Tizenhét éves voltam, amikor gyakorlatban elkezdhettem a repülést, amelyért kis korom óta rajongtam. Repültem vitorlázógéppel, különféle motoros sportgépekkel és egy rövid ideig lökhajtásos repül?géppel is. Ez rajtam kívül álló okok miatt aztán megszakadt. Kés?bb már csak az utasszállító gépeken való utazás maradt. De a repülésr?l majd egy más alkalommal, most az ejt?erny?zésr?l akarok mesélni.
A repüléshez tartozóan, annak feltételeként és kiegészítéseként, meg kellett tanulni és gyakorolni kellett az ejt?erny?s ugrást is. El?ször egy nyolc méteres vastoronyból kellett leugrani, hogy a földet érést szokjuk (térdig ér?, vastag gumitalpú csizmában, amely csökkentette az ütés erejét, nehogy a boka esetleg kiforduljon, ha rosszul sikerül a landolás) Ennek módszere az volt, hogy egy övet kötöttünk a derekunkra, annak két szélére kötelet kapcsoltak és ketten felhúzták a jelöltet a magasba. Aztán kis várakozás után elengedték. Hát… a becsapódás néha megviselte az embert, de ki lehetett bírni. És hozzá kell tenni, hogy (kés?bb kiderült) a valóságos ugrás utáni földet érés jóval kisebbet ütött, mint a gyakorlás!
Az el?készületek másik gyakorlati eleme volt az erny?hajtogatás elsajátítása. Alapvet? szabály volt ugyanis, hogy mindenki csak a saját maga által hajtogatott ejt?erny?vel ugorhatott, nehogy – bármely gond, netán katasztrófa bekövetkezése esetén – mást lehessen okolni. A hajtogatás, az erny? becsomagolása nem túl bonyolult, de nagy odafigyelést igényl? m?velet volt. Valódi szerepe nem a bekötött, hanem a szabad ugrásoknál volt. Bizony, el?fordult baleset rosszul elvégzett hajtogatás után (meggy?r?dött erny?, vagy valami tárgy, pl. a hajtogatófa belül felejtése, amely aztán nyitás után az illet? fejére eshetett. Volt erre példa!)
És természetesen az ugrásra való felkészüléshez tartozott némi elméleti képzés is, továbbá elengedhetetlen volt az alapos egészségügyi, ezen belül pszichikai alkalmassági vizsgálat is.
Aztán, kell? földi gyakorlás után, sor került valóságos ugrásokra is.
Az els? tíz ugrást 600 m magasról, egy arra alkalmas szállító repül?gépb?l, bekötött erny?vel csináltuk (ami azt jelenti, hogy egy kötéldarabot karabinerrel beakasztottunk a gép belsejében egy rúdra, amelynek másik vége az erny?höz csatlakozott egy kis madzaggal, és kiugrás után kirántotta az erny?t a „hátizsákból”). A bekötött ugrás megnyugtatást is szolgált, hiszen itt az erny? sikeres kinyílása garantált volt. Továbbá az els? ugrások szerepe volt az is, hogy legy?zzük az ösztönös félelmet a gépb?l az üres térbe való kiugrás kissé dermeszt? hatása miatt).
Azt nem lehet elmondani, csak átélni lehet, amikor az ember els? alkalommal (bármilyen felkészítés után is) kiveti magát a mélységbe, amikor alatta a házak akkorák, mint a gyufásskatulyák).
A tizenegyedik ugrástól kezdve szabadon lehetett ugrani 1000 m magasról, szabadeséssel. Ez annyiban különbözött, hogy nem volt kötél, amely automatikusan nyitott volna, hanem kiugrás után (a két kéz szorosan a mellhez szorítva, az erny?nyitást indító fogantyú megmarkolva), megfelel? zuhanás után, a fogantyú egy er?teljes rántásával magunk nyitottuk az erny?t. Kiugrás után számolni kellett és az ugrási magasságtól függ? szám elsorolása után következett a nyitás. Az a néhány pillanat, amely közben eltelt, volt a legbizonytalanabb érzés („Jaj, istenem, csak kinyíljon!”). De aztán, miután az ember érezte a rántást, ahogy az erny? kibújt a zsákból, majd az erny? kupoláját meglátta maga felett – nekem a legcsodálatosabb érzések egyike, amelyeket valaha éreztem. Aztán a csendes ereszkedés következett, közben az ember nézte maga alatt a tájat, a képet, a repül?teret, ahová érkeznie kellett, a társakat, akik lent drukkoltak a sikeres ugrásnak!
A földet érés meghatározott területen történt, amely a repül?téren egy nagy fehér kereszttel volt kijelölve. Minél inkább a kereszt közepére érkezett az ember, annál pontosabb volt az ugrás. Mert bizony el lehetett csúszni fent a leveg?ben. Pl. ha kés?n ugrott ki az ember, a gép közben már 100 métert is arrébb haladhatott. Ha a szél kissé er?sebb volt, az is elsodorhatta az erny?st. (ennek csökkentése érdekében csak meghatározott széler?sség alatt lehetett ugrani). Ha valami okból elsodródás következett be, lehetett egy mértékig korrigálni, úgy hogy az erny? köteleivel „kormányozhatott” az ugró (ha lejjebb húzta pl. a bal oldali kötélzetet, akkor az erny? ferdére állt és a jobb felé forduló erny?t bal felé sodorta a szél, ha mindkét oldalt egyszerre húzta lejjebb, akkor gyorsítani lehetett az esési sebességen, stb)
Amikor suhant lefelé az erny?, nagy csönd volt az ember körül, csak egy kis suhogó hang hallatszott. Én leggyakrabban énekelgettem valamit, részben mert az erny? kinyílása után valami végtelenül megnyugtató érzés lepett el, részben, mert érdekes visszhangzása volt a hangnak. Ha valamelyik ugró társ elég közel volt, akkor kiáltoztunk egymásnak.
