II.
Sopron
Végül Sopronban állapodtunk meg. Itt volt egyetemi hallgató Zoli bátyám a Soproni Egyetem Erdőmérnöki karán.
„a soproni egyetem őse a Selmecbányán III. Károly által 1735-ben alapított Bányatisztképző Iskola, amelyet Mária Terézia 1762-ben akadémiai rangra emelt” írja a lexikon.
Az ő szállását kerestük fel, de nem találtuk otthon. A szállásadónő, Teréz néni felajánlotta, hogy költözzünk be a Zolika szobájába.
Kedves asszony volt, sokat segített beilleszkedni a háborús Sopron mindennapjaiba. Sok helyi, sváb étel elkészítésére is megtanította édesanyámat.
Anyuka beiratkozott egy betegápoló tanfolyamra, nagyon szorgalmasan tanult. Még otthon is gyakorolta a sebkötözés fortélyait. Engem is megtanított ezekre, s még most is ugyan úgy tekerem a fáslit, ahogy akkor tőle tanultam.
Közeledett a Karácsony. Szaloncukrot, csokoládét, gyümölcsöt nem lehetett kapni a háborús viszonyok miatt. Egyéb áru is szűkösen volt. Bőráru, gyapjúszövet eltűnt, de bejött a „műrostos”. Mikor panaszkodtam, hogy egy kis édességet szeretnék, Anyuka így biztatott
•- Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyünk Nagyváradra, ott most Románia van, és ott van minden: cukor, csokoládé, narancs, meg más finomság.
Drága naiv édesanyám!
Teréz néni segített édességet varázsolni az ünnepi asztalra. Nagy szemű babot főzött meg, és passzírozott péppé. Ebből készült a hamis gesztenyepüré. Mennyei volt…
Karácsonyfa is került, ha nem is nagy, de az én szememben gyönyörű fa volt. Színes papír girlandok, és ezüstpapírból kivágott csillagok díszítették, meg celofán csíkok. Kaptam egy papírmaséból készült simléderes sapkát. Nagyon örültem neki, naponta többször végig sétáltam nagy büszkén vele a ház előtt, a járdán. Ha szembe jött egy katona, szalutáltam neki. A magyar katonák mosolyogva vissza köszöntek, de a szürke ruhás, karlengetős német katonáktól féltem, és ha azok jöttek, nem szalutáltam.
Apuka naponta órákig járta a várost, beszerezni a napi szükségleteket. Sokat „bosszankodott” azon, hogy bár anyanyelvi szinten beszél németül, nem érti a soproniak beszédét.
•- Maguk nem is tudnak németül — lamentált.
•- Maga meg nem ért svábul — replikázott a megszólított.
•- Akkor jobb lesz, ha magyarul beszélünk — egyeztek meg végül.
Az ilyen tréfás pillanatok, azonban ritkák voltak. A bombázások mindennaposak lettek. Közeledett a front. Karácsonykor megkezdődött Budapest ostroma, mely úgy éreztük, soha nem ér végett. Előbb Pest, majd február közepén Buda is elesett.
Ekkor történt, valamikor februárban, hogy sírva találtuk reggel a mindig vidám, mosolygós Teréz nénit.
•- A fiam, a kicsi fiam — hüppögte — még csak tizennégy éves múlt, és besorozták frontszolgálatra. Most búcsúztam el tőle. Hetek óta nem láttam, mert táborban volt, és most csak búcsúzni jött. Be se jött a lakásba, a kapuban öleltem meg, lehet, utoljára.
Soha se tudtuk meg, mi lett a sorsa. Ameddig ott voltunk, nem jött hír felőle…
Rövidesen már a város határában dörögtek a fegyverek.
Az óvóhelyen vártuk az elkerülhetetlen orosz megszállást. Lent voltak a ház lakói mind, sőt a szomszéd házak lakói is ide jöttek, mert tágasabb volt a hely. Egy sarokban kucorogtunk egy szalmazsákon. Azt se tudtam, mikor van nappal, mikor éjszaka. Valaki időnként kiment, hogy híreket hozzon a külvilágról. Lapos fekete kenyeret szerzett valaki, egy más valaki száraz kolbászt, szalonnát. Ezt ettük, és vizet ittunk rá. Örültünk, hogy legalább ez van. Az alagsorban, ahova az óvóhelyt berendezték, voltak a mellékhelyiségek. És nem voltak vízöblítésesek…
A kényszerű együttlét nem tett jót az emberek egymás iránti türelmének, „hogy finoman fogalmazzak”.
A mellettünk szorongó család gyereke, korombeli lehetett így panaszkodott:
•- Apu, meg anyu összevész, és megverik Pistikét!
Emlékszem az „anyura”. Hízásnak indult fiatal nő volt, spárgával megkötözött szürke férfinadrág volt rajta, mely a hasánál nem ért össze. Érdekes, milyen apróságok rögződnek az ember emlékezetében.
Az éjjeli edény használatát csak „kis dolgokra” engedélyezte a házszabály. Ez ellen csak egy idős bácsi tiltakozott:
•- Kérem, kérem, én bicsérdista vagyok. Garantálom, nincs szaga — próbált érvelni, de nem talált megértésre.
