Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 13. Tétel

Nyomtatás

Évezred eleji leltár — 13. Tétel:

ELLENŐRZÖM  A  „VEMHESSÉGRE ALKALMAS ÁLLOMÁNYT”

Tévedés ne essék, nem állatorvosit végeztem. Harminc évig dolgoztam humánorvosi körzetben, beleértve a teljes „aranykort”, ebből sok évet főorvosként. Vizsgáztam is érte éppen eleget, úgy hogy nekem kijár ez a cím.

Az igazi aranykor nem akkor kezdődött, amikor bevezették a (városi!) rendelőbe a vizet, még akkor se, amikor sikerült szerezni egy szippantó szivattyús kocsit, hogy megszabaduljunk az emésztőgödör mellett tocsogó szennyvíz bűzétől, hanem amikor hőn szeretett vezetőnk kinyilatkozta, hogy ezentúl nagy lesz a román nemzet, akár akarjuk, akár nem! Törvénybe hozta a „DECRET” néven közrettegett születésszabályozó törvényt. A következményeiből származó apróságokat „decreÃő£el” (dekrecel) néven becézte a humorából kiirthatatlan köznyelv. „Rendeletecske” — ízlelgetem a szót magyarul, de végül is ez valódi romániai fogalom, és lefordíthatatlan.

Tudni kell, hogy addig is voltak törvények és rendeletek, szinte minden napra jutott egy új, de egyiknek a betartásához se ragaszkodott a főnök olyan drákói szigorral, mint ehhez. Pontosan kidolgozott forgatókönyv szerint kellett a hozzá kreált egészségügyi programot betartani és arról havonta pontos jelentést küldeni a Megyei Egészségügyi Igazgatóságnak.

Ennek lényege a „a vemhességre alkalmas állomány” — a „lotul fertil” kötelező nyilvántartása és három-havonkénti ellenőrzése. Azt hiszem említettem már, hogy én ember-orvos lennék, csak a hatóság tekintette a körzetem területén lakó, vagy ott dolgozó nőket tenyészállatoknak, jól kiszabott szaporasági kötelezettséggel.

Tizennégy (!) éves kortól negyven éves korig minden nőnemű lényt köteles lettem volna háromhavonta nőgyógyászati ellenőrzésnek alávetni, az így felfedezett terheseket nyilvántartásba venni és a szülésig követni. Az elvégzett vizsgálatokról havonta kellett pecséttel, parafával és aláírással hitelesített jelentést tenni, és felelni az adatok valósságáért. S ha közben egy háromgyerekes asszony a második hónapban elvetélt, és nem volt nyilvántartásban, következett az orvos felelősségre vonása, ami extrém esetben akár börtönbüntetésig is mehetett, ha cinkosságot tudtak bizonyítani a terhesség elleplezésében.

Számoljunk csak egy kicsit. Akkoriban az én városperemi körzetemhez hozzácsaptak egy frissen felépített tömbház lakónegyedet is. Elvégre aranykor volt, épültek a faluról elbolondított gyökérteleneknek a hőn áhított, otthonnak nevezett kocka kalitkák. Nos, akkor az én körzetemhez éppen 35 000 (!) ember tartozott. Ennek a fele nőnemű, annak az egyharmada a „vemhességre alkalmas” korosztály. Jó közelítéssel 9000 személyt kellett volna háromhavonta megvizsgálnom. Mind egészségeset, akár akarja az illető, akár nem.

Hol az a papír, ami elbír ekkora hazugságot?! És hol az a felettes, aki elhiszi? Nem maradt más választásom, beadtam a lemondásomat, és kértem helyezzenek egy üzemi rendelőbe. Ott csak 2000 személyért tartozik felelősséggel az orvos. Így történt, hogy végül is felosztották a körzetet és azután már „csak” 12 000 ember egészsége és szaporodása tette nappallá az éjszakáimat. Mert egy-egy ilyen jelentés beadása után sokáig elkerült az álom. Mi tagadás, féltem is, mint mindenki akkor tájt. Nem tudtam eldönteni, mi a megalázóbb — csupán szaporodásra kárhoztatott élőlénnyé alacsonyítani az Embert, vagy egy embertelen törvény nyomozó-kopójának tekinteni az orvost?

Közben a szaporodást célzó törvény százával szedte áldozatait. Háromgyermekes családok maradtak anya nélkül. A provokált vetélések miatt vérző terhes nőkhöz nem volt szabad hozzányúlni se addig, amíg meg nem mondta, hogy ki végezte el rajta a beavatkozást. A nőgyógyászati klinikákra úgy jártak az ügyészek és rendőrök, mint a cafe-bárba. S ha az asszony nem „vallott” idejében, ki tehetett róla, hogy közben elvérzett, vagy olyan toxikus vérmérgezéses állapotba került, ami két nap múlva veseelégtelenséget és halált okozott? És hány nőgyógyász kollegának volt bátorsága a hatóságok engedélye nélkül elvégezni az életmentő kaparást, amikor tudta, hogy ezért börtönbe kerülhető S lehet-e megalázóbb egy orvos számára, mint az, hogy arra kényszerítik, nézze, hogyan hal meg a betege, amikor ő segíteni tudna, amikor segíteni lenne esküdött kötelessége?!

Pedig valóban lett volna és lenne dolga az orvosnak is a demográfiai programban: szexuális nevelés, nemi-betegség és HIV fertőzés megelőzés, családtervezés, terjesgondozás és kismamák oktatása. De ehhez embernek kell tekinteni a pacienst és az orvost egyaránt, aki az emberi erkölcsi normákat tiszteletben kívánja tartani a törvényesség keretein belül.

A „decret” azonban csak egyetlen tétel a betarthatatlan törvények csapdájából.

László B. Ildikó