Amikor másodszor úszott az egész utca az aznapi friss kenyér mennyei illatában, akkor egy nagy, úgynevezett ebédes-be, azaz vékába könyökölve és azt a csíp?jükön ringatva, újra megjelentek az asszonyok, lányok.
A három malomkeréknyi veknit abba a kosárba állították, azt a fejükre tett “tekercsre” emelték – néha ezt segítséggel – és úgy libegtek el a gyereklány bámuló szemei el?tt, mint egy királyn?, a koronát viselve. Tartással.
Néha, olyik egy karjával azért tartotta kicsit a vékát, de ahhoz, hogy a járás libbenése ellenére a fején cipelt teher meg se mozduljon, a lent hagyott, s?t csíp?re tett karok jobban segítettek egyensúlyozni.
A tekercs védte ugyan a fejtet?t – egy színes kartonszelvényekb?l varrt, szorosan kitömött kis párnakarika -, de a súly és a terjedelem attól még nagy maradt.
Olyan is akadt, aki a csíp?jére támasztva ringatta hazáig a két illatos korongot, vagy ha egyet süttetett, a tekercsre egy kenyeret fektetve ringott el az udvart átszel? járdán.
A ringás természetes járása volt akkor a falusi n?knek. A rövid b?szoknya mint egy harang a kondulásra, a lépteik nyomán ritmusra mozdult jobbra-ballra, és szép lengésének a koreográfiáját nem csak anyáik tanították. Ahhoz, hogy a fejük ne mozduljon oldalra a teher alatt, a testükkel kellett man?verezniük.
Még a slampos, hosszabb, kevés szoknya is ritmusra csapódott erre-arra.
Ilyen volt a viselet az 50-es évekig:
Ha a lányok vasárnap templomba vagy délutáni sétára indultak, egymásba karoltak ketten, hárman s?t, legtöbbször többen is, akkor egy id?sebb asszonynak jutott a feladat: beindítani a szoknyák harmonikus, együtt-lengését.
Ünnepen virultak ki igazán a hétköznapi szürkeségb?l!
A viseletükr?l, ami a két világháború közt – akárcsak a polgári divatban – nagyot alakult, tette igazán mutatóssá ?ket, jól leolvasható volt róla a falusi n?k rangja is.
A féllábszárig ér? szoknyák megkurtultak, épp csak takarták a térdet, és a beköt?s réklik hosszan kiterültek a b?szoknyákra, és nyáron a rövid, puffos ujjuk láttatni engedte már a karokat. Néhány id?s, vagy szegényebb asszony hordta már csak a régi viseletet.
Az egészen szegények, ódivatú, hosszabb, nemritkán szakadozott szoknyáival takart alakja, a napszítta fejkend? mögé rejtett szomorú, vagy éppen kíváncsi szemek, a szürke, id?tlen jelentéktelenségbe bújva, de nagyon is jelen voltak.
A jelent?sebb iparos és polgári családok n?tagjai városiasan öltöztek vidéken is, az egyszer?t?l a legfinomabb, kosztümös, kalapos eleganciáig. Falun, a legmutatósabbak mégis a nagyobb- és középbirtokosok lányai voltak, akiket a szegényebbek is utánozni igyekeztek.
Még a háborús évek nyomorúsága sem akadályozhatta lányok ?töztetését.
Azt nem engedhette meg magának senki, hogy rangjához képest alulöltöztesse, f?leg az eladó lányát. A megtermelt, vagy nehéz summás munkával szerzett búzából annyit el kellett adni, amennyi egy *?tözet ruhára futotta. Karton a fiatalok, kékfest? (kartony és kíkföst?) az id?sek hétköznapi viselete volt. A sötét, aprómintás, fels? b?szoknyáikat belül keskeny, piros anyaggal szegték fel az id?sebbek, és ezt a meghajlásnál jól látni is lehetett. Az ? alsószoknyáik kevéssé keményítettek, és gyakran vásottabb, színes kartonból, vagy épp’ flanellb?l voltak.
Az ozorai templom:
Ünnepen – a templomba menet – illett a legszebb ruhákat felölteni, amire csak tellett. Olcsóbb selyemben, drága brokátban, tarka kasmírban és sima, vagy �?ómásbársonyban�?, (amiben kerek, fénytör?, nyomott minták voltak) esetleg finom szövetben pompáztak a fiatal lányok és asszonyok, ugyanúgy az id?sek is, de ?k egészen sötét színárnyalatokban.