Életem során nem értem el a száz ugrás, de közel voltam hozzá. De aztán repülés abbahagyásával együtt az erny?zés is megsz?nt a számomra. Folytathattam volna ugyan valami ejt?erny?s klubban, de aztán nem került erre sor. Repülés nélkül már kevésbé vonzott az erny?zés.
Az „erny?zési korszakom” számos gyönyör? élményt adott, ezek nagyobb része ma is felidézhet?. De átéltem komoly gondokat is, amikor például egyszer a szélben összecsavarodott az erny?m kötélzete, az esés felgyorsult és fél? volt, hogy akkora üt?déssel érek földet, amelyet nem bír a szervezetem elviselni. Ekkor használtam el?ször (és utoljára) az un. haserny?t, (amely kisebb volt és amelyet biztonsági tartalékként mindig magunkon viseltünk. Azt kirántottam és a két kupola együtt kell?en lelassította a „hullást” és simán landoltam.
Magam életveszélyes helyzetekbe más alkalommal nem kerültem, vagyis szerencsém volt. De közvetlenül átéltem olyan tragédiát, amelyet soha nem fogok elfelejteni.
Egy gyönyör?, napos, nyáreleji vasárnap délel?ttön, az alagi repül?téren tanyáztunk és folyt az erny?zés, az ugrások sorra következtek egymás után. Három ugrás volt kit?zve, az els? kör sikeresen lement. A várakozás közben kellett újrahajtogatni az erny?ket és készülni a következ? ugrásra.
A repül?tér másik felében az ejt?erny?s válogatott is edzett, csak ?k részben magasabbról (1500 és 2000 m) ugrottak (mi 1000 méterr?l), részben a leveg?ben különböz? egyéni és csoportos figurákat (összekapaszkodás, egymás el?zése, stb) gyakoroltak.
Mi az els? kör után voltunk, éppen kezdeni akartuk a másodikat, amikor arra figyeltünk fel, hogy az egyik válogatott ugró erny?nyitás nélkül zuhan lefelé és egyre inkább hallani lehetett a segélykiáltásait: ”Nem nyílik ki!” „Segítség!” „Jaj, istenem!” „Baj van!”
A szirénázó ment?autó elindult a földet érés várható helye felé, az emberek sokasága szaladt a repül?tér füvén szintén abba az irányba. De segíteni senki sem tudott, nem lehetett. Aztán egy tompa dobbanás, mint amikor egy elefánt a lábával dobbant egyet – „a többi néma csend”.
Döbbenten álltunk, ilyet még nem láttunk és jó néhány percig fel sem dolgoztuk, hogy most él?ben láttuk az ejt?erny?s ugrás valós veszélyeit. Szívünk a torkunkban dobogott, éreztük, hogy terjed bennünk a félsz, hogy esetleg mi is járhatunk így. Úgy véltük, hogy azonnal befejezzük a gyakorlást, összepakolunk és elhagyjuk a repül?teret.
De az ugrás felel?se már jött is: „Készülni, következik a második ugrássor!” Hitetlenkedve néztünk fel rá, most akar ugratni bennünket, amikor pár perce a szemünk láttára történt egy ugrótragédia? „Gyerünk, gyorsan!” Még ráadásul ez is?
Aztán felmentünk, fent remeg? lábakkal ültünk a gépben, és nem tudtuk, lesz-e elég bátorságunk a kiugrásra? És lett, kiugrottunk, valami különösen er?s akarat mozgósításával – és az ugrás minden baj nélkül lezajlott. Csupán egy valaki volt, aki nem mert kiugrani. Neki bekötötték a karabinert (mert egyébként szabad ugrást csináltunk) és szabályszer?en kidobták a gépb?l. ?is szerencsésen földet ért.
A földön közben zárt falakkal körbe kerítették a tragédia helyét, nem lehetett odalátni, de sokan nyüzsögtek a térségben.
Aztán háromnegyed óra múlva (az erny?k újracsomagolása után) lebonyolítottuk a harmadik sorozatot is, ebben már mindenki zavar nélkül kiugrott és földet ért, majd összepakoltunk, hazamentünk a buszunkkal. A reptér túlsó oldalán még folytak a vizsgálatok.
Napok múlva megkérdeztük, hogy miért kellett folytatni az ugrást, ilyen lelki teher alatt? Éppen azért – volt a válasz. Nem szabad megengedni, hogy a félelem, az elbizonytalanodás úrrá legyen rajtunk És ennek legjobb ellenszere, ha bizonyítjuk magunk számára, hogy a tragédia nem szükségszer?. Vagyis „kutyaharapást eb sz?rével” – a mondás szerint. Sokkot újabb sokkal , ellenhatásokkal lehet legy?zni. (Pl. Ha valaki karambolozik, nehogy ne merjen másnap vezetni, mert ennek súlyosabbak lehetnek a következményei!)
Aztán azt is megtudtuk, hogy saját hibás baleset volt, az illet? az erny?hajtogatásban hibázott (egy nagy gyakorlatú, több száz ugrás után lév?, válogatott erny?z? is tévedhet, ha csak félig figyel oda!). És mert ?k nem használtak haserny?t – nem volt mentség és segítség!
Hogy miért jutott eszembe most az erny?zési múltam és ez a tragikus eset? Nem tudom. De ha már felidéz?dött bennem, hát leírtam és megosztom azokkal, aki elolvassák.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:16 :: Adminguru