Reggelre ébredvén, eszembe jutott dr. Halmai Kornél nyugalmazott bíró, a kedves kisöreg, akivel a ligeti padon tegnap beszélgettem. És az is beugrott, hogy ma délel?ttre újabb találkozást beszéltünk meg. Kíváncsian vártam, ma mir?l fogunk beszélgetni.
Délel?tt aztán összeszedel?zködtem és kiballagtam. Korábban, mint a megbeszélt id?pont, részben udvariasságból, hogy én érjek oda hamarabb, ne ? várjon esetleg rám, hanem inkább én ?rá, részben pedig azért is, hogy lefoglaljam a padot, nehogy mások odaüljenek.
A nap kellemesen sütött, ez már olyan volt, amely barníthatott is. Ültem a padon, lehunyt szemmel és élveztem a tavasz közeledését.
A nyugalmazott bíró percnyi pontossággal érkezett. Ugyanaz a kabát volt rajta, de a maquisard sapkát lecserélte kalapra. Jól állt neki, olyan stüszivadász fazonú fejfed? volt. Kedveli az öreg a különleges fejfed?ket – gondoltam.
Üdvözöltük egymást, mosolyogva, olyan régi ismer?s stílusban.
– Szép id? van, ez a meleg jót tesz öreg csontjaimnak – kezdte Kornél bácsi az angol etikett szabályait követve, hogy indítani id?járási témával kell a beszélgetéseket.
– Tartok t?le, hogy ez még nem végleges, még megváltozhat – reagáltam ugyanúgy angolos stílusban.
Értékelte, mert egy mosoly jelent meg a szemén és az arcán.
– Hogy telt az éjszaka?
– Én jól aludtam, pihenten ébredtem. És Ön?
– Nekem rossz éjszakám volt. Nem tudtam elaludni, amikor végre sikerült akkor viszont hamar felébredtem és csak hánykolódtam az ágyamon.
– Az rossz.
– Nagyon rossz. Az emberhez ellátogatnak hívatlan és jóformán el?zhetetlen gondolatok, ezek miatt is nehéz elszenderedni.
– Vannak ilyen gondolatai?
– Egy volt bírónak, aki több, mint harminc éven át gyakorolta hivatását? Aki embereket érint? súlyos döntések meghozatalára kényszerült? Bizony vannak!
– Úgy érzi, hogy rossz döntéseket is hozott?
– Jó, hogy az "is"-t hozzátette. Igen, hoztam jó döntéseket, amelyeket évtizedek múltán is helyesnek tartok
és becsúsztak hibás határozatok is, amiket ma másképpen hoznék meg.
– És ez bántja, ennyi év után is?
– Nem mindegyik. De bántanak a halálos ítéleteim…
– Ilyen is volt? – szóltam közbe.
– Volt, kett?. Akkor még volt halálbüntetés. Aztán bántanak azok az ítéletek, amelyeknél konfliktusba került egymással a jogi ismeretállományom, jogi érzékem és valami bels? hang, amit lehet lelkiismeretnek is nevezni.
– Mondjon err?l többet, érdekel a dolog.
– Nézze, a bíró teljes szabadságot élvez, befolyástól mentesen mérlegel, csak a törvénynek van alárendelve, mondja a törvény és gondolják a laikusok. De ez nem így van egészen. A bíró kiszolgáltatott ugyanis azoknak a dolgoknak, tényeknek, bizonyítékoknak, szakért?i véleményeknek, tanúvallomásoknak, amelyeket a vád, vagy a védelem el?terjeszt. A bíró persze maga is kérhet kiegészítéseket, újabb szakért?i véleményeket, de akkor, amikor a perek id?tartama gyakran elhúzódik, amikor évekbe telik, amíg a per lezárható, a bíró sem szívesen rendelnek ki újabb szakért?ket.
– Vagyis abból kell f?zni, amilyen alapanyag rendelkezésre áll. És nehéz az egészet átlátni?
– Nem könny?, vannak esetek, amikor kifejezetten nehéz, igénybe vev?. A peranyagok ezer oldalakra terjednek és az évekig elhúzódó ügyekben (miközben más ügyeket is tárgyalni kell), bizony az emlékezet is halványul és a vége felé többször fel kell idézni a tényeket az írásos dokumentáció alapján.
– És milyen gondok tértek ma éjszaka vissza, amelyek nyugtalanították?
– Az egyik halálos ítélet. Ez nem tud bennem lenyugodni.
– Hibázott? Justismord volt?
– Nem, remélem nem, valószín?leg nem. De valami bizonytalanság ma is van bennem.
– Elmondaná?
– Ha érdekli, szívesen kibeszélem magamból.
– Érdekel, és szívesen meghallgatom.
