A 70-es évek elején történt.
Karácsony körül, már nem emlékszem pontosan. Hideg volt.
Mi Szent István parkiak szokás szerint a padon ücsörögve, történetekkel szórakoztattuk egymást. Én a hegymászó élményeimet meséltem, mások a lányokról csevegtek. Unatkoztunk. Egy srác érkezett futva.
— Jó, hogy itt talállak — mondta.
— Mi van? — kérdeztem.
Kiderült, fogadott, hogy én le tudok hozni egy macskát a fáról… egy láda sörért.
Ellenállhatatlan érv egy 18 évesnek. Nem tűnt túl komplikált feladatnak. Jó mászó voltam.
— Menjünk — mondtam.
Körülbelül tízen vonultunk a fához… a sör reményében. Kicsit meglepett, hogy a fa egy bérház belső udvarán volt, egy száraz öreg jegenyefa. A macska a hatodik emelet magasságában ült, és keservesen nyávogott. Sötétedett, nem volt sok időm. A közért is mindjárt zár. Hol a söröm? A házmester biztosított az üzlet tisztességes mivoltáról.
Nekivágtam, másztam. A sok száraz ág tört, a gallyak hulltak, de én csak másztam.
Az udvarra néző ablakokban érdeklődő fejek, no meg buzdító szavak.
Elértem a macsekot. Le volt már gyengülve, nem védekezett. Trikómba raktam, és elindultam lefelé. Lent — a lakók gratulációja közepette — átadtam a macskát a házmesternek, és az alkuhoz híven átvettem a sört, mindenki örült.
Talán ennyi lenne a történet röviden, de már másnap ráeszméltem, hogy valami különleges dolgot csináltam. Az iskolából hazaérve anyám fogadott.
— Fiam — nézett a szemembe komolyan —, mit csináltál?
— Én semmit… — volt a kapásból jött rutin válasz.
— Itt voltak — mondta anyám sápadtan.
— Kik? — kérdeztem.
— Két hölgy a Nők Lapja c. újságtól, és a hőst keresték.
A nevemet ekkor még nem tudták. Szegény anyámnak szomorú tapasztalatai voltak velem kapcsolatban, valahogy nem szerette, ha engem felnőttek keresnek. A hős titulus különösen megzavarta, és még gyanakvóbbá tette.
— Mit csináltál?
— Semmit.
Én sem értettem a dolgot, és váltig tagadtam. Csöngettek.
— Itt vannak — sápadt el anyám.
Ajtót nyitottam, és két jól öltözött hölgy állt velem szemben.
— Csak nem a hős személyesen? — kérdezték.
Anyám lélegzetét éreztem tarkómon. Feszült csend, majd végül elárulták, hogy a macska miatt keresnek. Először megkönnyebbültem, de aztán elsápadtam. Most fogja anyám megtudni, hogy sörözöm. Végül is nem árultak be, csak szerettek volna egy riportot írni a történtekről.
Ekkor tudtam meg az előzményeket.
A macsek valami oknál fogva felmászott, és ott ragadt. Több mint egy hete. Egy zárt udvar, és az éjszakai csönd helyett keserves nyávogás. Ez így ment az első pár napon. A lakók nem aludtak. Volt, aki csúzlit eszkábált, hogy véget vessen az áldatlan állapotnak.
Felhívták az állatkertet, akik megnézték:
— A fa túl magas, a kábítószeres lövedék nem visz fel odáig — mondták.
A tűzoltók sem tudták létrával megközelíteni.
A hegymászók lemondtak róla, mert a fa ki volt száradva, egy felnőtt súlyát nem igen bírták volna meg a száraz gallyak.
A macska meg csak nyávogott.
Ekkor értettem meg a sör felajánlását! Szerintem többet is kérhettem volna.
Szóval, a két újságíró hölgy a történetet szerette volna megírni, és képeket készíteni rólam és a macskáról. Kimentem — anyám is jött —, nem értette, miért kell egy fáramászásról riportot írni. Most valahogy magasabbnak tűnt a fa, a mászásnál a sötétben nem is figyeltem rá. Anyám csak nemes egyszerűséggel lehülyézett. Elkészültek a felvételek és a vázlat. Elbúcsúztunk. Anyámtól hazáig hallgattam. Pár napig nem történt semmi különös, már kezdett kis kalandom feledésbe merülni.
Telefon:
— Jó napot kívánok, Déry Tibor vagyok az Újságíró Szövetségtől. — Anyámék már hallottak róla, én nem. A macska ügy megírásához kért engedélyt, és az Újságíró Szövetség nevében 600 forint jutalomban részesített.
Megismerkedtünk, érdekes, nagyon okos ember benyomását keltette bennem.
Később verseim javításában is nagy szerepe volt, de ez egy másik történet. Életemben először volt 600 forintom. Ez már anyámnak is tetszett. Nevelőatyám nem nagyon foglalkozott az üggyel. Megint pár nap csönd. Megjelent a Nők Lapja, a hátulján a fényképemmel és címemmel. Micsoda öröm! Az elkövetkező hetek gratulációkkal teltek, kaptam csokit a járókelőktől, a boltos előre köszönt, Anyáméknak gratuláltak az emberek.
Összeült a család. Döntés: Ha még egy macskát megmentek, engem kerékbe törnek. Nekem tetszett a népszerűség. Déry cikke az ÉS-ben jelent meg.
Másnap levél érkezett. Feladó: MOÁVE.
— Na, ez mi az? — Vonta össze szemöldökét anyám. Hát a Magyar Országos Állatvédő Egyesület macskaszakosztálya írt. Anyám szó nélkül adta át a levelet. Meghívtak díszvendégként egy gyűlésre, és kértek, hogy lépjek be a tagságba. Tagdíjamat előre, egy évre kifizetettnek tekintik. Elmentem, úgy éreztem, nem hagyhatok cserben ennyi embert.
