Felmelegedett a márciusi leveg?, gondoltam, kiülök egy kicsit a parkba, az ottani padra, nézem a galambokat, süttetem az arcomat, nézem az embereket, szóval bizonyos értelemben relaxálok egy kicsit. És úgy is tettem. Az emberek a korábbi hetekhez képest mintha kissé vidámabban, der?sebb szemekkel jönnének-mennének erre-arra, sokuk arcán még egy kis félmosoly is felfedezhet? volt.
Miután vittem magammal újságot, közben azt is lapozgattam, hol erre, hol arra nézegetve. Éppen az újság egyik cikkét olvastam, amikor egy kérlel? hangot hallottam a közelemben. „Kérem, beszélgessen velem egy kicsit!” Felkaptam a fejem, de nem hozzám beszélt a hang. Egy ?sz hajú, kackiás bajuszú kis öreg, görbe bottal a kezében állt, t?lem 8-10 méterre, és a mellette elsétálókat vizsgálgatta, egyiket –másikat megszólította, egy kis csevegésre invitálva. Kockás kabát volt rajta, a melegebb id? ellenére sál volt a nyakában és egy furcsa formájú sapka a fején. Azt hiszem, a francia ellenállók, a maquisardok hordtak valaha ilyeneket. Kellemes, baritonos orgánuma volt, kicsit öreges, kicsit reszel?s, nem is túl er?s, de volt benne valami melegség, bársonyosság.
Néztem a reagálásokat. Szinte mindenki meglep?dött, de voltak, akik kedvesen hárították el a kérést, mások mogorván válaszoltak, „Hagyjon békén!” nem túl ízléses és kulturált formában. Voltak, akik ránéztek a kisöregre, de semmit nem válaszoltak, csak továbbmentek. Egy-ketten egy pillanatra megtorpantak, egyikük megsimította az öreg vállát, és azt mondta: „Most sietnem kell, majd egy más alkalommal!” – és mosollyal az arcán ment tovább. Volt, aki megállt, megrázta a fejét és némán elsétált onnan. Szóval a megszólítottak többféleképpen reagáltak, de egyikük sem állt kötélnek. A barátságos küls? mögött nem mindig megért? lélek lakozik – konstatáltam, némi szomorúsággal.
Nézegettem azt is, hogy a kisöreg kiket szólított meg. Szinte mindig csak egyedül jöv?ket, akik már legalább 50 év felé közeledtek, vagy meg is haladták, inkább férfiakat, mint n?ket és inkább a kövérkésebb, joviálisabbnak látszó alakokat. A fiatalokat elengedte, a n?kre rámosolygott, de nem akart velük beszélgetni, a gyerekes n?knél, férfiaknál pedig egy halk „Helló”-t mondott, amúgy köszönésképpen. Rendelkezik az öreg némi emberismerettel – összegeztem magamban a tapasztalatokat.
Már közel negyedórája próbálkozott az öreg, de nem járt eredménnyel. Több tucat ember közül senki sem akadt, aki néhány szót hajlandó lett volna váltani vele, az ismeretlen kisöreggel. Ekkor felálltam, odasétáltam hozzá és a magam módján, vagyis igyekezve kedvesnek lenni, odaszóltam neki:” Tisztelt Uram, itt ülök a padon, ráérek, ha van kedve, üljön oda mellém!”
Az öreg rám nézett, felragyogott a szeme, szinte ölelésre tárta a karját, de nem ölelt meg, csak a karomat fogva lassú lépésekkel a padhoz sétáltunk Leültünk, ekkor szólalt meg: „Köszönöm”. Ennyit mondott.
Én közben azon gondolkodtam, hogy mir?l is kellene egy pár percet csevegni. Korábban jártam már úgy, hogy arra járók leültek mellém a padra, ha volt hely, és rögtön szóba elegyedtek. Vagyis felvetették a témát, tulajdonképpen ?k beszéltek, nem is beszélget?társra, inkább hallgatóságra volt szükségük ahhoz, hogy kiöntsék a bennük felhalmozódott feszültségeket. Leggyakrabban a jehovisták környékeztek meg, akik a saját hitük terjesztésében nagyon agilisak, olykor még agresszívak is tudtak lenni. Velük is el-elvitatkozgattam, némi iróniával mutatva rá nézeteik ellentmondásosságára, de sem ?k engem, sem én ?ket nem tudtuk meggy?zni. Noha ?k azért ültek le, hogy úgymond „beszervezzenek”.
De az öregen látszott, hogy itt másról van szó, úgy véltem ? valóban beszélgetni, csevegni, társalogni akar valakivel.
– Maga nagyon kedves ember – mondta nekem a kisöreg – engedje meg, hogy bemutatkozzak, dr. Halmai
Kornél vagyok, nyugalmazott törvényszéki bíró.
