Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 12. Tétel

Nyomtatás

Évezred eleji leltár — 12. Tétel:  A TÚLÉLÉS STRATÉGIÁJA ÉS TAKTIKÁJA.

„…az álruha és álorca szükséges fegyver az életben. Alakulni kell a követelményekhez, miként a dagasztott tészta a tepsihez”. Sütő András „Anyám könnyű álmot ígér” című emlékezetes regényében írja ezt, egy olyan családi történet kapcsán, amikor is a református atyafi egy bukaresti ortodox pap kegyeibe férkőzve, azzal házszentelni járt és rengeteg pénzt keresett. A lelkiismeretével bíbelődő Jóska bácsit az író szerint kikérdezi az Úristen:

“— Miért énekeltél ortodoxul, fiam?

— Hogy megmaradjak Uram.

— Miért lóbáltál füstölőt, fiam?

— Hogy megmaradjak, Uram.

— Akkor jól tetted, fiam. A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam.”

Eddig a híres idézet. Két évtizeden át ezzel vigasztalta magát minden lelkiismeretével küszködő romániai magyar értelmiségi, aki amúgy elhatározta, hogy ha tőle függ, hát ő akkor inkább meg szeretne maradni. Ehhez képest csak az egyik szemét verték ki, éppen Sütőnek, igaz a másik még megmaradt, lehet azért, hogy láthassa, mit eredményezett a tanítása.

Valószínű, hogy a tettes sohase olvasott semmit, így Sütő könyvét se. Nem képzelte, hogy éppen azt veri, aki behódolásra, főlehajtásra bíztatta az erdélyi magyar kisebbséget, aki leghatásosabb szószólója volt a mindenáron megmaradásnak, a türelmes és körmönfont megalázkodás stratégiájának. Vagy lehet, hogy éppen azért?

Megmaradás témában megboldogult Nagymamám sommásan így fogalmazott: „Ügyelj magadra lelkem, ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók.” Azóta ijesztő álmom, hogy vályúba öntve moslékká váltam. Ébredés után jó tudni, hogy én vagyok én, és minden fenyegetettség ellenére még élek. És még jobb tudni, hogy Nagymama, bár fizikailag már régen nincsen, örökre megmaradt követendő példaképnek, mert soha sem féltette a saját „tyúkszaros életét” — tette, amit tennie kellett, és csak értünk, a mi jövőnkért reszketett.

Mert mit is jelent a túlélés, a megmaradás? Mindenek felett a saját fizikai „meglétünket” az ezredfordulón is, amire olyan büszkék vagyunk, mint 80 éves nannyó a 75 éves szomszédasszony temetésén. De attól, hogy megvagyunk még, vajon MEGMARADTUNK-E valóban? Megmaradtunk-e annak, aminek születtünk, megmaradtunk-e annak, aminek neveltek és neveltük-e a gyermekünket és az unokánkat ugyanannak? Vagy hagytuk sodorni magunkat az árral, felcsapva az evezőket és nem nézve az irányt, hogy merre haladunk, mivégre élünk?

Tamási Áron szerint avvégre vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. De otthon vagyunk-e ott, ahol csak albérlőnek tekintenek, s mihelyt ez ellen tiltakoznánk, fennáll a veszélye, hogy végképp az utcára kerülünk? Mennyi megalkuvásra lenne szükség, hogy egyenrangú félnek elfogadjanak?  Mit kellene megtagadni kínkeservesen megőrzött fizikai magunkból, a vallásunkat, a nyelvünket, a kultúránkat, a szokásainkat? Vagy elegendő, ha látják rajtunk a szándékot, hogy az utódainkat már nem terheljük hasonló nemzetiségtudati ballaszttal, hátha könnyebben boldogulnak.

Hol a határ az ésszerű alkalmazkodás és önmagunk bűnös elárulása között? Ki ítélkezhet, és ki oldozhat fel? Hiszen a legpokolibb az egészben az, hogy a saját pillanatnyi fizikai megmaradásunkért elkövetett kisebb nagyobb megalázkodások, gyalázatok, megalkuvások, éppen a mi hosszú távú megmaradásunkat ássák alá.

Csak egyetlen példát említek. Román iskolába íratjuk a gyerekeket, hogy úgymond könnyebben érvényesüljenek. Utána csodálkozunk, hogy nem akarnak magyar kultúrrendezvényeken részt venni, hogy mindegy nekik, kit vesznek el feleségül, milyen templomba járnak imádkozni. Panaszoljuk, hogy nincs kire hagyni a gondosan összeválogatott értékes könyvtárunkat, mert a fiatalokat nem érdekli. El se tudnák olvasni, a mi hibánkból! Ha legalább az unokáinkat nem tanítjuk meg a saját nyelvünkön beszélni, énekelni és imádkozni, akkor élhetünk akár 200 esztendőt, mégse maradtunk meg.

Ahogy az emberhez hozzátartozik az egyénisége, a megmaradáshoz hozzátartozik az egyén közösségtudata, identitása és ez az a pont, ahol nem lehet alkudozni. Aki romániai magyarnak született, de szégyelli, vagy előnytelennek tartja, az az itteni románok szemében is csak jött-ment „Bozgor” marad, legjobb esetben is „BÃőÆőiat bun, de ÃőŸi e ungur”*. Magyarországon pedig sokszor megkérdezték tőlem: hogy „Ilyen jól beszél magyarul? És mondja, a lánya is Temesváron él?”  A válaszra, hogy ő Budapesten van, jön a megkönnyebbült replika: „Hála Istennek, akkor ő legalább nem román.”

Ezek után magyarázhatom, hogy én se — sajnos, vagy hála Istennek —, ez már csak hozzáállás dolga. De csalhatatlan bizonysággal érzem, hogy ez keleteurópa. Ahol mindenkinek olyan fontos, hogy én mi vagyok, ott magam is csak meghatározott kisebbségi mivoltomban létezhetem. Ez fontosabb annál, hogy nő vagyok-e vagy férfi, szőke-e vagy barna, szép-e vagy csúnya, rossz-e vagy jó. Ez a taktikai titka annak, hogy még vagyok. A stratégia csak a Nagyoknak való…                           

                                                                                                    László B.Ildikó