Február 23. délután

Palma Nova

 

A mallorcai citrom egészen egyedülálló.

Élénksárga szín?, és a héja majdnem sima, nincs rajta annyi gübecs, mint az otthon kaphatókon – gondolom, a hosszú utazás miatt behorpad, de lehet, hogy csak másik fajta – ám ami a lényeg, hogy rengeteg leve van, és amikor üvegpohárba préselem, szinte harsog, és olyan zamatos, olyan er?s aromája van, hogy hmm… nincs is kedvem rátölteni a Bacardi-kólát.

Ez már a harmadik ma délután, és ett?l er?sen gondolkodóba esem, hogy ez vajon alkoholizmus-e, mert egyszer azt olvastam, hogy alkoholfügg?ségr?l már akkor is beszélhetünk, ha valaki minden nap megiszik egy üveg sört. Nekem, mint alkoholista, elvált szül?k gyermekének a tradíciók ilyenkénti felvállalása duplán kínos lenne, ezért gyorsan megiszom, mert a tagadással azonnal és nyilvánvalóan bizonyítékot nyerne, hogy gyengébb vagyok az italnál, ami abban a pillanatban szerteszéjjel törné azt a titkon dédelgetett álomképet, hogy anno mégiscsak örökbe fogadtak.

A férjem szerint nem alkoholista vagyok, hanem egyszer?en csak hülye, majd szelíden érdekl?dött, hogy mikor leszek már végre megint normális?

Persze a férjem nem ért semmit, pedig hetedszer próbálom neki elmagyarázni, hogy engem egészen más dolgok töltenek fel, mint amilyen ingerek itt érnek: hosszú napok óta nem írtam egy bet?t sem, és állandóan lapos talpú cip?t hordok, mert soha nem lehet tudni, hány kilométert zavarunk le egy nap, sétálás címszó alatt… pedig a legszebb cip?imet csomagoltam be.

Hogyan magyarázhatnám el bárkinek is ebben a meseszép díszletben, hogy én, mint élhetetlen selejt, igenis boldog vagyok egy nagy kád forró vízt?l, és a reggeli háromórás pötyögést?l a kih?lt kávém mellett a számítógép el?tt – pillanatnyilag egyikre sincs módom, tekintve, hogy internet csak a szomszédos kávéházban, melegvíz pedig csak a bojlerben van, ami gyorsan ürül, de lassan melegszik fel újra – és hiába csicsereg itt tenger, meg zöldellik a medence, én tulajdonképpen még otthon vagyok, mert ilyen öreg némbereket, mint én, nem lehet egyik napról a másikra csak úgy elköltöztetni…

A férjem az utolsó szó után persze felkapta a vizet, és olyanokat kérdezett, miszerint vajon ezt miért nem tudtam neki fél évvel ezel?tt elmesélni, amikor közösen úgy döntöttünk, hogy költözünk, és most, hogy mindent összecsomagoltunk, eladtunk és kiadtunk, és kivettük egy hónapra ezt a lakást itt Palma Nován, szóval most, mindezt hogy gondolom?

Erre lehetetlen válaszolni, csak b?gök, mint egy szamár, mert honnan tudtam volna el?re? Hát ki a csuda tudja, hogy a kés?bbiekben hogyan fog reagálni valamire, ez tipikusan a „lehet, hogy tudok zongorázni, csak még sohasem próbáltam" esete, ami ugyebár hasonló történet, mint az a másik, tudják, az a pudingos…

„Ez nem csak egy kis kajla szökdécselés, ez egy nagy ugrás volt!" – magyarázta nagy komolyan a férjem. – „De ezt mind a ketten tudtuk…"

Hát, én nem.

Nekem lassú a felfogásom, mert én született bika vagyok, május tizenhét, tessék utánanézni, le van írva feketén-fehéren, akármelyik horoszkópban megtalálható.