Én is megmondtam a nevemet, de nem álltunk fel kezet fogni, csak egymásra mosolyogtunk.
– Bizonyára meghallotta a szövegelésemet, azét invitált ide a padra.
– Igen, hallottam.
– És csodálkozott?
– Igen is, meg nem is.
– Hogy-hogy?
– Csodálkoztam, hogy van kedve beszélgetni, a mai világban, amikor az emberi kapcsolatok
elcsökevényesednek, az egymás közötti kommunikáció szegényessé válik, semmire nincs id?, pláne nincs pár perc önfeledt csevegésre, vagy ahogy ma mondjuk, dumálásra. De nem csodálkoztam, mert Önt még a régi szokások ?rz?jének láttam, akik barátaikkal rendszeresen összejárva, vitatták a világ dolgait, amúgy a polgári életforma szerint.
– Önnek jó szeme van, talán jó emberismer? is. Ha nem haragszik, megkérdezném, mi a foglalkozása?
Megmondtam.
– Azt hittem pszichológus.
– Az ugyan nem vagyok, de írogatok ezt, azt és ez bizonyos mértékig igényli az emberi tulajdonságok,
szokások, nézetek ismeretét. Hiszen írásaimban ezek egy részét fel is kell használnom.
– Rólam mit állapítana meg, úgy ránéztében?
Gondolkodtam, hogy erre hogyan reagáljak, mit mondjak? Egy ismeretlen emberr?l, pár percnyi személyes találkozás után hogyan lehet véleményt alkotni? De elhárítani is udvariatlanság lenne. Úgy döntöttem, hogy mondok is meg nem is, amolyan semleges szöveget közlök.
– Miután megmondta, hogy bíró volt, ez sok mindent elárul. Konszolidált nézetrendszer, életforma és
életstílus, biztos egzisztencia, az emberi gyarlóságok és erények alapos ismerete. Kellemes családf?, ha van gyermeke, jó apa, barátaihoz korrekt. Szóval így ránéztében egy igazi, régi polgárember képe ötlik fel nekem.
– Van magában elég nagy adag bölcsesség. A többsége ült annak, amit mondott.
– Ó, csak véletlenül.
– Ne szerénykedjen, valóban meglep?en pontos diagnózist adott. Csak a problémáimat nem tudta megfejteni.
– Hát azt nehéz is, mindannyian tele vagyunk feszültségekkel.
– Igaza van, sokszor még én magam sem értem a saját problémáimat.
Felnevetett, én is mosolyogtam, kell? udvariassággal.
– Nem érti, ugye, miért szólítok le ismeretlen embereket az utcán, kérve ?ket, hogy beszélgessünk egy kicsit?
– Van némi elképzelésem, valami magyarázatot is kitalálhatok rá, de valójában nem ütköztem meg, csak kissé
csodálkoztam.
– Ne kerteljen, mondja el, ha megteszi nekem!
– Hát…talán nincs, akivel otthon beszélgessen.
– Talált. A feleségem 8 hónapja eltávozott örökre, azóta magányosan, egyedül élek.
– Család nincs?
– Sajnos nincs. Gyermekünk nem volt, illetve egyszer majdnem lett, de elvetélt a feleségem, kés?bb pedig
már nem maradt terhes.
Kis csend lett, hallgattunk egy sort. Én nem tudtam erre mit mondani, ? pedig mintha elmélázott volna.
– Mit gondol, hány éves vagyok?
– Olyan 64-65 évesnek nézem.
Felnevezett.
– Tegyen rá egy tízest, hetvenöt múltam. Így aztán testvéreim mind meghaltak már, az ? leszármazottaikkal
viszont nincs semmiféle kapcsolatom. Vagyis egy szál magam vagyok.
– És nincs kivel beszélgetnie?
– Ez a helyzet. A szomszédaim udvarias emberek, de ha találkozunk, egy köszönés után már rohannak tovább.
Korombéli, akiket áthívhatnék egy sakkpartira, vagy akikkel kártyázni lehetne, közben megvitatni a világ dolgait, nincsenek, környezetemben mindenki jóval fiatalabb. Nincs találkozási pont sem az érdekl?désünkben, sem a felfogásunkban.
– Láttam, hogy inkább 50 év felettieket szólított meg.
– Igen. Esetleg náluk lehet remény arra, hogy megállnak, és szánnak rám néhány percet.
– El?ször próbálkozik ezzel a módszerrel?
– Elmentem már különböz? parkokba is, de ott sakkoznak az öregek, nem szeretik, ha körülöttük
beszélgetnek, mert zavarja a játékra figyelésüket. Persze, azzal is elmegy egy-két óra, hogy nézem ?ket, egy-két szót szólok, vagy szólnak hozzám, de társalgás, a szó klasszikus értelmében, nem alakul ki.
– Miért nem száll be a játékba?
