosan jó hírrel tért vissza:
•- A házat nem érte bombatalálat. Melléje hullott! Van a kertben a ház mellett egy nagy bombatölcsér, és a tűzfal megrepedt, de nem dőlt le. Meg lehet javítani.
•- Menjünk — szólt édesapám.
Már hajnalodott, meg lehetett látni a fákat, bokrokat, a házat. A ház mögött ott volt a hatalmas bombatölcsér: egy nagy gödör, mélyebb egy ember magasságánál, a széle, pereme fölhányva, mint egy sánc. A ház tűzfala a sarkánál végig volt hasadva az alaptól a tetőig. Félő volt, hogy kidől.
Később a nap folyamán gerendákat hoztak, azzal támasztották meg jó erősen a falat. Az óvóhely elkészítését is hamarosan befejezték, megijedve az éjszakai bombatámadástól. Az udvar közepén lövészárokszerű mély árkot ástak, deszkával, földdel fedték, és fapadokat helyeztek el benne a falai mellett. Túl nagy biztonságot nem nyújtott, de a repeszektől, légnyomástól, lehulló tárgyaktól megvédett.
Semmi fajta katonai létesítmény, vasút, gyár nem volt a közelben, csupán, gyümölcsös kertek, szőlők. Mégis rengeteg bombát ledobtak a környékre. Minden kertben, udvaron volt kisebb, nagyobb bombatölcsér.
Nem csak éjszaka, nappal is voltak bombatámadások. A nap bármelyik szakában. Sziréna jelezte a légiriadót. Erősödő, lüktető szirénahang jelezte a veszélyt. Akkor aztán mindenki menekült az utcáról, lakásból, meg onnan, ahol volt le az óvóhelyre. A városban a házak pincéje volt átalakítva. Nagymamámnál is így volt. Nagy, boltíves pince van a ház alatt. Eredetileg boros pinceként működött, aztán szenes-, fáspince lett. A bombázások idején óvóhely. A ház lakói ide menekültek le, néha az utcáról is bejöttek.
Az emberek legtöbbször csendesen üldögéltek a levitt lócákon, vagy imádkoztak, halkan beszélgettek. Villanyvilágítás nem volt, gyertyával világítottak.
Egyik nap az utcai lakásban lakó fiatal lány, amikor a sötét, dohos pincébe belépett, el kezdett visítani, lerogyott a lépcsőre, rángatózott. Orvostanhallgató testvérem odaszaladt, és egy csattanós pofont adott neki. A hatás meglepő volt. Azonnal elhallgatott, a szemét kinyitotta, és csodálkozva megkérdezte:
•- Mi van? Hol vagyok?
A nővére kézen fogta, és levezette a többiek közzé. Többet nem volt ilyen rohama.
Ide azonban ritkán jöttünk, mert fent laktunk a hegyen, és a távolság nagymama háza meg a miénk között több mint egy órányira volt gyalog.
A hegyen levő házunk teraszán játszottam, jött a repülő, hallottam a bomba sivítását, és mikor felnéztem az égre, mintha a bomba által húzott tüzes csík pontosan rám irányult volna. Rohantam az óvóhely felé. A bomba a hegy túlsó felén csapódott be.
Másik reggel készülődés közben édesapám szólt Imre bátyámnak:
•- Várj egy kicsit, megiszom a kávémat, megyek én is a városba, menjünk együtt.
•- Jó — jött a válasz —, de tessék sietni, mert a közkórházban szigorúan veszik, ha valaki a reggeli átadásról elkésik.
•- Tudom, fiam, hogy a kórházi gyakorlatod nagyon fontos dolog a számodra, de néhány perc késedelem nem fog kellemetlenséget okozni.
Valóban csak néhány perces késéssel indultak le a városba.
Mikor az elmegyógyintézet közelébe értek, megszólalt a légiriadó. Bementek a „sárga ház” óvóhelyére. Itt várták ki, amíg lefújják a riadót. Indultak tovább.
A közkórházig innen már csak negyedórányi út volt hátra. Mikor a vasúti híd alatt átmentek, már látták, mi történt: a kórházat találat érte.
Az a pár perces késlekedés mentette meg Imre bátyám életét.
Tőlünk, a hegyről messze elláthattunk a város irányába. Esténként szigorú elsötétítési rendelet lépett életbe. Ilyenkor semmilyen fény nem szűrődhetett ki a házak ablakain. Mégis egy késő esti órában felvillanó fényekre lettünk figyelmesek. Valaki egy padlásablakból jelzéseket küldött. Hajnalban hullottak is a bombák az állomásra.
Sötétedés után félelmetes villogások látszottak, minden hang nélkül, Debrecen irányából. Heves légi harcok dúltak a város felett, annak fényeit láttuk. A távolság miatt a harci zajok, dörgések, robajok hangja nem jutott el hozzánk, csak a fények.
