Temesvár – Erzsébetváros. A huszadik század elején a régi Mayerhof külvárosban, a szerény középosztály polgárai kezdtek építeni családi házakat. Az olcsón, nem mindig szakemberek által épített házaknak, nem valami jó volt a szigetelése, nem is voltak alápincézve, így aztán eléggé nedvesek voltak a falak.
Nagyapám házában is csak a hozzáépített részen az egyik szoba volt alápincézve, a másik kettő bizony nem.
Ezeknek a házaknak a vizes falú szobákon kívül más helységei is voltak: éléskamra, mosókonyha, fáskamra, tyúkól, pince, padlás. Ezeknek mind megvolt a szerepe a mindennapi életben, de ez a mindennapi élet úgy megváltozott, hogy fölöslegessé váltak, eltűntek az életemből. Vegyük őket sorra:
Az éléskamra nagyon fontos szerepet játszott, mert a pincével, padlással együtt itt tároltuk az élelmiszereket télire. Egy könyvben — ami a Tahiti szigetekről szólt — olvastam, hogy az európai ember sohasem lehet gondtalanul boldog, mert nyáron is folyton arra gondol, hogy jön a tél. Bizony a nyár folyamán készültek a befőttes üvegek, különböző gyümölcsökkel, cseresznye, meggy, barack. Azután a szilvalekvár — amit nyár derekán a mosókonyha üstjében főztünk sűrűre, hogy késsel lehessen vágni majd nagy, cserépfazékban tároltunk. Az uzsonnánk annak idején vagy lekváros- vagy zsíroskenyér volt.
Persze mikor beérett a paradicsom akkor annak a befőzése került sorra. Egy másik tárgy — amely teljességgel eltűnt az életünkből — az a paradicsompasszírozó. Húsz-harminc üveg paradicsomlé került a spájzba, tojásba mártott pergamenttel lekötve. Ez a pergament is a paradicsompasszírozó sorsára jutott. Persze manapság — mikor sűrített paradicsomlét, vagy hámozott paradicsomkonzervet veszünk a szuperben —, ezek már eszünkbe sem jutnak.
Ősszel megjelentek az utcán a tarhonyás asszonyok, hónuk alatt egy fateknővel és szitákkal. Miután beszereztük a szükséges lisztet és tojást, behívtunk egy ilyen asszonyt — aki nagy szakértelemmel meggyúrta a tésztát — és a szitáival különböző nagyságú tarhonyagolyókat készített belőlük, kívánság szerinti mennyiségben. Ezek aztán lepedőre kiterítve a padlásra kerültek, és miután teljesen kiszáradtak, vászonzacskókban ugyancsak a padlásra felakasztva lógtak tavaszig. A tarhonyás asszonyok helyét a „Barilla” és más olasz gyárak készítményei vették át, amelyikből legfeljebb egy-két csomaggal tárol az ember egy szekrényben, amely átvette az éléskamra helyét.
Ugyancsak az ősz elején történt a nagy téli bevásárlás. A piac Fröbl utcai részén álltak a szekerek. Apám, nagypámmal együtt, mentek bevásárolni — mégpedig háromszáz kiló kenyérlisztet, 50 kiló duplanullás fehér lisztet tésztának, három zsák krumplit, harminc fej káposztát, harminc kiló hagymát. Egy szekér aztán hazahozta a dolgokat. A liszt, a hagyma a padlásra került, a burgonya és a káposzta a pincébe.
Azután kölcsön vettünk — nem tudom honnan — egy káposztagyalut. A káposztafejeket egy dobozba kellett betenni — amely a kések felett csúszkált ide-oda egy sínben — és így került a lesarvalt káposzta a káposztásdézsába. Egész fejeket is tettek melléje, só és aztán egy vászon, erre a deszkák, keresztbe egy fa és a dézsa füleibe erősített keresztfa a szorítócsavarral, amivel az egészet le kellet préselni — míg a lé feljött a tetejére és ellepte a deszkákat. Időnként aztán leszedtük a pimpót és kimostuk a vásznat. Ez a savanyúkáposzta mennyiség egész télre „szólt”. Persze még nem voltak azok a szép kilós dobozkák, amelyekre még itt is az van írva, hogy „Zauerkraut” és amelyeket akkor vásárol meg az ember ha éppen töltöttkáposztára fájdult meg a foga.