Pedig, ha jobban meggondolom, ez a Palma Nova nem is rossz hely, sokkal mozgalmasabb, mint Cala d'Or környéke volt, aminél bár szebb, hófehér házakkal és ananász alakú pálmákkal övezett városkát még életemben nem láttam, ám ami ilyenkor mégis nagyon kihalt, következésképpen unalmas. Ezért folyton volt ott valami fura érzésünk, mintha egy Stephen King könyvben szerepelnénk, ahol a vámpírok éjjel mindenkit megrágtak, és most a tisztes polgárok lent feküdnének a pincéjükben, várva a holdtöltét.

Utolsó nap még a hotelbéli recepciós n?t is úgy kellett el?vadászni, hogy kifizethessük a szobát, és amikor megfordult, isten bizony kerestem rajta a pókhálót…

Itt Palma Nován persze minden más.

Az apartmantól ötven méterre van egy kilométeres, homokos tengerpart – lehet hallani a lakásban a tengerzúgást – ahol az északi népek ilyentájt már vígan fürd?znek, míg mellettük az útépítésen az afrikai munkások vastag sapkában és kötött pulcsiban vacognak. Pedig ?k közben dolgoznak.

A cukorka és strandpapucs árusok is egyre bátrabban tologatják a kis standjaikat a part mentén hosszan végighúzódó, divatos utcán, ahol a házak tövében kávézók és éttermek tucatjai ébredeznek, felkészülve a nagy nyári dömpingre. A görgethet? standokon van mindenféle jó, ami tavalyról megmaradt: itt ragyogóan megfér egymás mellett az ánizsos cukor és az ehet? bugyi, de a kedvenceim a ciklámen, pénisz alakú nyalókák, amelyek közvetlenül a kindertojások fölött meredeznek – nyilván nincs gyermeke a látványtervez?nek – és ami mellett elhaladva Fanni soha nem rest megkérdezni, hogy „de anya, mi az a rózsaszín?"

A magyar köjálos ezen a helyen vagy sokkot kapna, vagy éhen halna, mert itt a sarkon például az élelmiszerboltban papagájokat tart a tulajdonos a pékáru mellett, ami nagyon vidám látvány, de azért a kenyeret máshol vesszük…

Ezenkívül er?s a gyanúm, hogy Mallorcán nincs valami jól szervezett építészeti hivatal, mert a kisvárosi házak olyanok, mintha papíron meg sem lennének tervezve, csak húzott volna cip?sarokkal néhány vonalat a porba a tulajdonos, „na, akkor itt lesz az alap!" felkiáltással, aztán, majd ha kell, menet közben tetszés szerint módosít…

Igazából nekünk tetszik ez a nagy szabadság, csak meg kell szokni.

Voltam például egy étterem nagyon keskeny vécéjében – nem is egy rossz helyen – ahol a vécékagylót közvetlenül a fallal szemben ültették le mintegy arasznyira, lehetetlenné téve a rendeltetésszer? használatát – kivéve, ha valakinek jól megy a franciaspárga – és ha volt eszük, betettek mellé egy kandi kamerát is, mert arra oldalról rátolatni nem volt kis feladat…

Még nekem is er?s humorérzék kellett hozzá, igaz, el?ször meg akartam futamodni, de a kávé vízhajtó hatása kiütéssel gy?zött, mindemellett tény, hogy ennyit még életemben nem vihogtam pisilés közben. Nem is tudom, ki engedélyezhette az átadást… talán Ronald, a Mc Donald's bohóca? És akkor még nem említettem a pirinyó, roskadozó vályogház tetején a vadonatúj napelemet, és a helyi rock zenekar refrénjében a tangóharmonikát… Képzeljék csak el: Márió és az AC/DC összeállnak egy duettre…

 

