Évezred eleji leltár, 10. Tétel: SZÉTSZÓRT A SORS, MINT SZÉL A PORT…
Ez nem az a bizonyos ballagási giccsnóta, amit úgy megkönnyeznek a végzősök. Ez a keserű valóság. Apám városba helyezése után szétesett a család. A szűk szolgálati lakásban nem fértünk el nyolcan. Nagymama az egyik lányához költözött, engem a nagyobbik öcsémmel iskolai bentlakásba adtak és csak vasárnaponként jártunk haza látogatóba.
De nem csak bennünket dobált a kényszerűség ide-oda. Az ötvenes évek elején megkezdődött a XX. század leggyalázatosabb népvándorlása faluról-városra, keletről-nyugatra. Az abszurditás teteje, mindenki azt hitte, hogy önmaga szabad akaratából kelt útra és indult el egy új, jobb élet felé. Közben nem látta saját eltépett vérző gyökereit, sem azt, hogy nem lesz miben és hol újra megkapaszkodnia.
Tízezrek indultak el — cukros — állambácsi biztonságígérő csalogatására. Nem is csak találomra, hanem egy pokolian megkomponált demográfiai átalakító terv alapján. Mindig tudták, kinek és hol kell mutogatni a mézes madzagot, közben hányszor kell újjászervezni a közigazgatást, eltolni a megyehatárokat és módosítani a szakképzést ahhoz, hogy a rendszer által megálmodotthoz közeledjenek a statisztikák.
Volt hát szolgálati lakásunk, mint annyi másnak, csak az otthon drága fogalma tűnt el a „múlt átkos ködében”.
Új délibábok után futott a faluról megszököttek hada. Letelepedési engedély, városi személyazonossági igazolvány, egy saját névre szóló állami lakáskiutalással már meg is fogta a vándor az úristen jobb lábát. Az se baj, ha budira az udvar végén még tíz család jár, s a sarokról kell hozni a vizet. A fontos csak az, hogy kiutalták. Akár el is cserélhető, ha az ember jól ráfizet. Nem kell olyan finnyásnak lenni!
Hogy nem ismerem a szomszédokat, hogy nincs kitől egy tojást kölcsön kérjek? Annyi baj! Majd ha osztanak, sorba állok én is és veszek. Egyébként ez a kölcsönösdi olyan ócska falusi szokás. Különben is a szomszédok mind moldovaiak, nem is igen tudnék a nyelvükön beszélni. Olyan lágyan nyújtják a szavakat, mint háromszékiek a „szípet”. Állítólag a szövőgyárban dolgoznak mind, azt a szakiskolát végezték. Valahol valakinek gondja volt rá, hogy a gyár a Kárpátokon belül legyen, a szakiskola meg azon kívül. Így pofonegyszerűen meg lehet mozdítani az otthonából pár ezer embert. Ez csak egy gyár és egy szakma.
Miközben mindenki a saját kis új boldogulásával volt elfoglalva észre se vette, hogy csendben és fokozatosan kicserélték a lakosságot. Az ország bizonyos vidéke aljas demográfiai manipuláció áldozatává vált. Az elözönlött városok életstandardja az elözönlők színvonalára züllött. Nem ismerték a szemétkosarat, az angol WC-t, a nyilvános telefont, a városi közlekedés szabályait, a tömeges együttélés legelemibb követelményeit. Az erkélyeken és a fürdőkádakban nem egyszer állatokat tartottak.
A százezrekkel megszaporodott lakosú városok közművesítése, út és villanyhálózata eredetileg negyven-ötvenezer emberre épült és fulladozott a hirtelen „fellendülés” roppant terhe alatt. Nem csak a városlakók száma nőtt meg hirtelen, de a patkánypopulációknál is demográfiai robbanást okozott a szemetes élettér megnövekedése.
Mindezt szinte észrevétlenül. Lenin elvtárs nagyon jó stratéga volt. Kimondott pár fontos tételt s ehhez tartotta magát a rendszer, például azt, hogy „az anyagi lét határozza meg a tudatot”. Csak az addigi viszonylagos paraszti létbiztonságot kellett megszüntetni a kollektivizálással, hogy szabadon befolyásolható legyen a tudat. „A butaság faktorral mindig számolni kell, elvtársak!” Ez Lenin elvtárs legfontosabb tanítása.
Mindig számoltak vele és nem csalatkoztak. A tömeg észre se vette, hogy mi történik vele és körülötte. Eleve hülyének tekintettek, s mi vállaltuk ezt a szerepkört cukrosbácsi szebbjövő ígéreteiért cserébe. Mindig tovább és tovább mentünk „a szocialista társadalmi fejlődés új állomásai felé”.
Így lehet az, hogy jelenleg öt különböző helység sírjaiban fekszenek a rokonaim. S ha minden jól megy, belakjuk a világ összes temetőit hozzánk tartozókkal és ismerősökkel. Csak az nem lesz biztos, hogy halottak napján a mi sírunkon is meggyújt majd valaki egy szál gyertyát. Bár az is igaz lehet, hogy egy ilyen bugyuta, manipulálható generáció igazából nem is érdemel különösebb kegyeletet.
Azt tetszik mondani — ne általánosítsak? Nem mindenki volt önként hülye. Mert akkor is voltak, akik észrevették a látszat mögött a valóságot. Akkor is voltak, akik gondolkozásra használták a fejüket. Sőt olyanok is, akik megpróbáltak tenni ellene.
Így igaz. De aki gondolkozva élt, az egytől-egyig félt. Ez az ÁLLANDÓ FÉLELEM már egy újabb szomorú keleteurópai tétel a magaláztatások listáján.
szerkesztette: Verő László – 2007. március 17., szombat, 06:49
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Bárányi Ildikó