A tanítónő azt vallotta, hogy minden tanítványát egyformán kezeli, nem tesz közöttük különbséget. De magában sokszor elismerte, hogy bizony szeretetben, kedvességben nem egyformán osztja ki a napi mennyiséget. Vannak, akik többet kapnak, vannak, akik kevesebbhez jutnak hozzá. És némi szégyenérzettel vallotta be önmagának, hogy ebben sok formális elem van. Akik gyűrött, szakadt, piszkos ruhában jöttek időnként, az nála belül rossz pontot jelentett. Ha valaki nem figyelt, vagy elábrándozott, ha az arca kifejezéstelen volt, a szeme semmibe meredt, az nála leértékelődött a többihez képest. És ez a gyakorlati munkában is megnyilvánult. A leértékeltek dolgozatainál szigorúbban ítélt, a feleltetésnél ők nem kaptak segítséget, vagyis a nem rokonszenvesek háttérbe szorultak nála, ami érdemjegyben is megnyilvánult.
Különösen az egyik fiú nem tudott nála a pikszisbe kerülni. A sereghajtók közé tartozott. Lusta volt, nehézkes, lassú gondolkodású, ha felelni kellett, rövid, egyszavas válaszokat adott, úgy kellett kihúzni belőle a feleletet.
A tanítónő elsőtől kezdve tanította és minden év végén értékelte a tapasztalatai alapján, a saját naplójában is.
Az első osztályban azt emelte ki, hogy a gyerek ígéretes, munkája, hozzáállása megfelel?, de nehezíti helyzetét, hogy otthoni körülményei mostohák.
A második osztályban úgy értékelte, hogy a szorgalma változó, elég sokszor felkészületlenül jön az órákra, az elsőhöz képest romlott. Édesanyja súlyos beteg, otthonról nem kap elég segítséget.
A harmadik osztályban úgy látta, hogy jó fiú, de túlságosan komoly, nincs benne a gyerekekre jellemző játékosság, nehezen tanul és mintha nem is érdekelné az, hogy mennyire sajátítja el a tananyagot. Otthon a háztartási munkákban segít, mert édesanyja több mint fél éve kórházban van.
A negyedik osztály kezdetekor az értékelő bejegyzés azt tükrözte, hogy a fiú igyekezne, de nem megy neki megfelelően. Édesanyja meghalt, apja alig törődik vele. Jó magaviselet?, de tanulmányi eredménye alig haladja meg az elégségest. Több segítségre szorulna.
De a tanítónő lényegében nem változtatott korábbi viszonyán a gyerekhez, továbbra sem szívelte különösebben.
Amikor eljött a karácsony, a tanítón? ajándékokat kapott az osztálytól, a gyerekektől. A tanítón? az asztalra halmozott ajándékokat egyenként bontotta ki, mindegyikre reagált, a gyerekek pedig visszafojtott lélegzettel figyelték ezt. Az ajándékok között volt a fiú ajándéka is. Egy összecelluxozott barna csomagolópapírban egy strassz-karkötő volt (a kövek fele hiányzott) és egy fél üveg olcsó kölni.
Az osztály vihogni kezdett, amikor a tanítón? felmutatta, amit kapott a fiútól. A tanítónőben azonban megszólalt a pedagógia ösztön, rögtön felhúzta a karkötőt, egy pár csöppet tett a kölniből a karjára és ezt mondta:
– Nézzétek gyerekek, milyen jól mutat a karkötő a karomon és milyen finom illata van a kölninek!
Az osztály több tagja kiment, megszagolt, megnézte és – mintha maguk is éreztek volna valamit – rábólintottak, hogy igen szép és jó illatú.
A tanítás végén, amikor az osztály szétszéledt, a fiú odasomfordált a tanári asztalhoz.
– Tanárnő kérem…a tanárnőnek pont olyan az illata, mint az anyukámnak volt, aki nagyon szerette ezt a kölnit…és a karkötője is csinos a tanárnőn…mint az anyukámon volt…Örülök, hogy tetszettek az ajándékaim!
A tanítón? ellágyult, kicsit könnyes lett a szeme, megsimogatta a fiú fejét.
– Igen, nagyon tetszettek és nagyon köszönöm, hogy ezeket adtad nekem.
Mikor a fiú elment, a tanárnő magában bocsánatot kért t?le aztán este, otthon kicsit kisírta magát.
És másnaptól mintha új tanítónője lett volna az osztálynak. Sokkal többet segített azoknak, aki elmaradtak, akik erre rászorultak. Arra törekedett, hogy maradandó hatást gyakoroljon a gyerekekre, fejlődésüket minden módon segítse el?. És (talán magának sem bevallottan), de a fiúnak még több támogatást adott, hiszen otthonról jóformán nem kapott semmit.
A tanév végére a gyerek meghökkentő fejlődést mutatott. Nemcsak felzárkózott az osztályhoz, de sokakat meg is előzött.
Aztán elváltak az útjaik. A fiú továbbtanult. A tanítónő pár év múlva kapott egy levelet, melyben a fiú büszkén tudatta, hogy dicsérettel érettségizett le.
Aztán újabb évek teltek el, amikor jött egy másik levél, amelyben a fiú tudatta, hogy kitüntetéssel, évfolyamelsőként végezte el az egyetemet. És megköszönte mindazt a segítséget, amit a tanítón?t?l kapott.
És néhány év múlva érkezett még egy levél. Egy esküvői meghívó volt, melyben arra kérte a tanítónőt, hogy menjen el az esküvőre és üljön oda, ahol az édesanyja ülne. Mert tavaly meghalt az apja is és nincs neki senki rokona.
A tanítón? elment és odaült, ahová a fiú azért ültette, mert így fejezte ki tiszteletét, köszönetét és szeretetét. És amit a pedagógusnő meg is érdemelt., mert időben és megfelelő módon jó pályára terelte a fiú fejl?ődését.
Aki úgy hálálta meg mindezt, ahogy talán saját gyereke sem tette volna.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Bonifert Ádám
