És hosszú volt az út a hegyre,
rögbe rög kapaszkodott,
lapuló léptek merevedve
taposták meg a tegnapot,
lopakodott a kételkedés,
végcél-e az a hegytető,
ahol utolsó stációként
lepereg, ami meggyötör,
ami kínoz és összetör.
És enyhülés-e, ami vár ott,
levetett kínok hullanak,
cserélni kell már a világot,
új tüzek másutt gyúljanak ;
nincs mód egy ponton túl megállni,
a szem már csak homályt kutat,
alulról kell a hegyet mászni,
hogy ne feledd, amit mutat,
hogy csontba ágyazd az utat.
És emlékezni tudj a fákra,
út mentén haló fényekre,
hajló tövissimogatásra,
le nem vethető terhekre ;
a forma már lelkét vesztette,
visszafordulás vágya nyom,
megváltás hullik elemekre,
szögeken függ a szánalom,
összetörött az alkalom.
