2 Csoma Pista
Másik csodálatos tája az erdélyi havasoknak a Madarasi Hargita.
És a legendás menedékház gondnok: Csoma Pista. Télen, nyáron érdemes volt hozzá oda felmenni, bár megközelíteni nehéz munkába került:
•Ø Egyik útvonal Csíkrákosról indult.
Ez hosszú húsz kilométeres út. Gyalog. Rákosra vonattal érkeztünk, jókor reggel, mert egész napos gyalogtúra várt ránk. Az út lassan emelkedett, csak a végén volt egy 7 – 800 méteres meredek kaptató.
•Ø A másik Kápolnásfaluból.
Ez rövidebb, de nehezebb út. Közepe táján van egy kemény kaptató a „döglesztő”.
Kápolnásfaluba autóbusszal lehet jönni.
Ha előre értesítettük, Csoma Pista bácsi elibünk jött, hogy segítsen, utat mutasson.
Egy téli sítúra alkalmával szekeret fogattunk, hogy vigye a csomagokat. Több napra készültünk. Csoma Pista is velünk jött. A szekéren volt a heti ellátmány is. A csomagoktól megszabadulva könnyedén tapostuk a havat a szekér mellett. Egy idő múlva Pista bácsi elvált tőlünk, arra hivatkozva, hogy dolga van, siet. Hátizsákkal a hátán, egy ösvényen el is tűnt előlünk, Kiss Ernő bácsira bízva a további útirány betartását. Mire a döglesztőhöz értünk, már jött is velünk szembe. Vidáman siklott le a hegyoldalon, és nagy hófelhőt verve fékezett mellettünk. Jól jött a segítség, mert a lovacska nem bírt a meredekkel. Hátizsákjaink felvettük, hogy könnyítsünk a szekér terhén, és teljes erővel taszítottuk, nyomtuk.
Lihegve értünk a tetőre és hamarosan a menedékház is feltűnt. Kéményéből vígan szállt a füst az ég felé. Hát azért sietett előre Pista bácsi, hogy tüzet gyújtson, hogy meleg tea és meleg szoba várja a fáradt társaságot.
Csoma Pistáról sok történet kering. Hogy melyik igaz, melyik csak a fantázia terméke, nem az én tisztem eldönteni. Életét a havason töltötte. Ott is van eltemetve. Mikor nyugdíjazták, a barátai egy kis faházat építettek számára tisztáson, ahol leélte életét. Ott faragta szarvasagancsból csodálatos havasi gyopárjait. Mondják, hogy egy télen magányos farkassal találkozott és puszta kézzel megfojtotta. A küzdelem nyomait ott viselte mellkasa hegeiben. Egyszer szamarat vásárolt Marosvásárhelyen, hogy azzal vigye fel majd az élelmet, meg az egyéb szükségest a Hargitára. Az útiköltséget azonban megtakarította, mert a több napos utat gyalog tette meg. Pár hét múlva mégis túl kellett adjon a szamáron, mert a medve éjszakánként ott feszegette az istálló ajtaját.
A menedékháza a marosvásárhelyi Szakszervezeti Kultúrház gondozása alatt állt. Csoma Pista az ö alkalmazásukban volt. Ők látták el minden szükségessel, élelemmel, itallal, meg ami még kell.
Az ágyak egyszerű deszka priccsek voltak, és egy szobában kár húsz, huszonöt ember is megalhatott. A középen álló dobkályha ontotta a meleget, ha raktuk a tüzet (!). Ez volt akkor a „központi” fűtés. Az érkezőket mindig forró havasi tea várta. Bár a raktárban volt bor, pálinka, nekünk Pista bácsi soha nem adott. Azt mondta, a havas nem szereti az italos embert. Elveszejti.
Ha a beérkező turisták közül valaki nem érkezet be a csoporttal, lemaradt, késett, addig nem nyugodott, amíg be nem futott a lemaradó. Ha pedig az elvártnál több idő telt el, vagy besötétedett, mindenkit mozgósított a keresésre. Sokszor indultunk a tapasztalatlan, vagy felelőtlen turisták keresésére.
A felelőtlenség, sok bajnak volt a forrása. Magam is keveredtem hasonló helyzetbe. Szép késő nyári napsütésben indultunk az Istenszéke megmászására. Néhányan sokkal megelőzve társainkat, hamar felértünk a tetőre. Falatoztunk, pihentünk, de nem volt türelmünk megvárni a többieket, és kevéssé ismert ösvényen kezdtünk leereszkedni. Gondoltunk, majd rátalálunk egy összekötő útra a völgyben, és a vasútállomáson bevárjuk a visszaérkezőket.
Jó tréfának tűnt, hogy így elébük kerülünk. Csakhogy eltévedtünk kissé, és Dédabisztra helyett, Déda állomására érkeztünk. Közben beesteledett, jött egy vonat, s mi hazavonatoztunk. Másnap este találkoztunk a társainkkal a szokásos esti megbeszélésen. Elmondták, hogy órákig kerestek, kiabáltak, amíg meg nem találták a helyet, ahol falatoztunk és meg nem látták a nyomainkat, melyek lefele vezettek Déda irányába. Másnap vissza akartak menni, a keresésünkre, de reggel egyikünk a túravezetőt értesítette, hogy itthon vagyunk.
Az esti letolást megérdemeltük és megjegyeztük!
•Ø Nem csak öncélú kirándulók voltunk.
Rendes szervezett turista csapatunk volt. Tájékozódási versenyekre jártunk, és díjakat nyertünk. Megyei elsőt. Versenyek lebonyolításában segédkeztünk, bírói feladatokat is elláttunk. De azért nem voltunk mi sem tévedhetetlenek.
Egyik alkalommal, a verseny végeztével indultunk vissza a szálláshelyünkre. A verseny menete órára volt időzítve, és mikor a kijelölt idő letelt, az ellenőrzőpontokon levő versenybírók is indultak a gyülekezési helyre. Először a legelső pontban levők indultak. Következő ellenőrzőpontnál levők bírók csatlakoztak hozzájuk, és így tovább minden pontnál „felvettük” az ott levőket. Ilyen módon ők is végig járták a terepet, összeszedték a kihelyezett táblákat, útmutatókat, a verseny egyéb kellékeit, és ellenőrizték, hogy a terepen mindent rendbe hagytunk-e. Végül a csapatokkal együtt indultak vissza. Az erdei ösvényeken hosszú sor alakult ki. Sereghajtók természetesen a bírók, akik tapasztalt, régi természetjárók voltak. Egyik alkalommal délután olyan köd ereszkedett le, hogy alig láttunk tovább 3-4 méternél. És a ködben addig jártunk körbe, amíg az elöl haladó túravezető utolérte az utolsót. Az egyik versenybírót. A jó út meg ott volt 200 méternyire.
Egy másik versenyen elvétettünk egy völgyet. Túlmentünk a helyes völgybejáraton, és egy párhuzamos völgyben kapaszkodtunk fel a tetőre. A versenyt ugyan elvesztettük, de a hegy, a havas kárpótolt mindenért. Ragyogó napsütésben fürdött a tető. Az északi lejtőn hatalmas hómező csillogott. Elvarázsolt a havas szépsége. A Nagy Hagymás helyett a Felső Mező nevű hegytetőre másztunk ki. Ez persze csak este derült ki, amikor szálláshelyünkön elmeséltük kalandjainkat, és a térképen beazonosítottuk a mi kis külön túránk útvonalát.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
