III.
Újra Váradon
Budapesten átszálltunk, és robogtunk tovább Várad felé.
Vám nem volt, csak a határőrök néztek be a fülkébe Borsnál.
Az állomásról egyenesen a hegyre mentünk fel, a házunkhoz. A hátsó kertkapunál mentünk be, a szilvafáknál. A szőlők között előre szaladtam ugrándozva az örömtől, hogy itthon vagyunk. Laduczki bácsi az udvaron jött szembe velem, futottam hozzá kitárt karokkal.
Nem volt öröm az arcán!
Érkezett pár perc múlva Anyuka, Apuka is.
•- Hát, visszajöttek? — fanyalgott a vincellér Laduczki.
•- Vissza! Itthon mi újság?
•- Hát, élünk — kicsit merengett. — Szóval visszajöttek — tette még hozzá belenyugodva a helyzetbe.
Úgy látszik, azt remélte, neki marad a szőlő…
A ház, a lakás nem volt lakható állapotban. Az egyetlen ép szobába beköltöztek a vincellérék, így aztán lementünk a hegyről, a városi lakásunkhoz. Ott sem jártunk jobban. A lakást, amíg nem voltunk Váradon, a román bevonulás után, elrekvirálták. Beköltözött egy kétgyerekes család. Minden értékünket széthordtak a „jó” szomszédok.
Nagymama lakása épen maradt, mert az ostrom alatt és után a Rimanóczi utcában lakó Jakó Zsiga bácsi átjött, hogy vigyázzon a házra. Hogy megmentse nagyapa több ezer kötetes könyvárát, elmenekítette. Több kézzel írott kódex is volt közte. A könyvek később Kolozsvárra kerültek a tudományt szolgálni.
Nagymama az egyik udvari szobát bútorostól együtt a rendelkezésünkre bocsátotta, csak Apuka nem jöhetett be a lakásba. Nagymama régi sérelme miatt.
•- Én nem haragszom, de nem felejtek — mondta. — A másik házban, a tizenhat szám alatt, Bodó néninél van egy üres szoba.
Így történt. Mi édesanyámmal beköltöztünk a felajánlott udvari szobába, és édesapám a szomszéd épületben levő szobába. Sokszor átmentem hozzá. Szerettem ott időzni, felnőttesen beszélgetni.
Hogy mi volt a kiközösítés oka, gyermekfejjel nem értettem. Évtizedek múlva tudtam meg, hogy néhány hónapra szüleim szétváltak. Ezt nem tudta nagymamám elfelejteni.
Szüleim egymás között elsimították az ellentéteket, kibékültek, szeretetben éltek tovább. Egymást segítve, támogatva vészelték át a háború, a menekülés borzalmait.
•- A hadkiegészítőnél dolgoztam — mesélte Anyuka —, jöttem az irodából hazafelé, apád hátulról oda lépett mellém, és karon fogott. „Menjük haza” mondta, és én csak azt mondtam, „jó!”
Hadifogságban levő testvéreim közül először Zolika érkezett haza. Amerikai fogságban volt. Ott megtanult angolul, és hazafele jövet — levetett amerikai katonaruhában —, a fülkében nem szólalt meg magyarul, csak angolul, hogy ne kérjenek jegyet tőle a vasúton. Beszélgetés közben egy szó nem jutott eszébe angolul és azt mondta „izé”, de az utas társai nem vették észre.
A határon a határőröket megkínálta amerikai cigarettával, megveregették a vállát, és simán tovább engedték. Akkor még szövetségesként tekintettek az amerikaiakra. Néhány hónap múlva, amikor újra hazajött — tudni illik visszament vizsgázni Sopronba az egyetemre —, már nem nagyon volt tanácsos emlegetni az amerikaiakat, mert a volt szövetségesekből aljas imperialisták lettek. Mikor Zoli bátyám készült vissza az egyetemre, mindig szomorú lettem, alig akartam elengedni, elkísértem az utca végéig, és hazafele menet végig sírtam. Nagyon szerettem, amikor itthon volt, ott üldögéltem a szobában, amikor tanult a vizsgáira. Magyarországon azokban az időkben nem lehetett sót, borsot, babkávét kapni az üzletekben. Ezekkel üzletelt Zoli, mikor visszament. El is kapták, és elvettek mindent, amit vitt. Csak azt sajnálta, mesélte később, hogy hagyták, cipelje kilométereken át a nehéz hátizsákot a sóval, és csak már bent Keresztesen kobozták el.
