– Hozom a kávét. Közben légy szíves értékeld ki az ebédet.
– Mit csináljak?
– Azt mondják az okosok, hogy minden elvégzett dolgot ki kell értékelni a fejl?dés érdekébeni. Ezért nyilatkozz, hogyan ízlett az ebéd?
– Ó, drágám, fenséges volt, mint mindig.
– Tehát meg lehetett enni?
– Láthattad, nemhogy ettem, de szinte faltam. Vagyis inkább zabáltam.
– Mint a malacok?
– Hát, ha gondolod, úgy is lehet mondani.
– Szóval az ebéd egy moslék volt, amely a malacoknak való. Szépen állunk.
– Édesem, jól lakottan itt ülök, el?ttem g?zölög a finom kávé, nem fogsz tudni felhúzni.
– Nem akarlak én felhúzni, Béla, de ráment az egész délel?ttöm az ebéd elkészítésére (nem beszélve, hogy tegnap mennyit kellett szaladgálnom, amíg a hozzávalókat beszereztem), te pedig megetted egy negyedóra alatt. Annyit elvárhatok, hogy ?szintén mondd meg, ízlett-e az ebéd?
– Jó, akkor részletezem. Minden fogás a fogamra való volt, nemcsak ízletes, de tápláló is, nemcsak tápláló, de esztétikailag is remekül nézett ki, nemcsak remekül nézett ki, de kívánatos is volt. Mint a készít?je!
– Most ne udvarolj! A leves?
– Arra az aranyló, illatozó, kellemesen párolgó ételre gondolsz, amiben a kedvenc metélttésztám is pont olyan volt, ahogy szeretem? Ilyen levest csak szegény anyám tudott f?zni!
– Értem. Szóval csak az anyád tudott f?zni, az ? levese jobb volt.
– Nem ezt mondtam, drágám. Jó volt az is, állati jó volt ez is.
– Szóval állati. Mint a malacoknak való étel.
– Ne magyarázd félre a szavaimat, drágám. Azt mondtam, hogy szinte tökéletes volt.
– Szinte? Mert mi miatt nem volt tökéletes?
– Hát… lehetett volna egy kicsit forróbb….
– Forróbb? Na ne mondd!
– Mondom… lehetett volna forróbb is, de akkor már nem lehetett volna élvezettel szürcsölni!
– És a hús?
– A hús… hát az maga volt a remekm? Ez volt az évszázad húsa! Puha, omlós, olyan nekem való
– Szóval nem volt rágós?
– Rágós? Ugyan. Ennél kevésbé rágós húst még nem ettem. Porhanyós volt, mint a vaj, olvadt a számban
– Vagyis túl puha volt? Na végre, hogy kibökted!
– De nem, annyira volt puha, amennyire kellett, és annyira kemény, amennyire szükséges volt.
– Béla, nagyon kérlek, ne köntörfalazz, szánd rá végre magad és vágd a képembe, hogy az ebéd csapnivaló volt!
– De hát nem mondhatok mást, csak azt, ami az igazság! Remek vasárnapi ebéd volt.
– És én hogy fejl?djek, ha nem tudom meg egyértelm?en, hogy miben kell javulnom?
– Csak arra törekedj, hogy így f?zd a jöv?ben is az ebédet, mint most.
– Jó, értem már, a süteményr?l azért nem szóltál egy szót sem, mert biztosan nem sikerült, talán odaégett az alja.
– Nem, nem, nem, én ilyen „n?i szeszélyt” még nem ettem. Ez volt az egész ebédkompozíció megkoronázása, mondhatnám jelképe, szimbóluma. Hadd csókolom meg az áldott kezedet, amellyel mindezt elkészítetted….
– (cseng a telefon)
– Szia Klárikám.…Épp most fejeztük be az ebédet….Érzed a hangomon? …Hát azért, mert szerintem egész jól sikerült, de a Bélának nem ízlett… És képzeld, azt mondta, hogy az én ebédem szimbóluma a n?i szeszély volt… Hát képzeld… Mondd meg te, de ?szintén, hát szeszélyes vagyok én?…
– (Béla magába roskadtan bámul maga elé…)
