Kapocsi Bimbi kisasszony csak esős időben szállt fel a Széna téri piacon a lóvasútra. Akkor is csak az első osztályra vásárolt bilétát húsz krajcárért, mert egy májusi reggel a zsúfolt tömegben egy férfi annyira hozzányomta az alsótestét és egy oda nem illő szokatlan kemény tárgyat érzett, hogy ijedtében elakadt a lélegzete és közel volt az ájuláshoz. Először azt hitte, hogy esernyő vagy sétabot vége az a közéjük szorult valami, de még összeesni sem tudott volna ebben a zsúfoltságban. Nagyon félt, hogy az az úr valami szörnyőt is tehet vele ott álltában, és senki sem venné észre.
Ahogy megálltak a lovak a Zrínyi kávéháznál, rögtön leszállt. Végigszaladt egészen a Lipót templomig – már amennyire egy főreáliskolában tanuló kisasszonytól még ildomos. Még hamarabb is odaért mint a lóvasút, mert az evangélikus templom előtt a síneken egy részeg ember feküdt. Szegény kocsisnak kellett az ostorával néhányszor odasuhintania, mert a lovai az istennek sem voltak hajlandóak az alvó úron áthajtani.
Az osztályban – mikor a még mindig izgatott Bimbi elmesélte reggeli kalandját a lóvasúton, és elült a harsány derültség – Kriszta pajkos szemű barátnője megjegyezte, hogy a férfiak tudnak ilyen varázslatot ha az ember túl közel megy hozzájuk. Persze, hogy újra felvisongtak a lányok féktelen jókedvükben ekkora naivság láttán.
Az első órán Moser atya beszélt a Szentlélek titkának hét igaz kulcsáról, de Bimbi kisasszony még mindig arra a bizonyos fura dologra gondolt a lóvasúton. Próbálta az atya csendes szavait követni, de gondolatai minduntalan vissza-vissza tértek Krisztának a fülébe kuncogott vallomására, mikor is őneki tavaly Szentmihály napkor a gyerekzsúr után, el?ször adta kezébe azt a bizonyos kulcsot a kapatos Kerecsényi Mihály főhadnagy. Így végre tréfásan megtudta tőle, hogy milyen titokról is lebbenti fel azt a fátylat ez a kulcsos varázslat. Azóta már olajozni sem kell, csikordulás nélkül nyitogat – tette még hozzá a mindentudó Kriszta mosolyogva. Avval nagyot sóhajtott, mert most varázslathoz lett volna inkább kedve.
Már elmúltak a karácsonyi ünnepek is amit Bimbi, édesapja a nyugalmazott főtanácsos úr halála után, immáron harmadszor töltött kettesben a Rákos utcai villában a nagymamával. Végre elérkezett Boldogasszony havának huszadik napja – toleráns nagybátyja és gyámja Beki bácsi névnapja – amikor magához kérette, hogy átvehesse a nagykorúsítási végzést. Bimbi már rég tudta, hogy a Matura után átveheti a villáját, s önállóan kezelheti vagyonát. Ha akar tanulhat tovább. Lehet belőle gyógyszerész vagy orvos is, vagy akár férjhez is mehet kedve szerint.
Az iroda a Hatvani utcában volt, nem messze a Zrínyi kávéháztól. Ezért inkább nem szált fel a Nemzeti múzeumnál a lóvasútra, hanem most már nem bakfisként loholt, inkább komilfo hölgy gyanánt andalgott Sebestyén bácsihoz. Ritka pelyhekben hullt a hó. Ahogy ott séta közben néha meg-megállt, megmosolyogta az elmúlt májusi önmagát és naivságát.
Azóta gyakran idézte vissza azt az urat a lóvasútról, s álmában is sokszor arcát is látni vélte, holott igazából az érzelmekkel átitatott duzzadást csak hátulról érezte. Ahhoz az úrhoz akihez nyomta, annak viszont csak a szagára emlékezett.
Meg sem lep?dött igazán – mint várható lett volna – és el sem pirult, elájulni meg pláne nem akart, mikor a nagybácsi elfogadó szobájában ott ült az a bizonyos úr, aki jöttére felállt, és udvariasan meghajolt.
– Engedelemmel: Kohn Csaba – ütötte össze bokáját – Bádogosmester és vállalkozó, szolgálatára – tette még hozzá, s birkaszemeivel szerelmesen bámult a kisasszony csodálattól párás libatekintetébe.
– Tudja Bimbike nagysád, a múlt héten még Kárpátbérczy volt a nevem, de csak édesapám kérésére magyarosítottunk; még egyelőre szokatlan a viselése – suttogta elhalló remegő hangon.
A delnő szótlan áhítattal galambmódján pihegve itta a végre megtalált dalia andalító lágy hangját.
Kohn a kisasszony orgonaillatától szárnyakat kapott. Miután befejezte cége felvirágzásának rövid expozéját, éppen a bádogozás szépségeit akarta pár szóval ecsetelni, mert még sose látott ennyi érdeklődést szakmája iránt hallgatójában, mikor ennek az egyoldalú dialógusnak Beki úr bevonulása vetett véget.
– Jó, hogy itt vagy már kislányom. Kimész a házhoz Újpestre, s megmutatod a tetőt Kóhn úrnak amit renoválni kellene. Este meg nyolcra jövök vacsorálni.
– Maga meg, – fordult Kohnhoz – kérek holnapra egy írásos árajánlatot a teljes munkák összegére – biccentett majd beszuszogott a szentélyébe.
Szótlan az örömt?l vártak a megállóban a lovakra. A menetrend szerint most késésben volt a járat, mert biztos megint valami forgalmi kátyúba keveredett a vonatuk, de ezt észre sem vették, csak szorongatták markukban a harmadosztályú jegyet. Mikor később felszálltak, természetesen már tömve volt a kocsi munkásokkal, akik az Ország úti új gyárakba utaztak, délutáni műszakra. Beszélgetni nem tudtak, meg nem is akartak mert sokan utaztak. Nagyon nagyon sokan. És nagyon nagyon örültek egymásnak. Igaz, később leszállították a harmadosztályon utazó férfiakat, hogy a vasutat tolják mert a paripák elfáradtak, de így is hamarabb a villához értek mint ahogy szerették volna.
El?ször is bejárták az épülethez tartozó parkot, ahová Kapocsi kisasszony már mennyben járó fantáziával odaképzelte a fogócskázó kis Csabákat és Bimbiket, majd felmentek a padlásra a tetőszerkezetet megvizsgálni. Ott Kohn úr rögtön elővette a bádogmércéjét, amit mindig magánál hordott. Sokáig serénykedtek, s mivel Bimbi kisasszony is segített, elég hamar elvégezték a teendőket.
Hazafelé már az első osztályra vettek jegyet a Széna piaci végállomásig – mert nagyon elfáradtak – de a Kis sörcsarnoknál hirtelen leszálltak, mert eszükbe jutott, hogy a méréseket meg kell ismételni, hiszen a saját házukról van szó.
Visszafelé kéz a kézben ültek, és egy ütemre dobbant szívükben a hála:
– Én istenem, az élet szép –
Közben a pacik meg sietősen trappoltak az Újpesti végállomás felé. Remélték lesz annyi idejük, hogy be tudjanak kapni egy pofa zabot a következő fordulóig.
szerkesztette: Verő László – 2007. február 6., kedd, 13:16
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: kisslaki