Már jó néhány napja kuksoltunk a pincében, mikor megdöngették kívülről az ajtót. Érthetetlen zavaros kiabálást hallottunk. Néhány férfi odament az ajtóhoz és kiakasztotta a nehéz vaspántokat, amivel az belülről be volt zárva. Kitárult az ajtó, és az ajtókeretben láthatóvá vált két marcona egyenruhás alak géppuskával a kezükbe, melyek csöve végig pásztázott a rettegő embereken. Volt közöttünk olyan, aki tudott néhány szót oroszul, köztük édesapám is, és nekik sikerült a megértetni a katonákkal, hogy nem vagyunk németek, nem vagyunk partizánok, csak ijedt polgári személyek.
Fegyvereik védelmében mindenkit számba vettek, megnéztek, durván átkutattak, miközben azt kiabálták: „csász, csász“! Eleinte nem értettük, de valaki a nyelvet ismerő felvilágosított, hogy órát keresnek. Erre mindenki előszedte, zsebéből, táskájából, meg ahol volt az óráját és megkönnyebbülve, hogy mást nem akarnak, odaadta nekik.
Valóban nem akartak — ott, akkor — mást.
•- Átszúda! Dámoj! — kiabálták, és a géppisztoly csövével kifele lökdöstek.
•- Azt akarják, menjünk haza — szólt valaki a tömegből.
Nem kellett kétszer mondani. Mi is igyekeztünk vissza a lakásba.
Érdekes, nem törték fel a lakást. Mindent érintetlenül találtunk. A két katona utánunk jött, és Apukával beszéltek valamit.
Ő azért tudott oroszul valamennyit, mert az első világháború alatt orosz hadifogságban volt. Valahol Közép-Ázsiában, az Aral-tón is túl, a Szír-darja mellett. Három évig volt oda.
Azt mesélte, azért tisztelte fogva tartóit, mert ugyanazt ették, amit a hadifoglyok. Káposztalevest, fehér répát, lepényszerű feketekenyeret, hetente egyszer birkahúst, nyaranta néha gyümölcsöt. Oroszul keveset tudtak az őrök. Helybeliek voltak, és az anyanyelvük nem az orosz volt, de ezt nem volt szabad hangoztatniuk. Ha valaki volt a közelükben, legyen az akár fogoly is, oroszul beszéltek, akár milyen törve beszélték is a nyelvet. Egyszer Apuka megszólította az egyik őrt, amikor az egyedül volt, és kérdezte, milyen nyelven beszél a társaival? Az őr ijedten szétnézett, majd szomorúan lehajtotta a fejét, és arrább ment.
•- Be akarnak szállásolni ide két tisztet — közölte édesapám. — Át kell adni az egyik szobát.
A mi szobánkat választották, s mi kicsi holminkkal átköltöztünk egy másikba, a középsőbe. Megtelt a ház menekültekkel: kinek elrekvirálták a lakását, kiét lebombázták. Teréz néni mindenkit befogadott. Első este 22-en aludtunk ebben a szobában. Legtöbben a földön. Én is — az asztal alatt. Másnap tízen, tizenketten máshol kerestek fedelet a fejük felé, de tízen így is maradtak, s én is megtartottam a helyemet az asztal alatt.
Reggel megkopogtatták az ablakot, és minden épkézláb férfit kiparancsoltak a házból. Kabátot vegyenek, és egy napi száraz élelmet — mondták.
Estig izgultunk, hogy mi lesz: mikor jönnek haza, egyáltalán vajon haza jönnek?
Hazajöttek. Romeltakarításra vitték őket, kemény fizikai munkára, de senkit nem bántottak.
•- Egy kis munka — mondták. — Málenkij rábot.
A szobánkban elszállásolt tisztek barátságos emberek voltak. Az egyik odaült mellém, és mutogatva elmagyarázta, hogy ők jobb emberek, mint az amerikaiak, és jobb katonák, mint a németek. A tenyerében mutatta, hogyan bombáznak az amerikaiak, mindent elpusztítva, és hogyan az oroszok, csak a katonai célpontokat támadva.
Lassan, lassan kialakult valamiféle rend. A menekültek, aki itt laktak Teréz néninél, találtak maguknak valahol a világban helyet, és elmentek. Mi maradtunk a lakásban, meg a két tiszt. Reggel Apuka elment dolgozni a romeltakarításhoz, ahol most már kaptak délben egy csajka meleg ételt, de kenyeret itthonról kellett vinni. Egy, két üzlet kinyitott, bombázások nem voltak. Néha feltűnt egy-egy német gép, de azokat az orosz légelhárítók legtöbbször leszedték.
Eljött a tavasz, a május. Emlékszem, péntek délben berohant a tisztekhez egy katona, s azok üvöltözve, mint a megvadult lovak, fegyverrel a kézben kirohantak az utcára, és elkezdtek lövöldözni.
Nagyon megijedtünk, de nem lőttek emberekre, vagy házakra, csak úgy a levegőbe, és egyre többen özönlöttek ki az utcára folytatva az eszeveszett lövöldözést, közben kiabáltak:
•- Kányec! Kányec!
Egyre több civil is keveredett az utcákon ugrándozó, táncoló, lövöldöző katonák közzé:
•- Vége a háborúnak, Németország kapitulált!
A város örömmámorban úszott. Késő éjszakáig kint voltak, ünnepeltek: katonák, polgárok, öregek, fiatalok. A háború, a nyilas terror, a Gestapo, Hitler lidércnyomása alól kiszabadult emberek, néhány órára valóban felszabadultak.
Egy hét múlva mi is szedelőzködtünk. A vonatközlekedés helyre állt nagyjából. A megrongálódott sínek miatt a vonatok csak lassan haladtak, de Budapestig el lehetett már menni. És mi mentünk. Tele voltunk várakozással, mi vár ránk otthon?
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
