Bonifert Ádám : Ugye, nem könnyű cikket írni!

Nyomtatás

– Mit csinálsz, Editkém?
– Megbízást kaptam egy cikk írására. Ezt próbálom összehozni.
– Mir?l fog szólni?
– Rám bízták, de én úgy döntöttem, hogy a szorongásokról, félelmekr?l, szomorúságokról írok.  
– És miért err?l?
– Nézd, ma reggel der?sen ébredtem. Végre kialudtam magam, nem voltak zavaró álmaim, szép reggelt
éreztem. A nap besütött az ablakon, a madarak csicseregtek, és el?re láthatóan nem vár rám a nap  
folyamán semmi kellemetlen dolog. Vagyis optimista vagyok, der?sen nézek a jöv?be.
– És? Ebb?l hogyan lesz szomorúság?
– Úgy, hogy amikor reggel kimentem az utcára, ez a der? még jócskán tartott. Ám ahogy telt az id?, egyre
inkább lehangolt embereket, ideges arcokat, borús tekinteteket vettem észre magam körül. Határozottan úgy
láttam, hogy szorongó emberek vesznek körül, amit nem értettem, hiszen én magam kifejezetten  der?s
voltam. Aztán az is eszembe jutott, hogy manapság az irodalmi újságokban, meg az internetes irodalmi
honlapokon inkább a bánat, a melankólia, a reménytelenség, a kesergés érzésvilága jelenik meg. Semmi
öröm, ujjongás, bizalom, bíztatás!  Ekkor határoztam el, hogy cikket írok err?l a jelenségr?l. Gondolom
könnyen összehozom.
– És mit írtál eddig?
– Ó, még csak els? mondatnál tartok. „Az emberek ma szomorúak.” .Ennyit írtam le. Mi a véleményed az indításról? Lektorálni akarod?
– Jó, lektorálhatom. Az indítás nem rossz. De honnan tudod, hogy az emberek szomorúak? Hiszen csak néhány tucat emberrel találkozhattál, azokkal sem váltottál szót, csak annyi igaz, hogy úgy láttad, mintha szomorúak lennének azok, akikkel találkoztál. De lehet hogy nem is szomorúak, csak te rosszul láttad. És az emberek nem általában szomorúak, van, aki szomorú, van, aki nem.
– Jó, átírom a mondatot. „Néhány ember ma szomorúnak látszik.” Na, így jobb?
– Ma? Miért, ma talán különleges nap van? Tegnap nem voltak és holnap sem lesznek szomorúak, de ma azok, és csak ma azok? Meg tudod magyarázni ennek az okát? Nézem a naptárat, semmi különösebb, szürke hétköznap, tehát még sajátosabb ok sincs arra, hogy éppen ma legyen valaki szomorú. De te nem is csak a mai napra gondolsz, ugye?
– Persze, hogy nem. És így? „Néhány ember manapság szomorúnak látszik". Így általánosabb érvény? a megállapítás.
– Na, javul a dolog. De mi az, hogy „látszik”? A látszat még nem valóság, f?leg pedig nem igazság. Ne ülj fel a látszatoknak! Ne terjessz olyasmit, ami délibáb, csalókaság.
– (Edit nyel egyet)  Hát nem tudom… De jó, megint átírom a mondatot. „Néhány ember manapság szomorú”. Ez rövid, vel?s megállapítás.
– Igen ám, de mi az, hogy néhány? Három? Tíz? Húsz? Nem mindegy. Ne kelts pánikot, ne hitess el nem valós dolgokat. Legyél pontos, precíz, meggy?z?.
– Komolyan beszélsz, Béla? Hogy mennyi emberrel találkoztam? Ki a fene tudja! Nem szívesen ugyan, de  jó, kihagyom a mennyiségre utalást. Utoljára még átírom a mondatot. „Az emberek manapság  szomorúak”.
– Nem rossz, de ez így ex katedra kijelentésnek hat. Lehet ilyen megfellebbezhetetlen ítéletet leírni? Lehetnek, akik majd kikérik maguknak, lehetnek, akik fel is jelentenek rágalmazás miatt. Jó lesz ezzel a felszínes általánosításokkal vigyázni! Árnyaltabban kell fogalmazni!
– Egyre kevésbé leszek képes árnyaltabban fogalmazni, te lektorok szégyene! És ehhez mit szólsz? „Egyes  emberek manapság olykor-olykor szomorúak”.
–  Igen, ez így korrektebb. De mi az, hogy egyes emberek? Kik az egyesek? Statisztikailag a férfiak. Ezek szerint a férfiak olykor-olykor szomorúak?  És a kettesek, vagyis a n?k? ?k vidámak? Ha igen, akkor miért szomorú egy férfi és miért vidám egy n?? Miért vagyok én szomorúbb, mint te?
– (Edit megtörli izzadó homlokát) Ha jót akarsz, Béla, ne akard, hogy kifejtsem! Legeslegutoljáta még egyszer átírom a mondatot. „Az emberek manapság olykor-olykor szomorúak.”
– Megint ott vagyunk, hogy általánosítasz. Kik azok az emberek, akik szomorúk? A városiak? A falusiak? A fiatalok? Az öregek? A n?sek? A n?tlenek? Semmit nem mond ez az általánosítás.
– (Editnek a könnyei kezdenek folyni).  „Vannak, akik manapság olykor-olykor szomorúak.” Ez megfelel?
– Idáig ez a legjobb. De az olykor-olykor kifejezés félrevezet?. Mikor olykor? Reggel, délben, este, vasárnap, hétköznap, munka közben, vagy mikor?
–  „Vannak, akik manapság szomorúak.” Már el is ment a kedvem az egészt?l.
– Na, kezd kialakulni a helyes indító mondat. De még mindig túl általános. „Vannak” – ezt mondod. Tehát nem „voltak”, nem „lesznek”, hanem vannak, Csak jelen idej? a megállapításod. De akkor ennek, éppen a jelenben, vagyis manapság milyen oka van? Ez olyan, mint a „ma”. Statikusnak hat.
– Te akadékoskodó nyavalyás!  Hogy ne legyen általánosító, ne legyen ex katedra, ne legyen félrevezet?, ne legyen félreértelmezhet?, ne legyen statikus, ne bántson meg másokat, egyszer?en és világosan leírom: „Én szomorú vagyok.”
– Editkém, de hiszen ez nem igaz! Hiszen éppen egy félórája mondtad, hogy der?s vagy. Ezért írod a cikket, mert nem mindenki optimista.
– Na és? Manapság egy cikkel szemben nem mindig követelmény, hogy igaz legyen! Másrészt  félórája még
tényleg nem is volt igaz, hogy szomorú vagyok! De azóta…(pityereg)
– Talán írj egy másik cikket.
– Mir?l? (szipog)
– Például arról, hogy „Hogyan éreztem magam, mikor egyszer azt éreztem, amit a Béla szokott érezni?” Lehetne az a címe: „Amikor egyszer tükörbe néztem…!”
– Úgy, szóval err?l? Akkor már inkább arról, hogy hogyan csinál egy férj a der?s feleségb?l félóra alatt szomorú asszonyt!…
– Látom érted, hogy egyr?l beszélünk. Editem! Néha a tükröt meg kell fordítani! Írd meg és majd szólj, ha lektorálni kell….
– (A falon ezer darabra törik egy tányér. Merthogy Béla id?ben félrehajolt…)