Viszont engem mindez éppen nem érdekel, mert én most szenvedek, ami esetemben teljesen normális olyankor, amikor mindenki azt várja el t?lem, hogy örüljek, mert a kötelez? dolgoktól rendszerint el?jön bennem az a gyerekkorban kialakult görcsösség, amivel anyám kedvében akartam járni, hogy végre örüljön néha. Persze akkor még nem tudhattam, hogy kétféle n?típus van: akit feldobnak a gyerekei er?feszítései, és akit nem, hát az anyámat nem dobta fel az er?ltetett igyekezetem, amit ha akkor megspórolok, talán most boldogabb lenne a saját családom, de ezen már nem tudok segíteni. Csak ijeszt? a gondolat, hogy így adják át egymásnak a generációk a mindenfajta szorongás stafétabotját, bár Fannin egyel?re nem látszik, hogy kés?bb majd esetleg frusztrációi lesznek… igaz, ennyi id?s koromban rajtam sem látszott.

A kényszer?ség témaköréhez tartozik továbbá, hogy már gyerekként iszonyúan szenvedtem t?le, ugyanis az iskolában alaposan megizzasztottak olyan követelményekkel, hogy olvassam el például a Kincskeres? kisködmönt, amire éppen nem volt id?m, mert megtaláltam a könyvespolcon Zola Nana-ját, de ez senkit sem érdekelt… Életem els? egyesét irodalomból személy szerint Pet?fi miatt kaptam, amiért a Talpra magyart nem tudtam kívülr?l felmondani, viszont felajánlottam, hogy cserébe elmondom a Kalózok szeret?jét, amit?l a tanárn? nagyon ideges lett, gondolom nem szerette Faludy átiratait… egyszer?en nem értettem, hogy mit?l habzik a szája, hiszen nekem ?szinte meggy?z?désem volt, hogy Villon sokkal érdekesebb, mint a Talpra magyar, amit mindössze érdekl?dés hiányában nem tudtam megtanulni. Persze tudom, hogy szegény pedagógus csak normálisan akarta követni a tanrendet, és ha Talpra magyar, akkor nem a Kalózok szeret?je, de legalább értékelhette volna a francia irodalom iránti szenvedélyem, és adhatott volna még egy esélyt. Ehelyett azonban ugyanúgy min?sített, mint azokat, akik verstanulás helyett mondjuk orrot piszkáltak, aztán elégedetten statuálva a példát, bevéste az egyest, miközben levezette butaságom okán tisztán kiszámítható jöv?met, melyben maximum az éttermi mosogatásig vihetem. Kíváncsi vagyok, akkor is így járt volna el, ha anyám mondjuk szintén értelmiségi, vagy csak néha bejár udvarolni, és nem az igazgatói iroda el?tt ücsörög szemlesütve, kezében a menza díjmentességét igényl? kérvénnyel, miután apánk úgy döntött, hogy inkább visszaköltözik a szül?falujába a fizetésével és minden apai kötelezettségével együtt, majd elveszi az ötgyerekes szomszédasszonyt, mert miért ne? Ha már úgy megszokta a gyerekricsajt…

Elég hamar kiderült, hogy nem vagyok kompatíbilis az iskolákkal, és az általam feleslegesnek gondolt kényszer?ségeikkel, ami nem titkoltan arra ment, hogy átpréseljenek egy szabályosnak ítélt formán, még ha beledöglök is, és aminek értelmetlenségét sikerült elég korán felismernem, ami hosszú meccs volt, de így a végén büszkén állíthatom, hogy azért én is megizzasztottam ?ket kimerítve a deviancia fogalomkörét, de err?l majd kés?bb.

 

Visszatérve a jelenbe: itt most a legrosszabb, hogy az apartman hideg, hiába tágas és igazából nem is csúnya, és még az sem vigasztal, hogy ezek a derék szigetlakók a házak nyolcvan százalékába nem tesznek f?tést. Ha mosni akarok, két emeletet kell lifteznem az alagsorig, ahol üres mosógépet találni felér egy lottó ötös esélyeivel, ezért rendszerint muszáj éjjel lemászkálnom, ha tiszta ruhára vágyunk. Csak a fáradtság miatt fordulhatott el? tehát, hogy egyszer tévedésb?l összemostam a földszinten lakó – mint utólag kiderült, szimeringes altájú – bácsika gépben felejtett fehérnem?it a kedvenc ruháimmal, és csak a teregetésnél sírdogáltam kínomban kissé a kopott, sárgás ülep? alsógatyák láttán… Kizárólag a férjem, no meg az egyel?re kiszámíthatatlan anyagi helyzetünk akadályozott meg, hogy féktelen dühömben fel ne gyújtsam a fél ruhatáram. 