– Egy gyilkossági ügy volt, valamikor a hatvanas évek végén Volt egy család, apa, anya, három gyerek. A gyerekek közül egy kislány születését?l kezdve agyilag és fizikailag sérült volt, gondozás nélkül nem tudott létezni. Az anya gondozta, aki emiatt nem is vállalt munkát, otthon volt. A férj tartotta el a családját.
– Konszolidált családnak t?nik.
– Igen, az volt. S?t, egyes tanúvallomások szerint szépen éltek.
– Valóban. De aztán megtörtént az eset, az asszonyt több késszúrással megölték, az utcán, amikor bevásárolni ment. A helyszíni szemle során megtalálták a gyilkos kést, rajta több ujjlenyomatot azonosítottak, köztük a férjét is. Három tanú akadt, akik közül egy a személyi azonosításnál felismerte, másik felismerte, de csak bizonytalanul, határozottan nem mondta reá, hogy ? volt. A harmadik szerint nem ? volt. A férj a gyilkosság id?pontjában éppen valami feladat miatt a városban utazgatott, de nem tudott alibit igazolni, mert a villamoson, buszon nem találkozott ismer?ssel. Vagyis több közvetlen terhel? adat állt rendelkezésre a férjjel kapcsolatban.
– És ez nem gy?zte meg?
– A férj tagadta a gyilkosságot, és bár ez nem zárja ki az ítélet meghozatalát, mégis, a bírák szeretik, ha van beismer? vallomás is. Itt nem volt.
– És más bizonyíték sem akadt?
– Néhány közvetett bizonyítéknak tekinthet? adat el?került, amelyek ráutaló jellegük miatt er?sítették a férjjel kapcsolatos gyanút. Ilyen volt például az egyik szomszéd, aki hallotta, hogy az el?z? este hangos kiabálás hangzott át, veszekedett a házaspár, mintha még tányértöréseket is hallott volna. A csetepaté szerinte egy órán át tartott, többször megszakadt, majd újrakezd?dött. Egy másik tanú arról beszélt, hogy a család anyagilag nehéz helyzetbe került, ezért az asszony a férjet okolta, és többször volt emiatt is szóváltásuk.
– Vagyis volt közvetlen és közvetett bizonyíték is.
– Igen, formailag a tényállás feltártnak bizonyult. A szakért?i vélemények megállapították, hogy az asszony halála késszúrások miatt következett be, a gyilkos eszköz a férj tulajdona volt és rajta megtalálták az ujjlenyomatait is. Alibije nem volt, ráutaló bizonyítékok is rendelkezésre álltak, és bár a vádlott tagadta a tett elkövetését, valójában az ítélet meghozatalának megvoltak a törvényi feltételei. Az ügyész halálbüntetést kért, a véd? felmentést, vagy megért?, a család érdekeit is szem el?tt tartó enyhébb ítéletet.
– És a döntés a halálbüntetés volt.
– Igen, az utolsó tárgyalástól az ítélet kihirdetésig több mint egy hónap szünetet tartottam. Ez alatt újra és újra átnéztem az ezeroldalas peranyagot, kerestem újabb kapaszkodó pontokat, vagy olyan elemeket, melyeket a vádlott javára lehet értékelni, nehogy ezeket szem el?l tévesszem. S?t, szokásomtól eltér?en több bölcs bíró barátommal konzultáltam az ügyben, kérve, hogy mutassanak rá az ügy gyönge pontjaira.
– Volt ilyen?
– Akadt egy-kett?. Ezeket áttranszformáltam a logikai bizonyítási folyamaton, árnyaltak, de nem rendítették meg az általam elképzelt határozatot.
– Ön nem volt bizonytalan?
– De igen, éppen azért adtam magamnak egy hónapot az ügy teljes áttekintésére, éppen ezért tartottam "konzíliumot" barátaimmal. Valójában nem tudtam megfogalmazni a bizonytalanságomat egzakt formában, ez egy szorongató érzés volt, amelyben a szerencsétlen család, a gyerekek, a rokkant kislány helyzete és az játszott szerepet, hogy a férj minden bizonyíték ellenére határozottan tagadott. Akkor még nem volt hazugságvizsgáló gép, több pszichológus-pszichiáter szakért? nézte meg a vádlottat és teljesen beszámíthatónak min?sítette. De nem értettem, hogy ha már a végén vagyunk, együtt vannak a sok vonatkozásban meggy?z? bizonyítékok, miért tagad továbbra is? Miért nem törik meg, abban reménykedve, hogy a beismerése megmentheti a halálbüntetést?l?
– Végül kihirdette a halálos ítéletet.
– Igen Aztán természetesen fellebbezések következtek, de végül a Legfels?bb Bíróság helyben hagyta az általam hozott els?fokú ítéletet.
– És kivégezték az illet?t?
