Csaholó idők
futnak nyomomban,
zavarnak egyre,
mellőlem kidőlt
jelen, kopottan,
mert a vitt terhe
lehúzza a föld
felé, s bezúzza
a megörökölt
többre vágyást a
beletörődés
semmi-mesés
mocsarába.
Mire vezet ező
Ma több a córesz,
már nem is szó lesz
a szájból hulló
hangok sorából,
nem sért, nem ápol,
mert csak dadogás
porzik a torkon,
fagypont, s nem forrpont
jelzi a helyet,
mert minden helyett
a sors többet ront,
s mint egy bolond
kószálok körbe,
magamba dőlve,
és az elmúló,
sápadt, fakuló
élményvilágból
menekülve
futok egyre,
a lét borától
lerészegedve;
Levetett remény
nyomomban, s a fény
menetben elfut,
nincs út, s hová jut
a lépés, meg én,
ha csukott kaput
döngetek hiába,
homályos, kába
távlat gomolyog
a szemem előtt,
és mint egy belőtt
kábszeres balek,
aki nyomorog,
de jövő felé toporog,
meghajlok, s a
délibáb előtt
hajtok fejet.
Mert ha ma ez vagyok,
holnap mi leszek?
