IV.
Szappanbuborék
Amikor a szőlőben levő házat rendbe tették, kiköltözünk hármasban: Anyuka, Apuka és én.
A szobában, ahol addig laktunk, Imre bátyám megnyitotta a rendelőjét. A névtábla helye a kapu mellett, a falon még most is látszik.
Már nyár volt. Gyönyörű nyár. Ha sütött a nap, ha esett az eső, vagy fújt a szél — úgy volt tökéletes. A filagória körüli főben nagyszerűen lehetett hengergőzni, az almafa ágaira felmászni, a kerekes kútból erőlködve vizet húzni, esőben a meleg sárban tapicskálni, a puli kutyával hancúrozni.
A puli kutyát Legénynek hívták. Nem volt pedigréje, de kitűnő házőrző, és terelőkutya volt. Estefelé Anyuka a tyúkokat, mielőtt elültek volna, kiengedte a kertbe, egy kicsit kapirgálni, férgeket összeszedni. Közben figyelte, kárt azért ne tegyenek. Félóra múlva oda szól Legénynek:
•- Kerítsd, Legény! Kerítsd!
A kis kutyakörbe szaladta a tyúkokat, egyet-kettőt vakkantott, s a tyúkok riadtan vissza szaladtak saját udvarukra.
Szeretném annak a nyárnak minden apró részletét elraktározni. Ha lenne egy olyan tárolóm, mint egy herbárium, amiben a virágok lenyomatait őrizzük, az emlékeim lenyomatait beletenném, és — még ha nem is teljes ragyogásukban, de szépségüket megőrizve — hátra hagynám szeretteimnek.
Beletenném a rózsaszín virágokkal borított rózsalugast, ami a kapubejárattól a tornácig húzódott.
Beletenném a pinceajtó előtti kis gyepes teret, ahol a szomszéd gyerekekkel játszottunk, beszélgettünk, utánoztuk a felnőtteket.
Beletenném a ház előtt végig futó tornácot, a benne levő fonott székekkel, fonott kanapéval, asztallal, ahol közösen reggeliztünk minden reggel.
Beletenném az estéket, amikor lámpafénynél későig beszélgettünk a filagóriában az asztalt körül ülve.
A hajnalokat, amikor édesanyám átment Száldobágyra (3 kilométerre levő falu), hogy friss tejet hozzon a kicsi fiának.
A napsütötte délutánokat, amikor a dongók szédülten szálldostak virágról virágra ámuló szemeim előtt.
A csattogó villámokkal terhelt nyári viharokat, amikor Juliska néni a nagy fejszét belevágta az udvar földjébe, hogy vágja át a viharboszorkány lábát, ne legyen pusztítás a vihar alatt, vagy után.
A ház háta mögötti sűrű málnást, ahonnan a dús nedvű gyümölcstől maszatosan kerültem elő édesanyám hívására.
A kerítés mellett növő embermagasságú vadrózsa bokrokat, melyeket Anyuka ültetett, amikor megvettük a szőlőt.
A színes szappanbuborék hirtelen szétpukkant, s maradt egy szürke, zavaros csepp – az új hatalom megfosztott jogos tulajdonunktól, a szőlőtől.
Elköltöztünk.
A Fürdő utcában volt a Dobozi család cukrász műhelye. Régebben gyakran meglátogattuk vasárnaponként, az istentisztelet után, és a frissen készült süteményekből válogattunk az ünnepi asztalra. A műhely előtti folyosón, egy hosszú asztalon voltak a már kész finomságok, arra várva, hogy a cukrászdába vigyék őket, vagy a törzsvásárlók részére felcsomagolják.
A háború után a Dobozi család külföldre költözött, és Apukára bízták a kertjüket, és a benne levő házukat.
Ez éppen kapóra jött, és így odaköltöztünk. Két szoba, konyha, előszoba, félholdnyi kert. Ebből állt a kis „bírtok”. Veteményeskert, gyümölcsfák: cseresznye, meggy, körte, alma, epertábla. Villanyvilágítás nem volt, petróleumlámpával, gyertyával világítottunk. Be volt vezetve ugyan a villany, de nem volt pénzünk fizetni (!) Szüleimnek nem volt jövedelme, Apukát nem vették fel a román ügyvédi kamarába Váradon.
Az utca ökölnyi, úgy nevezett krumpli kövekkel volt kirakva. Nyári záporok alkalmával, ha az út menti árok nem tudta befogadni, az út közepén hömpölygött a hegyről lezúduló esővíz. Mint egy megáradt hegyi patak, úgy folyt ilyenkor a víz az úton, az út végén levő víznyelőig, s eltűnt a vízelvezető csatorna hatalmas, vasrácsos beömlő nyílásában.