A nyári kánikula már szűnőben volt, mikor egy reggel heves harci zaj, bombarobbanások, dübörgő repülők, kerepelő géppuskák hangjára ébredtünk. Odalátszott a repülőtér, onnan jött a harci zaj. Román harci gépek támadták meg váratlanul a váradi repülőteret. A parancsnokság teljesen felkészületlen volt, hiszen tegnap még szövetségesek voltak a románok, nem tudták, hogy átálltak az oroszokhoz.
Minden háborús nyomorúságunk betetőzésére édesapámat ötvenéves korában behívták katonai szolgálatra. SAS behívóval.
Negyvennyolc órája volt dönteni!
A frontszolgálat egyenlő a halállal. Az oroszok rohamosan közeledtek, a harcok már Erdély területén folytak. A hadvezetés kétségbeeső lépésre szánta el magát: korhatár nélkül behívták a tartalékosokat.
Édesapám átment Szántóra Józsi bácsihoz, a testvéréhez, hogy beszéljék meg, mit lehet tenni. Józsi bácsi a családi birtokon gazdálkodott, bár ő is jogot végzett ember volt. Az volt Apuka kérése, hogy ha ő bevonul, Józsi bácsi viselje gondját a családnak: Anyukának, a bátyáimnak, meg nekem. A testvéreim mind a hárman egyetemen voltak már: Imre utolsó éves orvostanhallgató Kolozsváron, Géza harmadéves Budapesten, és Zoli bátyám elsőéves az erdőmérnöki egyetemen Sopronban.
Józsi bácsi, az idősebb testvér jogán másképpen döntött. Befogott két társzekérbe, és visszajöttek Váradra. Anyuka egy szóra megértette. Gyorsan, amit lehetett a két szekérre felpakoltak: ruhát, élelmiszert, személyes holmikat, értékesebb szőnyegeket. A várost elkerülve indultunk nyugat felé. Már hűvösök voltak az esték, pokrócba csavarva ültettek fel a szekérre. Édesanyám mellettem kuporgott, Apuka pedig a bakon a kocsis mellett. Mögöttünk jött a másik szekér. Sötét volt már mire elindultunk, de azt hiszem így is akarták. A házat, szőlőt, mindent rábíztak Laduczki bácsira, a vincellérre.
Úttalan utakon haladtunk, nem értettem, a sötétben a felnőttek, honnan tudják, merre kell menni. Elaludtam az indulás izgalmai után, és arra ébredtem fel, hogy vitatkoznak, szitkozódnak a felnőttek, Anyuka némán ül a szekér derékben, Apuka idegesen magyaráz valamit, a kocsis pedig káromkodik, mint „egy kocsis”.
Az történt, hogy a hátul jövő szekér lemaradt, és valószín?leg eltévedt, mert már egy órája vártak rá, de se híre, se hamva.
(Később, hetek múlva, tudtuk meg, hogy valóban eltévedt, és pirkadatkor Szántó irányába vette az utat, s meg is érkezett a holminkkal Józsi bácsiékhoz.)
A megmaradt szekérrel, és holmikkal Debrecen állomására mentünk. Több emeletes, nagy, sivár ház volt az állomásépület. Az ablakai ki törve. A bombázás, a légnyomás törte ki.
Ott már rengeteg menekült volt. Üldögéltek a peronon, a várótermekben, az állomás előtt. Körülöttük a csomagjaik, motyóik.
Mi is leraktuk a csomagjainkat, a szekér visszafordult, és várni kezdtünk egy nyugat felé haladó vonatot. Mindegy, hova tart, csak minél messzebb a közeledő frontvonaltól.
Közben a debreceni rokonok megtudták, hogy ott vagyunk, és meleg ételt hoztak ki nekünk az állomásra. A csipetke tésztás, meleg borsóleves íze most is itt van a számban.
Apuka jött, ment kereste a lehetőséget a tovább utazásra. Tekeregtünk a vonatok között, bujkáltunk a vagonok alatt, míg végül is egy tehervonatra felvettek. Felpakoltunk minden cókmókunkkal egy nyitott vagonba.
Haladtunk is szép lassan nyugati irányba. Sokszor megálltunk, vesztegeltünk, ha idegen repülők tűntek fel leugráltunk a vagonból és alá feküdtünk. Gyakran ránk géppuskáztak. Sebesülés is történt, de komolyabb baj nem. A nagyobb baj máshonnan jött. Mellékvágányra irányították a vonatot, és semmi remény nem látszott, hogy tovább is tud menni. Napokig vesztegeltünk, még az es? is megeredt. Hideg őszi eső. Mindenki próbált védekezni az eső ellen, ahogy tudott. Ponyvával, köpennyel, pokróccal, azzal, ami volt.
Apuka egy nagyobb szőnyeget rögzített a vagon sarkához. Alatta nem áztunk nagyon, csak egy kis idő múlva áteresztette a vizet — nem volt vízhatlan — és itt, ott csordogált.