A lakásban egyébként a konyha egészen korszer?, és szinte új benne minden, na de az a randa haragoszöld csempe a falon… el nem tudom képzelni, hogy valaki pont ilyet keres, és elégedetten simogatja, miután felragasztották a falra, bár az is tény, hogy ezeket a lakásokat nem személyes használatra rendezték be, hanem a hetente váltakozó, mindenféle nációk senkit sem izgató igényei szerint, ami akkor borzaszt el leginkább, amikor az általam mindennap kisúrolt kádban ücsörgök… Nem tudom, honnan bennem ez a hihetetlen undor minden közösen használt dologgal szemben, hiszen anyám egy tanyán n?tt fel, miután a nagyanyámat eladták cselédnek kilenc éves korában, majd tizenöt évesen családot alapított, vagyis a munkás-paraszt származásom erre semmi okot nem ad, én mégis hányni tudnék a gondolatra, hogy valami seggszagú idegen fetrengett el?ttem ugyanazon a matracon, vagy feküdt ugyanebben a kádban, akinek persze vélhet?leg én lennék a seggszagú idegen, de ez így van rendjén. Na mindegy. „Tutyika, mi lenne, ha valamiben végre nem a rosszat keresnéd?" – dörrent rám újra a férjem. – „Rád sem ismerek. Olyan vagy, mint egy gyerek!"

Hát, igen.

Könny? neki, az ? kedvenc topja nem forgott együtt kilenc darab els? világháborús, veterán férfialsóval, és különben is, ett?l tudnék a falnak menni, még, hogy én vagyok gyerekes? Mondja ezt a férjem, aki miután még otthon megbeszéltük, hogy a sz?kös hely miatt mindenki csak egy kedvenc tárgyát teheti be a kocsiba, ? szó nélkül a csomagtartóba gyömöszölte a komplett házi mozi rendszert… nyilván a személyes köt?dés miatt.

Mérgemben aztán felrántottam a futócip?m, és Fannit a férjemre hagyva gonoszul azért még megemlítettem neki, hogy vigyázzon rá, de rendesen, ne úgy, mint amikor Domestos törl?vel akarta kitörölni a fenekét, mert azt hitte, hogy nedves popsi kend?…

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, szinte hallottam, ahogy fellélegeznek.

A düh és a bizonytalantól való félelem aztán beleköltözött a lábaimba és csak futottam, futottam a gondolataim el?l: ki az utcára, le a sétányra, aztán a partra, ahol a betonhoz szokott lábaim egyszerre furcsán süppedni kezdtek, megnehezítve minden mozgást, aztán megálltam kifújni magam, és végre észrevettem valami különlegeset: a lábam el?tt lágyan simuló, homokot görget? tengert.

Más volt ez a találkozás, mint az addigiak, talán, mert most egyedül voltam, és nem volt velem egyéb, mint a saját gondolataim. Ezúttal nem volt a film alászinkronizálva a nekem fontosak kimondott érzéseivel, mert abban a pillanatban, hogy ?k is részesei lesznek valamelyik történetnek, én már megsz?nök létezni önmagamnak, és csak rájuk koncentrálok. Akkor jöttem rá, hogy mennyire szükséges bevallani néha, hogy id?nként magányra vágyunk minden cél és lelkiismeret furdalás nélkül, mint ahogy ecsetet sem azért ragad az igazi fest?m?vész, mert már nagyon éhes. Vagyis nem a vételárát látja a képnek, csak úgy fest a maga kedvére…

Ahogy ott álltam a parton, és figyeltem a millió ponton szikrázó vizet, rájöttem, hogy semmi más bajom nincs, egyszer?en csak félek.