Az uborkaeltevés is az őszi munkákhoz tartozott. Apám rakta művésziesen az öt- tízliteres üvegekbe és marhahólyaggal kötötte le — körbetekerve sokszorosan cukorspárgával. (Azóta sem láttam más hólyagot, mint egyes barátaimat…)
Amíg az uborka megsavanyodott addig a hólyagot vizes ronggyal borogatni kellett, aztán hagyták megszáradni. (A barátokat savanyodás közben szárazan hagytuk…) Talán az uborkásüvegek emléke miatt vásárolom szívesebben az üveges uborkakonzervet, mint a dobozost.
Külön fejezetet érdemelne a pénteki piac. Ilyenkor anyám kiment a Józsefvárosi piacra túrót, tejfölt venni a sváb asszonyoktól. A túrót a kónuszos formájú fonott kosárból és vászonból vették ki. A tejfölet pedig köcsögből mérték anyám égetett agyag bokályába.
A gyümölcs-zöldségen kívül fontos bevásárlás-számba ment a liba. A Fröbl utcai baromfipiacon, hosszú sorokban álltak a tömött libákat eladó termelők és nagy szakértelem kellett meglátni, hogy melyik libának lehet jó nagy mája — aztán a háziasszonyok egymásközt dicsekedtek, hogy kinek sikerült kilós májat vásárolni! A folytatás otthon az udvarban következett, mikor is apám elvágta a liba nyakát, és egy lábosban felfogta az elfolyó vérét, amit megalvadás után kisütöttek hagymával, jól megsózva és borsozva. A szertartás a liba leforrázásával folytatódott — a tollakat is összegyűjtötték párnának — majd a „legizgalmasabb” pillanat a liba felbontása, ekkor sült ki, hogy jól választottak-e, vagy sem — mekkora a liba mája?!
Bárhogyan is sikerült a vásár, a libamájat azután tejben párolták, édes-nemes paprikával ízesítve, hirtelen kisütötték és mikor megfagyott, a zsírt kenyérre kenve szeleteltük rá a májat. Koleszterinről még nem hallottunk, így aztán a kiolvasztott zsír is bödönbe került. A tepertőt is megettük minden lelkiismeret-furdalás nélkül, sőt, a hájból télen, kaparással, fokhagymával és paprikával inaszt csináltunk, amit ma tiszta koleszterinbombának tartanának.
Ez a zsírosbödön is eltűnt az életünkből, éppúgy, mint a főzéshez használt zsír, amelynek a helyét lassan átvette az olaj. Először a piacon árulták, zavaros volt és habzott, akár napraforgómagból akár tökmagból készült. Később megjelent a finomított olaj — amit az üzletekben töltöttek a vásárló üvegeibe — azután már csak üvegekben lehetett kapni. Az „aranykorszakban” fél liter zavaros, roszszagú- és ízű szójaolajat „osztottak”. Azóta sem vásároltunk szójaoljat, ami állítólag egészséges, pedig itt se íze, sem bűze nincsen.
Itt a faluban volt még egy-két évvel ezelőtt egy libavágóhid, ahonnan tonna számra exportálták a libamájat Európába, amíg az állatvédők rá nem jöttek, hogy a libatömés állatkínzás, és bezáratták a jól jövedelmező vállalatot.
Ezt a tömést házilag a nagyanyám is művelte a pincében — naponta kétszer vízbe áztatott és egy kis zsírral csúszóssá tett kukoricával. Persze asszisztáltam neki az állatkínzásban, és ma sem értem, hogyan lettek a nagyszüleim és a szüleim nyolcvan évesek, ennyi koleszterinnel. A velőscsontokat, amelyek a marhahúslevesben főttek még nem is említettem, pedig milyen finom volt a forró velő — pirítós kenyéren, paprikával, borssal megszórva!
Ezek a finomságok mind eltűntek ebből a koleszterinmentes világból, melyben — ebből kifolyólag — valószínűleg örökké fogunk élni!
szerkesztette: Verő László – 2007. február 16., péntek, 10:50
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Galambos Viktor
