— A templom — mutatott a toronyra az atya — az ezerkétszázas években épült, persze román stílben. A csúcsíves szentélyt tudjuk pontosan, hogy 1458-ban ragasztották a hajóhoz. Az unitáriusok — tudják az urak, hogy ez kimondottan magyar, még inkább erdélyi vallás ugye — 1630-ban vették kezükbe a templomot a reformátusoktól. Több zsinatot es tartottak ehelyt. Egészen 1767-ig volt a kezükön, mikor es Mária Terézia jóvoltából elvétetett tőlük. Nagyajtai Kovács István így írt volt az eseményről:
„Hadik András gróf, erdélyi kir. kormányszéki elnök, erdélyi fő hadparancsnok rendeletére 1767-ben augusztus 19-dik napján, az emlegetett templom cintermét előre katonai karhatalom (brachium militare) szállotta meg. Majd egyháziak, világiak sorakoztak hozzá. Az udvarhelyszéki katolikus esperes papjaival. A szék kormánybírói s jegyzője. A folytonosan működő törvényszék (continua tábla) ülnökei. S mindezek szemeláttára, az unitáriusok által mindaddig bírt városi templom, a papi és mesteri lakok, hozzájok tartozott minden belső, külső javakkal az ekkor Keresztúron igen kevés számú katolikusok részére elfoglaltattak.
— Nagyon szép állapotban van a templom — mond Guido.
— Igen kérem, a milleniumra kívül bévül fölújítatott — hála az Úrnak.
— Hanem most vegyük az irányt a parókiára, mert Márja harapós kedvében lesz — attól meg mentsen meg az ő áldott mennybéli druszája — ha déli harangszóra nem leszünk az asztal mellet — invitálta vendégeit a páter.
Belépvén a télikertbe a triumvirátus orrcimpái megremegtek a konyhából áradó mennyei illatokat beszíván. Amúgy is az erős levegő, meg a kiadós séta jelezte a delet gyomrukban, elébb mint a harangszó.
— Jó hogy elékerültek, má’ épp nekifogtam vót aggódani, hogy elvitte magikat a hétsingszakállú Koponyányi Monyók — zsörtölődött hivatalból Márja, miközben szelte a káposztalapin — kemencében sült — ropogós pityókáskenyeret.
A négy-ötkilós vekniből malomkerék nagyságú szeletek formálódtak a félmétres késnek köszönhetően, melyet a gazdaasszony hajnalba’ vitt át élesítés végett a szomszédba — lopós Demeter Mózsihoz, minden disznyó és másféle lábasbarom hóhérához, a hússzék mindenható urához. (Demeter volt a környéken vagy százhúsz darab, a gúnynevet azért volt célszerű használni: tudják a falusfelek, kiről is van szó beszéd közben. Ez a Mózsi fiatal korában farsangkor ellopta a Kerecsen Máli leányasszont Serfőző Jakabtól. A bicska nyoma már alig látszik Mózsi köldöke mellett.)
— Lássuk a medvét! — rikkantott vidáman a házigazda!
— No azzal épp nem szolgálhatok, de aszt ne emlegesse tisztelendőséged, mert megjelenik itten, mint a múltkorjában. Emlékszik ugye? Meg es mocskóta vót a Biriék fekete berbécsét.
— Ölég! — vetett véget a szófolyásnak a szószék rendíthetetlen ura — falnánk valamit a kotyvalékából, mee rögvest átlépünk a Basa táti fogadójába! (Ez a fogadó nem Keresztúron van, majd mesélek erről es, csak valahogy eszembe jutott).
No, csak ez kellett a tűzrőlszökött vénasszonynak. Szó nélkül fölvetette a fejét, és kezde az asztalra tenni a tányérakat sorjában.
— Talán egy csepp reámmorgót — tölt a gazda a decisekbe — Isten éltesse a Gyárfás famíliát!
— Köszönjük a felejthetetlen délelőttöt, s a jó szót — emelé poharát a két Gyárfás.
Közben az asztalra került egy tálkában valamennyi vinette — tetjén vékony paradicsom szeletekkel — kicsi gyönge orda — mely reggel még az ágasfán eresztette tüllbecsavarva a levit, darabka füstölt szalonna — ez a páter kedvéért, aki mindég evett egy falást ebéd előtt belőle — paprikák, gerezdes paradicsmok, meg hajszálvékonyra szelt kibédi lilahajma.
— Aki ételt s italt adott, annak neve legyen áldott! — hadarta az asztali áldást Gerő atya (ha még nem említettem volna a nevét).
— Ámen — fejelték meg Gyárfásék, és nekiláttak az előétel pusztításának. (Ne izguljatok, jön az ebéd is!)
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Verő László