Márpedig mindenkinek joga van úgy bejárnia az utat, ahogy képes rá a maga ritmusa és tulajdonságai szerint, és ha nekem ez csak a félelmen keresztül megy, akkor nem tehetek mást, mint megvizsgálni, miért is félek igazán… vagy félhetek örökké. Mivel azonban a félelemt?l félek a legjobban, a tagadás és az önámítás ebben az esetben szerintem végzetes lehet.

A válasz persze kézenfekv? volt, vagyis, hogy magamtól félek itt is, ott is, bárhol és mindenhol… mindannyian csak önmagunktól félünk. Ha képes leszek megérteni, hogy nem lettem átcímkézve az idefelé vezet? úton, és talán romlandó áru sem vagyok, akkor bárhogy is fáj a felismerés: a világ nekem lett teremtve, és én kénytelen leszek élni ezzel a lehet?séggel. Ha egy hideg apartmanból, akkor onnan, és hiába keresek kifogásokat, az életem folyton újrateremti önmagát még akkor is, ha én közben lemaradok.

Csak ültem a homokban, és figyeltem a sirályokat. Figyeltem a tökéletes programot, ami szerint pontosan tudják, hogy mit kell tenniük az adott pillanatban, de nem gondolkodnak a jöv?n és a múlton, és nem keresnek miérteket, ami nagyon fontos a sirálynak, mert így képes repülés közben csak repülni, vadászat közben csak a zsákmányt figyelni, vagyis sirályléte alatt mindvégig sirály maradni.

A sirály nem hasonlít össze.

A sirály csak úgy van.

És én?

…

Hálából a felismerésért potyogtattam még néhány könnycseppet a tengerbe, hátha nem elég sós, aztán futottam egyet a homokban, ami onnantól a szokásommá válik majd, mert sehol nem éreztem még magam annyira szabadnak, mint azon a majdnem néptelen strandon, akkor délután, amikor megalkudtam a szigettel, és önmagammal.

 

Február 28.

A Harbour Club sztori

 

A férjem tegnap azzal az ötlettel állt el?, hogy mi lenne, ha elmennénk az egyik legnagyobb jachtklub nyílt napjára, Palma de Mallorca-ra.

„Úgyis arra panaszkodtál, hogy a csini ruháid a szekrényben porosodnak…" – kezdte ravasz módon, de kár volt strapálnia magát, mert már els? hallásra tetszett az ötlet.

Szuper lesz.

Majd jól eljátsszuk, hogy úgyis jachtot akarunk vásárolni, hiszen miért ne vehetnénk hajót egy szigeten, ugye?  Nem bírtam visszatartani a vigyorom: elegáns, imádnivaló csibészek leszünk, mint abban a furmányos filmben, amelyikben Pierce Brosnan és Salma Hayek gyémánt tolvajt játszik… sajnos már nem emlékszem a címére, de nem is az a lényeg.

Óriási ruhapróbát tartottam, és el?vettem a dobozából a legjobb barátn?met, Laurát, aki a Biagotti családba tartozik, és még csak egyszer volt rajtam… Fekete és fehér – a kedvenc összeállításom – tizenkét centis sarka van, és gyönyör?en áll a lábamon. Hozzá egy fehérrel szegett, fekete mini ruhát választottam, ami kell?en szolid – mellesleg nincs ráírva, hogy tíz éve rendeltem egy OTTO katalógusból – és mindehhez a fekete, nagykarimás kalapom illett, ami annyira elegáns, hogy még én is megijedek magamtól, ha rajtam van; egyszóval már alig vártam ezt a napot…

S l?n, egyszerre ott álltunk annak a klubnak a bejáratánál, amelynek a világáról addig csak könyvekben olvastam, és minél távolabb mentünk a magyar rendszámú Skoda Superbt?l, annál jobban beleéltem magam a dúsgazdag, leend? hajótulajdonos szerepébe, aki mellett a fekete öltönyös férj és az elb?völ? cukorbaba csak hab a tortán, és különben is: bárkik lehetünk most, mert az élet egy nagy, vidám játék, hát akkor játsszunk…

Aztán beléptünk.