Kezükben a kapcsos imakönyvön egy szál illatos rozmaringágat fektettek keresztbe, rózsafüzérrel átfogva, alóla pedig hófehér, mutatósan hajtogatott zsebkend?nek (keszkend?nek) kellett lelógnia, sarkosan, amin a tulajdonosát min?sít? hímzéssel lehetett némán dicsekedni.
A férfiak feketében, de hófehér, nyakig gombolt ingben, a mellény, kiskabát vagy téli bekecs alatt, fényesre pucolt csizmában feszítettek. Közülük csak kevesen, inkább az id?sebbje – no, meg a legény, akinek volt kiválasztottja a lányok közt – járt rendszeresen misére. A legények mise alatt a kóruson álltak, míg a lányok a padsorok és a szentély-korlát közti térségen. A jobb oldalon álló lány – sok esetben titkos – mátkája a bal oldali kóruson, és fordítva, hogy láthassák egymást…
A padokban az iparosok és családosok, hátul az id?s asszonyok ültek, így ?k els?nek léptek ki a mise végeztével a templom elé.
Mire a nagymise “kiharangozása” megszólalt, a kis Ágnes igyekezett felkuporodni az utcai ablakba, ahonnét jól ráláthatott a templomra. Olyan látvány volt ez, ami megérte, hogy az ablakpárkányon ücsörögjön. Anyu a kemény deszkára egy díszpárnát dugott alá.
Valami azt súgta neki, hogy amit most lát, azt örökre az emlékezetébe kell vésnie, gondosan elraktározni, hogy amikor sok év elteltével gondolatban fellapozza majd élete képeskönyvét, pontosan értelmezni tudja azt, ami ekkor csak érdekes nézni való volt a számára.
El?ször a feketébe borult asszonynép szállingózott kifelé, ki frissebben, ki csak tipegve, aztán az ajtótól jobbra-ballra leálltak, mint ahogy a téli varjúfelh? megszáll egy-egy fát.
Jólesett megállniuk egy kis friss pletykára, no és els?sorban az utánuk felt?n?, üdít? virágszálak szemrevételezésére, kibeszélésére.
Az ajtón akkor is egyenkint fértek ki a lányok és menyecskék, ha kinyitották mindkét szárnyát. A sok ropogós szoknyának kellett a tágasság, és a kell? mustrára is id?t akartak engedni.
Nem is maradt el semmi fontos momentum megtárgyalása a fekete seregben. ?k mindenkit ismertek.
– A Marink jobban tenné, ha igyekezne haza ebédet f?znyi, mer’ az annya kezibül má’ kiesik a fakanál!
– Julinak meg miha kurtább lenne a szoknyaeleje, nem úgy talájjátok?
– A’ se különb, mint a nagyannya vót az ? idejibe!
– Nédd a! A Verus meg hogy kikupálódott a Prajdáékná’!
– Ja, ott van mit a téjbe aprítanyi!
Az újmenyecske ruhái árulkodtak arról, hogy milyen „hele”, milyen sora van ipam-napam házában. Nem mindenhol volt szegénykének „gyöngyélete”. Bizony, még sok háznál tartották a régi regulát, miszerint a menyecske a legkisebb jogú tagja a családnak. Neki mindenki parancsolt a háznál, els?sorban apámuram, azaz apósa, anyámasszony, vagyis az anyós, és a kisuram is, ha volt férfitestvére az igazi urának. A családba befogadott menyemasszonyt igyekeztek legalább látszatra jól tartani, nehogy megszólhassa ?ket a falu.
A templomba felviv?, ívelt lépcs?sor elszórt, hármas, négyes csoportba ver?dött, súgó-búgó, nevetgél? fehérszemélyekkel népesült be.
A sok, színpompás, szinte elrepülni kész szoknya, egy szétdobált, hatalmas, színes rózsacsokorra hasonlított.
Gyakran össze is beszéltek, hogy ne egyforma színekbe öltözzenek. Ott pompáztak a rengeteg alsószoknyával, fehért?l a pasztell minden színén át a sötétebb tónusú rózsává öltöztetett lányok, kis menyecskék.