Utána Géza bátyámról jött a hír, hogy visszaérkezett Budapestre. Negyvennégyben az egyetemet Budapestről Németországba költöztették. A háború végén a hallgatók mindannyian hazajöttek, és az újra induló orvosi karon folytatták a tanulást. Géza nem egyedül jött, mert ott kint megnősült, elvette feleségül egyik évfolyamtársnőjét, Zsókát. Ő volt az első sógornőm. Ilus nénihez költöztek, a kicsi szobába.
Nem tudtuk, ki az új családtag. Apuka haragudott, hogy a tudta nélkül döntött Géza, és nősülés előtt nem kérte ki a véleményét. A határ miatt nem találkozhattunk velük. Kitalálták, hogy engedélyt kérnek a vámosoktól. És a senki földjén találkozhatunk Gézáékkal. Így is történt: mi lementünk Borsra, Géza, Zsóka is oda jöttek a vámhoz. Mi szekérrel mentünk, ők egy terepjáróval. A sorompó két oldalán álltunk, a határőr nem nyithatta fel, de rúd felett megölelhettük, megcsókolhattuk egymást. Egy órát engedélyeztek, mialatt a felnőttek tisztázták a vitás kérdéseket. Apuka is megbékélt a helyzettel.
•- Kislányom, most már a családunk tagja vagy. Idetartozol — összegezte édesapám a lényeget.
Imre is hazakerült. Ő szerb fogságban volt. Az egyetemről sorozták be az egész évfolyamot. Gyorsított államvizsgát tetettek le velük és két nap múlva már, mint katonaorvosok kaptak beosztás. Rövid eligazítás után egy sebesült vonatot bíztak rá. Mikor a sebesülteket a katonakórházban átadta, küldték vissza a frontra másik vonatért. Ott esett fogságba. Szerb partizánok fogságába. A hegyek közzé ment velük. Vitték. Nappal meneteltek, éjszakára barakkba, kunyhóba zárták ötödmagával. A Nyeretva partján haladtak Mostar közeléig. Itt hosszabb időt töltöttek, és nem is őrizték olyan szigorúan őket. Igaz nem is volt hova szökni. Mindenütt partizánok, vagy a velük egyetértő, szimpatizáló lakosság. Imre bátyám azért nem adta fel a reményt, hogy valahogy csak megszabadulnak. Minden nap lement a folyóhoz, belemártózott, majd később úszott is minden nap többet és többet, hogy szokja a jéghideg vizet. Hátha úszva elmenekülhet. A helybeli parasztokkal is összebarátkozott, nem zárkóztak el előle, miután kiállta a csíp?s paprika evés próbáját. A kocsma asztalra kitettek egy üveg ecetben eltett csípős paprikát, és mindenki sorban vett belőle, és megette. Utána jöhetett a pálinka. Imre rezzenéstelen arccal nyelte le paprikát. Mintha parazsat nyelt volna. Nem érte teljesen váratlanul, mert annak idején otthon nagybátyától, Kálmán bácsitól megtanulta, hogy mi a csípős paprika evés módja. Kálmán bácsi ugyanis, ha nem volt ideje ebédelni, bekapott két, három csípős paprikát, és estig nem érzett éhséget.
A kocsmai barátságtól azt remélte bátyám, hogy ha sorra kerülne a szökés, ne árulják el idő előtt. Az úszva szökésre azonban nem került sor, mert egy reggel nagy csendre ébredtek. A szokásos tábori zajok nem hallatszottak. Nyitották volna a barakk ajtaját, de be volt zárva. Dörömböltek, kiáltoztak, hogy engedjék ki őket, de semmi válasz nem jött. Kifeszítettek egy ablakot, és azon kimásztak. A tábor üres volt. Mind elmentek valahova. Őket meg bezárták, és ott hagyták. Amit tudtak az üres táborban összeszedni, felpakolták egy otthagyott egészségügyi szekérre, kerítettek a falusiaktól egy lovat, és útnak indultak Magyarország felé.