Körülöttünk csupa egyszer?, kék és fehér pólóba öltözött, halásznadrágos emberke üldögélt tarka lufik alatt, s közben fröccsen?s grillezett virslit tömtek magukba mustárral, és sörrel öblítették le – m?anyag pohárból! – s mindehhez hangosan nevetgéltek. Csupa-csupa jókedv? német és angol egy kiköt?ben; „egy pillanat", mondtam erre a férjemnek, majd kitipegtem leellen?rizni a bejáratot, hátha véletlenül egy sörkóstoló rendezvénybe csöppentünk, de nem. A kapu felett fekete-ezüst tábla hirdette, hogy:

 

„THE HARBOUR CLUB"

Palma de Mallorca

 

 

Igaz, jó néhány hajó ringatózott a vízen, és felt?rt farmeres emberek ugráltak fel rájuk prospektusokat szorongatva, de csak addig, amíg be nem vonultunk…

Bár nem láttam jól mindent, mert a hatalmas kalapom alá még felbiggyesztettem a legnagyobb fekete napszemüvegemet is – csak a titokzatosság kedvéért – amit?l hirtelen úgy éreztem magam, mint egy vak, t?sarkakon billeg? kinyalt gomba, ugyanis amit soha nem gondoltam volna, bekövetkezett: túl voltam öltözve egy Harbour Club-ban. Egyszerre úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul, ami érthet? módon nagyon kínos érzés volt. Az emberek abbahagyták a beszélgetést, ahogy elhaladtunk mellettük, és nyilvánvalóan fogadásokat kötöttek, hogy mikor megyek már neki végre valaminek.

Érdekes, akkor eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem magamtól, hogy itt vajon melyik embernek akartam megfelelni? Egyáltalán: kik ezek az emberek? Egyszer?en csak két világot láttam magam körül: az enyémet és az övékét, ami annyira különböz? volt, hogy ha akkor leszáll egy ?rhajó, fedélzetén tizenkét nyálkás, hupikék marslakóval, hát könnyen elképzelhet?, hogy családias gyengédséggel a nyakukba borulok.

„Tutyika, lazíts!"- veregette meg a fenekem a férjem, hogy csak úgy rezgett, amit alapból utálok, mert kövérnek érzem magam t?le, de most aztán…

„Nagyon feszültnek t?nsz, kapjál be egy virslit!" – nógatott kedvesen, miel?tt egyetlen ugrással elt?nt egy újabb hajó belsejében, amit?l majdnem sírva fakadtam: csak nem képzeli, hogy ebben a hacukában beállok a sorba az ingyen virsliért, majd laza természetességgel a számba tolom? Különben is az a tipikus vértelen, német fehér izé volt, ami úgy néz ki, tudják… mindenesetre ne él? testrészben gondolkodjanak…

Szóval csak terelgettem ott a gyereket minden koncepció nélkül a nagy kalapom alatt, amibe a fel-feltámadó szél rendszeresen belekapott – szerencsére otthon kell?en meghúztam a kalapgumit – aztán rettegtem, nehogy felrepüljek…

Tíz perc múlva sírva könyörögtem a férjemnek, hogy t?njünk el innen, mert én borzasztóan érzem magam, amit vonakodva teljesített. Szerinte minden csodás volt, és hazafelé végig el kellett képzelnem, hogy miket látott.

Visszaérve a lakásba, legszívesebben még az emlékét is kitöröltem volna ennek a délutánnak, ami után megint úgy éreztem, hogy ezen a szigeten minden másképp m?ködik; még az is el?fordulhat, hogy én is. Pechemre, az a vízszintes, centi mély csík a homlokomon is folyton emlékeztetett rá: talán kissé tényleg er?sen szorítottam meg a kalapgumit.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Kiss Jánosné