A hosszított, kívülhordós fehér, csipke vagy halvány – esetleg a szoknya anyagából készült -, selyemblúzok a sötétebb, terjedelmes szoknyákra borultak, körülbelül a feléig.
Ez a szép viselet ma már csak jelmez:
Így valóban egy-egy lehajló rózsaszálra emlékeztettek. A színek orgiája addig gyönyörködtette a figyel? szemeket, míg a mise végét a kocsmában, a borbélynál, vagy a téren csoportokba ver?dve váró legények és újházas emberek meg nem jelentek a lépcs?k alján, és a kórusról leballagók is kiértek a templomajtón.
A menyecskék az urukkal, a lányok összekapaszkodva, a legényekt?l követve indultak haza. Út közben a délutáni találkozókra is lehetett homályos, vagy épp’ nyílt célzásokat tenni. Ezalatt a fekete raj is szétrebbent, ki-ki a maga konyhája irányába, aztán számukra be is zárult az ünnepi szórakozás. Legfeljebb a koraesti *létánya (litánia) maradt még.
Nem úgy a fiataloknak. Kora délután benépesült velük a vasárnapi F?szeg, a Piactér, a Sió-part. Annyi változás történt csak, hogy a keszkend?t nem a kezükben vitték, hanem a derekukon a maguk elé kötött, lyukhímzéssel dúsan kivarrt, keményített, fehér félkötény korcába fogták. Az egymásba karolt sétáló lányok az úttestre mentek ki, mert ott érvényesült leginkább a sok habos-csipkés szoknya ringása.
A kisebb lány is, ha jól árult a piharcon, már színes selyempántlikára spórolt. A lányok egy vagy két “cicára” font hajjal, amibe ünnepen színes selyemszalagot kötöttek, a rozmaringból is került egy darabka a hajcsat mellé, a menyecskék pedig pillével jártak.
Hétköznapra kasmír, kis ünnepre pasztell, nagy ünnepre fehér szín? pillét illett a kontyra t?zni. Ez egy olyan ékessége volt a falusi asszonyoknak, ami minden jelentéktelen kis teremtésb?l egy-egy paraszttündért varázsolt.
Amikor a menyasszonynak “kikötötték a fejét” a lakodalma éjszakáján, az a legcsábítóbb mozzanata, a fénypontja volt az asszonnyá avatás szertartásának, amikor el?ször t?zték fel rá a pillét.
Ez is átalakulóban lév? darab volt, mert a régi “lelógós”, lágy esés? pillét az ékszerhez inkább hasonló kifeszített szárnyú pille váltotta fel.
A régi pedig valószín?leg a kend?b?l fejl?dött ki, amivel lakodalmának fénypontján kikötötték az immár menyecskévé lett menyasszony fejét.
Elérhet? vagy elérhetetlen, de álma volt ez minden falusi lánynak.
A szegényebbnek is volt legalább két ilyen fejdísze, a tehet?seknek – a legváltozatosabb színekben – több is. A magasra t?zött kontyra er?sített, anyaggal bevont skatula, (keménypapír-dobozka) lefele ferdére metszett fenekér?l két, felível?re formált, csepp-alakú szárnyacska állt ki jobbra-ballra. Lepkére emlékeztet? alakjáról kapta a nevét. Alóla a fejre simult egy baba-szoknyácska formájú kis f?köt?. Ez készülhetett a pille anyagából, de fehér madeirából, vagy csipkéb?l is. Az egész fejdíszt s?r?n kivarrták csillogó, ezüst-arany hosszúszem? gyöngyökkel, és flitterekkel, amiket népi egyszer?sítéssel somnak és cintányérnak neveztek el a formájukról.
A legegyszer?bb változatot bárhová felvette az újmenyecske; piacra, boltba vagy pékhez menve, az els? gyerek megszületéséig. Ha nem viselte, akkor megszóhatták mert akkor – feltehet?en – valami nem rendjén ment az új otthonában. Ha a gyermek késlekedett, vagy egyáltalán nem érkezett, akkor az évek meghozták a kötelez? – a többé le nem tehet? -, keszkeny? (fejkend?) viselését, jelezve a szomorúságot is. Az, a falú népének sajnálkozó, esetleg megalázóan kaján pillantásait vonta magára, és az id? múlásával lett egyébként is egyre sötétebb szín?, mert az úgy volt illend?.