Volt ott a vagonban minden fajta ember: öreg, fiatal, asszony, gyerek. Az egyik gyerek odajött hozzám, játszani, beszélgetni, de sajnos egyetlen szavát sem értettem. Játszani azért mégis tudtunk, valamilyen üres dobozokkal, fadarabokkal. Mikor elment, kérdeztem Apukától, miért nem értettem a beszédjét. Gyerek nyelven beszélt? Fogalmam sem volt róla, hogy vannak a világon, más nyelven beszélők is. Azt hittem, mindenki magyar…
Néhány nap elteltével, reggel halljuk, hogy dohogni kezd a mozdony. Édesapám odasietett a mozdonyvezetőhöz, és valamit beszélt vele, majd visszajött és egy összetekert perzsaszőnyeget vitt neki. Egy imaszőnyeget. Emlékszem, otthon ott volt a hálószobában.
Sietve jött vissza. Gyorsan összekapkodtak Anyukával együtt, ami a két kezükben elfért, és engemet is igyekezetre biztatva, az első kocsihoz szaladtunk. A csomagokat gyorsan bedobálták, Apuka felugrott, engem Anyuka felnyújtott neki, majd ő is felkapaszkodott, és már indultunk is. Csak mozdony utáni három kocsi indult tovább. A többieket lekapcsolták. Ami holmink a másik vagonban volt, ott maradt.
Az, hogy a rövid szerelvény északnak vette az útját, már nem is volt fontos. Az volt a lényeges, hogy tovább haladhatunk. Ennivalónk sem volt már, néhány darab szikkadt kenyér karéjnál. Venni sem volt hol, hiszen nem voltak még házak sem a közelben, nem, hogy üzletek.
Most azonban, végre, haladtunk valamerre. Pár óra múlva meg is érkeztünk Miskolcra. Különös módon itt, a városban nyugalom volt. Nem voltak menekültek, és menekülni sem készült — látszólag — senki.
Egy szállodában szálltunk meg. Végre meg lehetett mosakodni, tisztát venni, ágyban aludni!
Nagy dupla ágy volt a szoba közepén, a csapból hideg, meleg víz folyt. Olyan hideg víz, amilyennel csak télen találkoztam. Mondták, hogy a hegyekből jön, az Avasból, azért olyan hideg. Megfürödtem, tiszta pizsamát kaptam, s boldogan játszadoztam az ágy előtt levő puha szőnyegen. Elálmosodtam, és el is aludtam ott helyben.
Arra eszméltem, hogy Anyuka ölbe vesz, és hideg vízzel mossa az arcomat. Ijedt arcok vettek körül, mikor a szememet kinyitottam. A szobaasszony is ott volt. Rövidesen megtudtam az ijedség okát. A gázbojler őrlángja kialudt valahogy és folyt a gáz. A szoba aljában gyűlt össze, éppen ahol játszottam a szőnyegen. Ezért álmosodtam el, és ha a szobaasszony valamiért nem nyit be mindannyian, elalszunk örökre.
Kinyitották az ablakot, teraszajtót, jól kiszellőztettek, és ezzel elmúlt a veszély. Miskolcról rendszeresen indultak vonatok Budapestre. Másnap mi is indultunk. Rendes személyvonattal. Zsúfolt, de igazi vonat, igazi vasúti kupé, padokkal, csomagtartóval, kalauzzal. A tehervonatos keserves utazás után élmény volt az utazás néhány órája.
Megérkeztünk Budapestre. Édesapám nővérénél, Ilus néninél szálltunk meg. Ott lakott Géza bácsi is feleségével, Luluka nénivel együtt. Gyerekük nem volt, csak ketten voltak.
Ott volt még az én drága Géza bátyám is. Pesten volt orvostanhallgató.
Volt ott még egy Julis nevű cselédlány is, aki furcsa „éző” nyelvjárásban beszélt. A tisztának azt mondta tészta. Soha se értettem mit akar mondani.
•- Úrfi, vegyen tészta ruhát!
A felnőttek folyton politizáltak. Fegyverszüneti tárgyalásokban reménykedtek. A rádió híreit lesték, hiába recsegett, sípolt a készülék, egész nap figyelték, hallgatták, s ha jöttek a hírek, pisszenni sem volt szabad.
Ilus néninek valamilyen telefonkészülékkel működő vezetékes rádiója volt. Ötpercenként kapkodta fel a kagylót és hallgatott bele figyelmesen, majd élénken magyarázta a hallottakat, miközben almahajat szárítgatott teának a csikótűzhely tetején.
Október közepén, egyik reggel a Kormányzó Úr beszédét közvetítette a rádió. Proklamációt intézett az országhoz a háborúból való kilépésről. Egyszerre megszakadt a beszéd, zavaros kiabálások, lövések hallatszottak, majd egy német hang kezdett erőszakosan ordítani. Mindenki magdöbbent. Horthy Miklóst őrizetbe vették, és Szállasi átvette a hatalmat.
Másnap újra felpakoltunk, és menekültünk tovább, azt se tudva, hogy hova. Előbb a front elől, most pedig a nyilas uralom elől.
szerkesztette: Verő László – 2007. február 2., péntek, 15:44
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