Tartottunk kecskét, tyúkokat — el is lopták egy éjszaka valami cigányok. Nagynéném, Margit néni a Fekete Sas Gyógyszertárban volt gyógyszerész (Szegeden végzett), és a Sas Palota emeletén orosz tisztek laktak. A patika takarítónője takarított náluk is. Korán reggel ment, amíg a tisztek aludtak. Az estéről maradt ételeket elhozhatta: volt abban kenyér, kalács, sütemények, sült hús, kolbász. A legtöbb még ehető állapotban. A gyógyszertár dolgozói elosztották. Mi is kaptunk egy-egy zacskóval. Hónapokig azon éltünk.
Nyáron, mikor kezdtek a gyümölcsök érni, könnyebb volt. Lehetett belőle eladni, vagy cserélni más szükségesre, esetleg azzal fizetni, mint mikor megoperálták az elmérgesedett anyajegyemet. Apuka egy nagy kosár gyönyörű körtét vitt fizetségképpen a sebésznek.
A kecsketej volt mindennapi táplálékom. Sajtot is készítettünk belőle. Apuka egyik jó kollegája Szeghalmi Sándor bácsi másod naponta vásárolt egy literrel.
Mikor megszegődte, kikérte a bejárónője véleményét. Kitett az asztalra két pohár tejet: az egyikben tehéntej, a másikban kecsketej volt. Kérdezte, melyiket szegődjem? Az asszony mindkettőt megkóstolta, majd a kecsketejet dicsérte, hogy milyen jó, zsíros, meg minden. Mikor Sándor bácsi megmondta, hogy az kecsketej, elkezdett köpködni, szitkozódni, felmondással fenyegetőzött, amiért az úr így kitolt vele, hogy kecsketejet itatott vele! Szeghalmi Sándor azért csak a mi tejünket fogadta el.
A szemben lakó szomszéd, Sándor Józsi bácsi, nyugdíjas mozdonyvezető volt, feleségével kettesben élte vidéki életét. Nagy fia bent lakott a városban, éppen egy Bige-házban. Hozzájuk jártunk át délutánonként, esténként beszélgetni, régi képeket nézegetni. Sándor bácsi világot járt ember volt. Mindenünnen hozott képeslapokat haza. Volt több mint száz színes képeslapja. Nekem az olasz tájak, tengerpart tetszett legjobban, s közülük is Lusinpiccolo öble, tele vitorlás hajókkal.
A fenti szomszédhoz Hatvaniékhoz is sokszor átmentünk. Korombeli gyerekük, Pöttyi jó pajtásom volt. Nekik nagyobb kertjük, több holdas szőlőjük volt. Sok állatot is tartottak: disznót, tehenet, lovat. Titokban vágtak is, és a húst kimérték. Fel is jelentette valaki bosszúból, akinek már nem jutott. Jöttek este a rendőrök, de Hatvani bácsi kimagyarázta magát. A rendőrök zsebe gyanúsan dagadt volt, mikor távoztak.
Anyuka kenyérsütéssel is próbálkozott, de a rossz minőségű liszt miatt olyan lett, hogy csak pirított kenyérnek lehetett használni. Kukoricaliszttel is keverte, s így sárgás színű volt. Az iskolában büszkén mutattam, hogy nekem sárga kenyerem van. A gyerekek azt hitték, tojásos kenyér, s én meghagytam e hitükben.
Egy iskolába jártam Lacival, aki a városi lakásunkban lakott a szüleivel.
•- Nekem olyan erős apukám van — büszkélkedett Laci —, hogy este, amikor hazajön, és kiderül, hogy rosszalkodtam, úgy a falhoz vág…
•- Sokszor rosszalkodsz? — kérdeztem.
•- Minden nap — válaszolt. — De olyan erős apukám van!
Az osztálytársaim elhitették Lacival, tudva, hogy a mi lakásunkban laknak, családi ékszerek vannak a parketta alá rejtve. Otthon aztán Laci titokban kibontotta azokat a parkettákat, amelyek kopogtatásra különös hangot adtak. Persze semmit nem talált, de ez újabb jó ok volt arra, hogy apukája a falhoz vágja, mert neki „olyan erős apukája van”.