Útközben több kiürített táborra akadtak, még fegyverekhez is jutottak. Már napok óta szekereztek, mikor egy félig lerombolt német helyőrség irodájában kitöltetlen nyomtatványokra bukkantak. Szolgálati parancsot állítottak ki saját maguk részére, hogy további szolgálati feladatokra a katonakórházban jelentkezzenek. Jó is volt, hogy beszerezték a papírokat, mert németek által megszállt területen jártak. Néhány ellenőrzőpont előtt gond nélkül elhaladtak. Nem állították meg őket. Egyiknél azonban meg kellett állni. Imre, mint rangidős, vette a hamis iratokat, és bement a parancsnokhoz. A szekérben a kötszerek alatt gépfegyverek, kézigránátok, a bak mögött páncélököl rejtőzött. Úgy egyeztek meg, hogy ez első gyanús jelre tüzet nyitnak az épületre, és előre, Magyarország felé menekülnek.
•- Az ötös számú egészségügyi szekér parancsnoka jelentkezem! — lépett be az irodába Imre, és átnyújtotta a papírokat. — Állomány két fő szanitéc és három sebesült.
A tiszt gyanakodva nézegette az iratokat. Kinézett az ablakon, ház előtt álló szekérre, majd az előtte álló emberre, Imre bátyámra. Valamit megérezhetett, mert gyorsan láttamozta a parancsokat és az útirányt megadva intett, hogy menjenek.
Délutánra rettenetes bombázás, ágyútűz állította meg őket. Szekerüket odahagyva bemenekültek egy bunkerbe, csak az ennivalót tartalmazó táskát vitték magukkal. Két napig ültek a bunkerben. Mikor elcsendesedett a harci zaj, kibújtak, és a csatatéren szorgoskodó mentőalakulatok kellős közepén találták magukat. Szó nélkül beálltak a munkába. Sebesülteket láttak el, hordágyat cipeltek. A kórházbarakkban lázas munka folyt, megállás nélkül. Látták, hogy hozzáértő módon dolgoznak, nem szóltak egy szót sem, hogy honnan kerültek oda. Örültek a segítségnek. Időnként hoztak nekik is egy csésze kávét, vagy teát, néhány szelet száraz kenyeret. Két nap is eltelt, mikor a barakk parancsnoka, megkérdezte:
•- Kik vagytok?
•- Magyarok. Itt rekedtünk a csata után.
•- Honnan jöttök?
•- Szerbiából.
•- Itt maradhattok.
Maradtak, s mikor a hátországba vezényelték az egységet, velük mentek. Úton voltak, mikor jött a hír Németország kapitulációjáról.
•- Most már menjetek haza — szólt a parancsnok —, de ne felejtsetek otthon a városparancsnoknál jelentkezni. Itt az igazolás, hogy helyt álltatok.
Jó tanács volt, mert mikor Imre megérkezett Váradra, és elment a városparancsnokhoz, az azonnal kiállította személyes szabadságát, és élelmiszerjegyét biztosító iratokat.
A Szovjet megszállás, a kommunista párt irányítása áthatott mindent: az utcákon, napirenden voltak a felvonulások, ahol Sztálint, a Szovjet Uniót, Gróza Pétert, Gheorghiu Dej-t, és társait éltették. A moziban a vetítés előtt, a híradóban, ha megjelent Sztálin elvtársas, a nézőközönség állva tapsolt, ameddig a vetítővásznon látható volt. Az üzletek kirakataiban félméteres, színes Sztálin képek voltak kitéve a kiállított árucikkek elé.
(Fejkendős, idős nénike áll a kirakat előtt, s nézi a képet, közben mondogatja:
•- Milyen szép ember, milyen szép ember!
•- Nem csak szép, hanem jó is — szólal meg egy hang a háta mögött. — Tudja nénikém, ki az?
•- Nem, nem tudom.
•- Nagy ember, nagyhatalmú ember. Ő a nagy Sztálin!
•- Jaj, lelkem, ha ilyen nagy ember, és ilyen jó ember, nem kérné meg, intézze el valahogy, hogy kimenjenek az oroszok?)
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