A gyűlés egy kisebb színházteremben volt, körülbelül 150 ember. Leültem, figyeltem. Nem történt semmi különös. Különböző napirendi pontok voltak. Gyűjtés a fóti kutya-menhely megsegítésére, és egy másik, amit furcsálltam. A Vörösmarthy cukrászda újra állványozása, mert a felelőtlen építőmunkások két galambfiókát befalaztak. A tágság követeli a fiókák holttestének sírba helyezését. Megjegyzem a tagság átlagéletkora 60 fölött volt.
Egy idős hölgy fölállt, és egy papírról felolvasta a macskamentés, eddigre kicsit kiszínezett történetét. A felolvasás utolsó mondata:
— … és eljött közénk a fiatal hős. — Az egyetlen fiatal én voltam az egész teremben. Szerettem volna elsüllyedni. Idős nénik csókolgatták kezeimet, megáldottak. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Kaptam egy dedikált könyvet, Dr Anghy Csaba: „Cicák és macskák” c. könyvét — ő az állatkert igazgatója volt —, valamint egy hatalmas desszertet, és 500 forintot. Hatalmas taps közepette, sűrű hajlongások között vettem át a díjakat.
Most történt a dolog kellemetlenebbik része. Felállt egy hölgy, és közölte, hogy a mellette ülő vak, rokkantnyugdíjas néni még 100 forintot szeretne nekem felajánlani ezért a nemes cselekedetért. Nem tudtam elfogadni, felajánlottam macskavédelmi létesítmények támogatására. Újabb éljenzés, hosszantartó taps, hurrá. Addigi életem legkellemetlenebb pillanatai voltak. Groteszk. Soha nem gondoltam, hogy ekkorra ügy lesz egy macskából.
Idős emberek áradata indult meg lakásunk felé. Családom macskagyűlölő lett. Pár hét telt el így, végre fogytak a látogatók. Újabb telefon:
— Gróf Károlyi Mihályné protokollfőnöke vagyok — mutatkozott be a hölgy. Anyámékat a víz kiverte. Díszebédre hívtak a Károlyi palotába azokkal a srácokkal, akik fölbiztattak a macska-mentésre. Kimentem a parkba és szabályosan kiröhögtettem magam. Senki nem hitt nekem. A suliból két osztálytársam vállalta a szerepet. Elmondtam mi történt, mit kell mondani, és mentünk. Tizenkettőkor volt találkozónk az Egyetem presszóban. Tonikot ittunk, és izgatottan vártunk. Egy fiatal, nagyon csinos hölgy lépett az asztalunkhoz, bemutatkozott.
— Károlyi Mihályné protokollja vagyok.
Mi is bemutatkoztunk, majd elindultunk. Útközben vett egy nagy csokor virágot, mondta, hogy ezt adjam át a grófnőnek, így illik. Nem volt fogalmam a grófi szokásokról. — Menyi idős lehet egy grófnő? — töprengtem magamban.
Megérkeztünk. Lépcsőház, zöld bársonyborítás, gyönyörű lámpák és egy kedves mosolygós, öreg néni. A virágot odaadtam, letette, majd lesegítette a kabátot rólunk. Szóval ő volt a komorna. Ezért a virágot visszavettem. Bevezettek minket egy hatalmas terembe, gyönyörű antik bútorok, mennyezetig érő könyvespolcok, csodálatos könyvekkel, és persze a Grófnő.
Megszabadultam a virágtól, amit végül ő is a komornának adott. Bevezettek egy ebédlőbe, ahol az asztal nagyon hosszú volt, csak filmekben láttam hasonlót. Nagyon sok ember ült már ott. Mindenki bemutatkozott, már nem emlékszem nevekre, de az akkori közlekedési miniszter ott volt. Na meg mi hárman, megilletődve. Leültünk, elmeséltük a történetet.
Ott tudtam meg, hogy Károlyiné a fóti kutyamenhely és a Fóti Gyermekváros védnökeként jelentős összeggel támogatta azokat.
Ebéd. A menüre már nem emlékszem, de a végén letettek elénk — ezüst tálcán —, hatalmas adag gesztenyepüréket. Soha életemben nem láttam ennyit egy rakáson. És ez mind a mienk! Nem tudtuk megenni, pedig próbáltuk becsülettel.
Kaptam egy dedikált könyvet a Grófnőtől, mai napig féltve őrzött kincsem. A férje írta, címe „Ravelszki”.
A nap fénypontja az ebéd utáni autókázás volt, külön sofőrrel, Roy’s-on. Gyönyörű autó.
Kérésemre többször is körbevittek a park körül, hogy minden haveromat egye a fene. Nem hittek nekem, megérdemelték.
Ne felejtsük, hogy a ’70-es évek elején járunk, amikor még a Trabant is luxus volt.
Károlyiné fölajánlotta, ha az életben bármi komoly segítségre lesz szükségem, szóljak, minden tőle telhetőt megtesz. Ez nagy dolog, hiszen ő ebben az időben Franciaországban élt, csak diplomáciai útlevéllel jött haza néha. Párizs mellett külön állat-temetőt tartott fenn. Amikor ’85-ben elhagytam az országot, hátsó gondolatom ő volt. Ígérte, hogy segít, és akkor igazán szükségem lett volna rá. Két héttel később temették. Elkéstem.
Az autókázás után lelkesen meséltem a történteket családomnak. A vélemény?
— A Vörös Grófnő megvendégelte a proli-gyerekeket.
szerkesztette: Verő László – 2007. február 25., vasárnap, 16:59
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: George Tumpeck