– Mert pénzre játsszák és én ezt nem engedhetem meg magamnak.
– Kevés a nyugdíj?
– Nem sok, de annyira elég, hogy viszonylag normálisan éljem napjaimat. De semmi több. Nekem már ruhára
alig kell, az utazáshoz öreg vagyok, néha egy-egy színházi, múzeumi látogatás megesik, de mozi nem, mert ezek a multiplex rendszerek idegesítenek, marad tehát általában a tv, néha-néha a rádió, vagy zenehallgatás.
– És hiányzik az emberekkel való beszélgetés?
– Igen éltemben itt érzem ma a legnagyobb ?rt. Amíg élt szeretett feleségem, állandóan folyt közöttünk a tere-
fere, ? sem volt kis beszéd?, magam is tudom forgatni a szót és téma pedig mindig akadt. A kommunikációnk, ahogy ma mondják, egész napos volt. És ez nemhogy nem zavart bennünket, de kifejezetten igényeltük mindketten. Rengeteget társalogtunk, számos dologban azonos, sok dologban eltér? volt a véleményünk. De soha nem veszekedtünk.
– Irigylem magukat, így visszanézve is.
– Tudja, én több mint harminc évig voltam tanácsvezet? bíró. F?leg büntet?ügyeket tárgyaltam és
megszoktam, hogy ugyanazon tényeket különböz?képpen lehet értékelni. Egy tény „látképe” más a vádló, más a véd?, esetleg más a szakért?, vagy a tanú szemszögéb?l. És a bírónak, akinek a végén egy összegez? ítéletet kell hozni, harag és elfogultság nélkül kell fogadni az eltér? nézeteket. Ehhez kell? tolerancia, elég sok empátia, de f?leg higgadt realitásérzék kell.
– És sok jogi ismeret.
– A bíróságon igen, de otthon erre nincs szükség, viszont az általam említett tulajdonságok otthon is kellenek.
Különben a vita könnyen veszekedéssé válik, ami megrontja az emberi kapcsolatokat, tönkremegy az együttélés, a házasság.
– És mir?l szeret beszélgetni?
– Mindenr?l, amihez a partneremnek is van affinitása. De leginkább az emberekr?l, a világról, a dolgok
valóságáról. A politikáról nem annyira, de ha arra kerül a sor, ott is tájékozott vagyok.
– Hogyan tájékozódik?
– Tv, rádió, újságok. Sajnos, a számítógép, az Internet csak a vágyaim között szerepel, de ma még nem
elérhet? számomra.
Ránézett az órájára.
– Na, túl sokáig fenntartottam. Már több mint fél órája itt ülünk és beszélgetünk. Ez nekem egész napra
elegend? feltöltést ad. Látja, ma jó napom van, mert sikerült egy kicsit kinyitni magamat.
– Még tudok maradni – mondtam barátságosan.
– Értem, de tudja, nekem kell éreznem, hogy meddig mehetek el. Ön udvariasabb annál, hogysem
figyelmeztessen.
– De komolyan…
– Nézze, ha nem talált tolakodónak, akkor találkozzunk ugyanitt holnap, vagy holnapután és folytatni tudjuk.
Felállt. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de egyenes tartása miatt ez nem volt szembet?n?.
– Akkor én holnap ugyanebben az id?pontban itt leszek – mondtam neki.
Megköszörülte a torkát.
– Ritka szerencsém van, hogy találkoztam Önnel – mondta némi elfogultsággal a hangjában. – Jót tett és látja,
nem biztos, hogy jó tett helyébe jót várhat, hiszen holnap is jövök.
Felnevetett, kezet nyújtott, nem túl er?s, de határozott volt a kézfogása és meleg a tenyere.
Amikor elment, pár lépés után félig visszanézett is intett a kezével. Én is intettem és valóban bíztam abban, hogy holnap folytatni fogjuk.
Én sem ültem vissza, hanem elindultam hazafelé. Másik irányban laktam, lassan sétáltam és közben azon meditáltam, hogy a magánynak hány féle formája van, ahogy az egyes emberek megélhetik. Hogy a magány milyen mélységét érezheti, aki rászánja magát, részben meg is alázkodva, egy kis „szókoldulásra”. Pedig ezen könnyen lehetne segíteni, ha szükség esetén ki-ki egy-egy félórát áldozna arra, akinek éppen az ? társaságára lenne szüksége. De hányan hajlandók felkérni embertársaikat, hogy „Kérem, beszélgessen velem egy kicsi!”? Mert mindkett?re szükség van. Hogy az, aki magányos keresse meg a lehetséges társakat, hozza tudomásukra. mire is lenne szüksége. A másik oldal pedig ne sajnálja a perceit attól, hogy a lelki bajok ilyen orvosságát is átnyújtsa.
Talán ebben is haladunk majd el?re egyszer…