– Igen. Nekem pedig jelen kellett lennem a kivégzése. Nem mondható el, hogy ez milyen érzés, amikor azt kell nézni, hogyan hal meg valaki, aki az én döntésem miatt megy a halálba. Amikor ott álltam a többiekkel együtt, végig azt mondogattam magamban: "B?nös, b?nös, b?nös! Igenis b?nös, b?nös!" És minden er?met összeszedve a halálra ítélt férfi szemét kerestem a szememmel. ?viszonylagos nyugalomban készült a halálra, nem hisztizett, ? is az én szemembe nézett. De a szemében csak ürességet láttam, semmi váló tekintetet nem küldött felém. Egy beletör?dött, megtört ember pillantása volt ez. És ezért is lepett meg, hogy a halál el?tti pillanatában mégis megszólalt: "Nem követtem el, ártatlan vagyok!" – kiáltotta. Ez megrendített, annak ellenére, hogy már el?re mondta a börtönparancsnok, hogy ilyesmire lehet számítani. De ez valahogy valóban ?szintén hangzott. Eddig tartott az er?m, behunytam a szemem, nem tudtam tovább nézni a folyamatot. Rosszul is lettem, úgyhogy hamarabb elhagytam a szobát, mint a többiek.
– Megviselte az egész ügy.
– Meg. A következ? napokra szabadságot kéretem, elutaztam, hogy feldolgozzam magamban a traumát.
– Sikerült?
– Azt hittem, hogy igen, de az a tény, hogy 20 év után is visszatér az emlékkép, azt mutatja, hogy nem teljes sikerrel.
– Érdekes volt, amit elmondott. Egy laikus ehhez nem sokat tud hozzáf?zni. Ám annyit megértettem, hogy bár az ember élete során rengeteg döntést hoz önmagára, de akinek az a foglalkozása, hogy másokra kell döntéseket hozni, az ember- és lélekpróbáló feladatot teljesít.
– Még annyit elmondok, hogy egy évvel kés?bb, saját pénzemen felfogadtam két jogász tanítványomat, hogy nézzék át az ügyet és elfogultság nélkül értékeljék ki. ?k alapos munkát végeztek, még egy nyomozóval együtt "pótnyomozást" is végeztek. A summázatuk az volt, hogy 90 %- ban megalapozott a döntés.
– Hogyan fogadta?
– Nagyon megzavart. Mert hátha a 10 % lett volna az igazi valóság? Egy bíró, ha nincs teljesen meggy?z?dve, nem hozhat nagy valószín?ség? ítéletet. És ha tévedtem, akkor az igazi gyilkos megúszott egy emberölést. És ki tudja, hogy nem követett-e el még továbbiakat is?
– Ez akkor justizmord?
– Na nem, de emberi lelkiismeretet terhel?, nyomasztó teher.
Hosszú vallomás volt ez a beszélgetés. Egy darabig csendben voltunk. Mindketten az elhangzottakon gondolkodtunk. Aztán a kisöreg hirtelen elmosolyodott és rácsapott a térdére.
– Végre kibeszélhettem magamból a dolgot. Talán ma éjjel tudok majd normálisan aludni Ne haragudjon, ha untattam.
– Untatni? Nem, egyáltalán nem, régen vettem részt ilyen tanulságos beszélgetésben. És sokat adott nekem emberségb?l is. S?t, visszaadta a hitemet az igazságszolgáltatásban
Hirtelen felállt.
– Köszönöm a rám szánt idejét – mondta kedvesen, de némi izgatottsággal, mert még benne volt az el?z?ek élménye.
– Én köszönöm, hogy a bizalmába fogadott – feleltem rá.
– Remélem, hogy találkozunk még. Sajnos holnap kórházba kell vonulnom, nem tudom, hogy mikor jövök ki.
– Megadom a telefonszámomat, ha úgy gondolja, hívjon fel, szívesen meglátogatom a kórházban, és utána én még szeretném folytatni társalgásainkat.
– Ez egy olyan megjegyzés, amely gyógyulásomat fogja segíteni. Maga rendes ember!
– Mi a baj, amiért kórházba megy?
– Egy kisebb m?tét lesz. Remélem, hogy kisebb. De az én koromban már minden operáció fokozottabb veszélyekkel jár.
Habozott egy kicsit, aztán közelebb lépett és átölelt. Én is átöleltem. Aztán hátralépett, a szemén némi harmatot láttam, de mintha a magaméban is azt éreztem volna.
Mikor hazaértem, észrevettem, hogy nem tudom az esetet kiverni a fejemb?l. És mert az ember olyan, hogy szándékosan csak emlékezni tud, de felejteni nem, hát nekiálltam kiírni magamból ezt a lelkemben mély nyomot hagyó beszélgetést.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Bonifert Ádám