Eleinte az Orsolya zárda gyakorló osztályába jártam, de a református egyházközösség nagyon rossz néven vette, ugyanis édesapám presbiter volt, és ezért a gyermeke katolikus iskolába hogyan is járhat? Még a pap is kiprédikálta a szószékről. A negyedik elemiben át is írattak a Lórántfy Zsuzsannába. Csendben ültünk az öreg padokban, figyeltük a tanító néni magyarázatát. A bágyadt őszi nap besütött a magas ablakokon. Egyszerre arra lettünk figyelmesek, hogy az iskola másik épületének a tetején, a tető gerincén mászkál valaki. Megismertük Szeghalmi Sándor bácsit, aki az egyházgondnok volt, és a frissen végzett javításokat ellenőrizte. Olyan nevetséges volt, ahogy ott araszolt a kupás cserepeken, hogy az egész osztály harsány nevetésben tört ki. Én a mellettem ül? Nagy Bénibe kapaszkodva úgy kacagtam, hogy beestünk a pad alá. A nagy kacagásból a pad alatt verekedés lett, mire a tanító néni mindkettőnket elnáspángolt. Volt neki egy széles, hosszú vonalzója, amit egyik osztálytársunk asztalos mesterségű apukája készítette. Ha rosszalkodtunk, vagy nem tudtuk a leckét azzal kaptunk körmöst, vagy fenekest. A duci Balogh Esztike gyakran találkozott a vonalzóval, mert általában nem tudta a leckét, kispárnát kötözött a fenekéhez, de lebukott, a tanító néni meglátta, és ezért még alaposabban kikapott. Később falusi tanítónő lett belőle. A helybeli szülők örültek, hogy milyen szigorúan bánik a csemetéikkel — jó tapasztalatokat szerzett az elemiben!
Iskola kezdéskor, még nem voltak hidegek a reggelek, lehetett szandálban menni, sőt délben, hazafelé mezítláb.
Hétvégén kora reggel elmentünk szedret szedni Száldobágy határába. Jó sok szedret szedtünk. Anyuka lekvárt főzött belőle. Ez volt az első őszi lekvár, utána jött a szilva, majd a delavári szőlő. Ez kicsit bonyolult módon készül, de nagyon finom, különös lekvár volt. A birsalma is megérett. Bevittük a szobába az illatos gyümölcsöket, hogy a lakás is illatozzon.
Szilvalekvárfőzéshez a szilvát Tabéry Géza bácsitól kaptuk. Volt neki egy szép gyümölcsöse a Nagysötétágon. Úgy neveztük, a Tabéry kert. Kotlácsik Erzsi néni vigyázott rá. Ott is lakott. Mikor megérett a besztercei szilva Géza bácsi üzent, menjünk ki a kertbe. Levertük, leráztuk a szilvát, utána felszedtük. Sok fa volt, s az egész napot a kertben töltöttük. Tabéry Géza is velünk dolgozott. Erzsi néni ebédet készített, de a főzés szüneteiben segített. Magas, sovány asszony volt, nagy golyvával, és asztmás is volt, de percnyit nem pihent, egész nap tett, vett, dolgozott.
Az ősz átfestette a tájat. Az út menti bokrok színözönnel köszöntötték az őszt, az érést, a betakarítást, a szüretet. A vadszőlő bíbora a gledícia sárgájával keveredett, s közöttük egy-egy fenyő zöldje tört az ég felé. Az esték még langyosak voltak, de a reggelek hűvösek. A szőlőtőkéken érett fürtök csalogatták a darazsakat, madarakat. Egész nap a seregélyriasztó kereplőktől voltak hangosak a domboldalak.
Ilyen balzsamos őszi este volt. Kint játszottunk az utcán, a ház előtt. Szaladgáltunk, ugrándoztunk, hitványkodtunk, mint más kisgyerek. Mint valami mesebeli szörny, megjelent a kanyarban egy autó fényszórója. Civil autót ritkán láttunk, s még annál is kevesebbet a mi utcánkban. Az autó fényeinek megjelenése különös és ijesztő volt. Egy pillanatra megdermedtünk.
•- Gyere, dobáljuk meg — szólt a barátom.
A gépkocsiból kiugrott egy ember, s engem elkapott. A barátom, Gica elfutott. Édesapám meglátta, mi történt és kihozott nekem egy kabátot, hogy meg ne fázzak, ha elvisznek.
•- Tessék a gyereket bevinni — szólt az ember —, és megtanítani, hogy nem szabad kővel dobálózni, mert valami kárt okozhat.
•- Köszönöm — válaszolt Apuka rekedten.
Bementünk, de egy szót sem szólt, és én nagyon szégyelltem magamat.
Később Apuka rosszul érezte magát, de bevette a gyógyszereit — már régóta szedett orvosságokat, és a cigarettát is eltiltotta a doktor —, és az éjszaka nyugodtan telt.
Reggel azonban nem tudott megszólalni, csak suttogott, és nagyon rosszul volt. Anyuka kiment a konyhába vízért, hogy adja be a gyógyszereit. Én maradtam mellette arra a néhány percre. Láttam, valamit akar mondani, de csak érthetetlen motyogás, hörgésszerű hang volt, amit kiadott. Odamentem hozzá, megpusziltam és mondtam, hogy Anyuka rögtön itt lesz az orvosságokkal. Nem szólott semmit. Megsimogattam az arcát, de már nem lélegzett.
Tizenegy éves voltam.
Püspökladány, 2007-01-15
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