Kivétel – hideg vagy es?s id?ben -, a fiatalok pilléjére kötött keszken?, ami különlegesen, csinosan állt.
Az ellenkez? esetben, a megesett lány amíg tudta, szorosan elkötötte magát, aztán meg ki se bújt többé a szégyenével. Akkor a pántlikát egyenesen a kend? váltotta fel a lehajtani való fejen.
Asszonynak, lánynak tehát ritkán volt felh?tlen élete falun. A jobb férjhez-menés érdekében kellett er?snek, egészségesnek lenniük, de legalábbis látszaniuk.
Az alsószoknyák tették igazán széppé a parasztos viseletet, ráadásul azt viselni is tudni kellett. A csíp? és a bokornyi szoknya kiemelésére úgynevezett pufándli is szolgált: egy kitömött, kifli alakú párnácska a soványka lánykáknak a dereka alá, hogy hiányzó formái ellenére n?nek nézhessék.
A sima, rövid pént? (pendely) volt a legalsó. Erre öltötték az egyre szebben slingelt és nyers?tt (keményre vasalt) gyolcs szoknyákat, ötöt, hetet. Nyersen lereszelt krumpli kicsavart levébe áztatták, és vizesen vasalták, amit?l úgy ált meg a földre állítva, mint egy lefordított porcelán csésze.
A legfels? alsószoknya tenyérnyi, varrott, sling?tt vagy horgolt csipkében végz?dött, és hajszálnyit ki is villanhatott a fels? selyem vagy bársony, dúsan húzott vagy inkább apróra rakott ünnepl? alól. Aztán picit meghajolva, a térdig ér? összes slingelés láthatóvá vált a formás térdeket körülvéve, mint a porzóit óvó, dús virág szirmai.
Ha csak egy alsószoknyára futotta a lánynak, hát azt nyers?te ki, de meg kellett tanulnia annak a módját.
Ha valamit sajnálhatott az a lány, aki iparoshoz ment feleségül, akkor az a kivetk?zés lehetett. Nem is történt az egyszerre, hanem el?bb ráncos szoknyába járt a feleség, ami alá már nem vette fel az alsószoknyákat, aztán szép fokozatosan tért át a slafrok (az egybevarrt szoknya- és fels?részes ruha) viseletére.
Még akkor is, ha titokban, szemérmesen vágyott az “iparosos ?tözetre”.
Havas id?ben szalmával bélelt, fából készült klumpába bújtak a nyers szín? gyapjúból kötött zoknis – azaz, ahogy itt a kézi kötés? zoknit nevezték – kapcás lábak, de ez inkább a férfinépre volt jellemz?.
Télen, meg a nagy sárban a módosoknál el?fordult a n?i csizma is. Olyankor a n?k berliner kend?t kötöttek, festetlen nyersfehér szín?t?l a rozsdaszínen át, a feketéig. El?l keresztben átvetve, hátul a derekukon kötötték meg.
A tutyi egy sötétre festett gyapjúból horgolt vagy inkább kötött cip?cske, aminek aljára puha b?rb?l varrtak talpat, az orrára kis színes virágokat hímeztek, és néha ki is bélelték. A b?r papucsot vagy a gombos, fekete cip?t – ha volt – csak ünnepi alkalomra vették el?.
Egy koratavaszi napon kopogós, gombos cip?jében határozott lépt? fiatal n?re lettek figyelmesek a borbélyüzlet kuncsaftjai és a kis Ágnes. Hogy felt?nt, azt az akkori – már az új, a parasztlányok rövidebb szoknyás – félig ünnepi viseletének köszönhette. Annak a büszke tartású lánynak a formás lábszárán bütykös harisnya feszült. Ez akkor már ritkaságszámba men? darabnak számított. Maguk fonta, finom gyapjúból kötötték maguknak a lányok.
Bokától térdig, sorban futó kis félcseresznye alakú gombocskákat hurkoltak bele, amit?l er?sebbnek látszott a vékonyka lábszár is. Hát, ha még színesre is festették!
No, ezt a tüneményt Ágneske alaposan szemügyre vette, és a kés?bb gy?jtögetett tapasztalataival együtt, jól az emlékezetébe vésve, szép sorban elraktározta.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
