Évezred eleji leltár 7. Tétel: „IRGALMAT NEM ISMERÜNK…”
Mindennek eljön az ideje — akár a szalmakalapnak — annak is, hogy aki 1950-ben éppen élpionír tizenéves (ma tinédzsernek neveznék) hirtelen megértse, hogy mit is énekel ő a falusi dalárdában olyan nagy élvezettel: „Bátran előre elvtársak, irgalmat nem ismerünk!”
Anyám halálával 1945-ben megcsonkult családunk időközben kiegészült s Apámnak öt gyereket, feleséget és idős édesanyját kellett eltartania egy tanítói fizetésből. Nem voltunk mi — sajnos — soha nagyon gazdagok. De özvegy nagymamámnak sikerült annyi földet megőriznie apám iskoláztatása mellett, hogy a gazdaságból, a fizetésből, no meg a kántori többletmunkából meg lehetett élni tisztességesen.
Épp ez volt a hiba. Akkortájt mindenki lába alól ki kellett húzni a biztos talajt, lett légyen az földműves, értelmiségi vagy frissen uralkodó osztállyá előléptetett kétkezi munkás. Mindenkinek éreznie kellett az Állam-bácsitól való teljes függőséget. A faluból úgy elhordták utolsó fúvintásig a gabonát, hogy üresen fáztak a kenyérsütő kemencék is.
Helyette hoztak a városból készen sütött kenyeret, bárki megvásárolhatta, ha volt hozzá „pontja” — fejadag igazoló papírcetlije, mit naponta levágott és óriási csomagolópapír lepedőkre ragasztott a szövetkezeti boltos késő éjszaka. El kellett számolnia vele — irgalmat nem ismerünk. A pont mellé egy kis türelem se ártott, naponta többször menni és lesni, megérkezett-e már a kenyér, és állni sorba. Meg egy jó gyomor is nagy áldás, mert nem mindenki bírta a tippanós, néha keletlen, máskor túl savanyú kenyeret. De akkoriban a legritkább esetben voltak finnyásak az emberek. A fő, hogy hozzájuss a fejadaghoz!
De voltak másfajta „pontok” is. Pontra adták a karton ruhára valót, ágyneműt, fehérneműt, cipőt és harisnyát. Az egész falu pontosan egyforma kék pontos-pettyes, sárga nyári ruhában járt s minden párna és dunyha huzat egyforma piros-fehér-kék csíkos volt. Ha szárítás közben átvitte a szél a szomszédba, tanakodhatott a két háziasszony, hogy melyik kié. Esetleg a gombokról rá lehetett ismerni. De mégis ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a háború után lerongyolódott embereknek és az örökösen mindent kinövő gyermekeknek egy-egy új ruhadarabot, cipőt lehessen vásárolni.
Nos, ebben a pontos világban hoztak egy olyan rendeletet, hogy pontot csak olyan család kaphat, akinek nincs személyi földtulajdona. A Tanító elvtárs választhatott: vagy lemond a pontokról és marad a kevéske földjével, vagy lemond a földjéről az állam javára és kapja tovább a kenyér és ruha jegyeket a 8 tagú családnak. Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy mit választott.
Csak volt egy kis bökkenő — jogi, ha igaz. A föld feléről kiderült, hogy nem is apám tulajdona, hanem a három félárván maradt gyermek rájuk táblázott anyai öröksége. Volt galiba. Elveszítjük a pontokat, a halott édesanyám időközben kulákká nyilvánított családja miatt. Csak azért adták az örökséget, hogy kevesebb föld maradjon a nevükön, s ne kerüljenek kulák listára — állította a mostohaanyám, aki nem igen szerette őket. De mondhatott ő, vagy bárki bármit, ez nem változtatott a lényegen. Ha nem mondunk le a földről, elveszítjük a pontokat — irgalmat nem ismerünk, csak bátran előre elvtársak.
Lemondani pedig csak arról lehet, ami a tied.
Mai napig sem tudom, hogyan sikerült édesapámnak elintézni, kérleléssel vagy lekenyerezéssel (mai szóhasználatban korrupciónak becézik az ilyesmit), de ez alkalommal meglepően „irgalmasnak” mutatkoztak az elvtársak. Megengedték, hogy a Törvényszék előtt, hivatalos aláírással! — lemondhasson az anyai örökségéről egy 13, egy 10 és egy 7 éves gyermek — a népidemokráciás Román állam javára. A kishúgom éppen akkorra tanulta meg az első osztályban leírni a nevét. Marhára büszke volt az „aláírásra” és akkor már nem is selypített. Gőze nem lehetett arról, hogy a rendszerváltás után 17 évvel még mindig nem kapja kézbe a tulajdonlevelet. Ha csak a kollektív gazdaságban lett volna a föld, az más, de ezt „tisztázni szükséges”. A pénzmosást már feltalálták, a földmosást még nem…
De győztünk! Megmaradtak a pontjaink, miután a tulajdon-jogi buktatón szerencsésen túljutottunk. Megkönnyebbülten lélegzett fel a család. Megszabadultunk apánk-anyánk, nagyapánk és ükapánk minden átkos vagyoni béklyójától.
Nem értettük, hogy nagymama miért sírja vörösre a szemeit s emlegeti, hogy —„jobb es szegény Sándoromnak, hogy nem érte meg ezt a napot, de tudom a sírjában es forog szegény…” Mondom, nem értettük, pedig csak ő látta igazi mivoltunkat. Úgy álltunk ott átlátszó „pontos” hálóingben a szocializmus hajnalán, mint csupasz fűszál a havasi legelőn októberi hóharmat után.
Nem sejtettük, hogy drágán szerzett pontjainkat és friss proletár mivoltunkat újabb veszély fenyegeti. Ez alkalommal egy másik, még létező kapaszkodót kellett elvágni. A klerikális reakció kiszolgálása került az új bűnlajstromra, a kántori munka abbahagyására kényszerítették apámat.
De ez egy másik leltári tétel a kelet európai megaláztatások sorában. Erről tehát a következő jegyzetben.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Bárányi Ildikó